Dél-amerikai szappanoperába illő történet: a 15 hónapos ikreket előbb örökbe fogadják, aztán nem sokkal később egy titokzatos férfi jelenik meg az örökbefogadást intéző ügynökség irodájánál, a gyerekeket gyorsan a lépcsőre teszi, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozik.

Betegség? Ferde hajlam? Bűncselekmény? A vélemények megoszlanak, az viszont biztos, hogy sokunknak rögtön a pedofília jut eszébe, ha valami olyannal akarunk példálózni, aminél nagyobb szemétséget nem nagyon lehet elkövetni gyerekek ellen.

Miközben a szülők jelentős része igyekszik olyan nevet találni a gyerekének, ami aztán amolyan „védjegyként” egész életében elkíséri, a nagy igyekezetben sokszor mellélőnek, aztán később bánják a rossz névválasztást. 

A mese úgy kezdődik, hogy élt valahol egy nő, aki nagyon szeretett volna gyereket. Egyszer jó régen, lehetett vagy 19 éves, azt álmodta, hogy születik egy kislánya, akit Reverie-nek hívnak. Na, azóta ez lebegett a szeme előtt.

Egy ikerpár meghalt Idahóban. A halottkém jelentése szerint idegenkezűség nem történt, a háromhetes kisfiúk megfulladtak, miközben szüleikkel a közös családi ágyban aludtak.

Annyit érsz, amennyit a neved ér − állítják (most már sokadszor) − a felmérések és a kutatók. A névválasztás ugyanis sok mindent megszab az életben. pedig nem biztos, hogy ez az ok és az okozat.

Milyen dolog az, hogy a többségnek figyelembe kell venni a kisebbség jogait, főleg ebben a gazdasági helyzetben!? Miért kéne rámpát építeni a kerekesszékeseknek vagy a kismamáknak sok pénzért?

Először valahol az Egyesült Államokban született meg az ötlet: mi lenne, ha a gyerekeket időnként bevinnék az idősek otthonába? Az elképzelést tett követte, s az eredmények magukért beszélnek.