A japán reklámipar kifejezetten furcsa jelenség európai szemmel. Kívülről annyi látható általában, hogy Tommy Lee Jones egy robotcseléd egy olyan családban, ahol az egyik fiú feketebőrű, az apa pedig egy kutya; vagy ahol óriási polipok jönnek fel a város közepén, hogy azután fesztelenül társalogjanak a járókelőkkel. Egyszóval: bugyuta – gondolhatná egy átlagos európai. Azonban a japán reklámok történetét kutatva az ember sokkal mélyebb rétegekre bukkan, amelyek néhány közös pontban futnak össze, és amelyek talán számot tarthatnak a nyugati ember érdeklődésére is. A következőkben jellemző példákon keresztül vesszük végig, milyen formában fejlődött ki a hangulatokra, érzésekre ható reklámozási forma, a soft-sell advertising Japánban, mi ezeknek a kulturális-társadalmi alapja, és hogyan él tovább az „aranykor”, a 1970-80-as évek reklámvilága napjainkban.