Genius loci, vagyis a hely szelleme; egy bizonyos helyen uralkodó, onnan sugárzó, akár műveket ihlető szellem. Ókori kifejezéssel kezdeni nem gimiben erős vállalás, de megéri, figyeljetek. A rómaiak adták. A birodalom korai időszakára jellemző volt, hogy élettelen tárgyakat – például totemeket – természetfeletti erővel ruházzanak fel (bárki, aki valaha összenyálazott és pöndörgetett kisgyerekként rongyot vagy plüssállatot, felnőttként pedig közeli kapcsolatba került az autójával vagy a telefonjával, tudja, hogy a tárgyaknak a modern világban is van lelkük). 

A hely szelleme is ehhez a hiedelemvilághoz kötődik. A Genius eredetileg az egyén védőszelleme volt, később egy egész család hagyatékát is őrizhette, majd hosszú évek során egyre nagyobb hatalma lett, akár földrajzi helyek védelmét is elláthatta. A Genius loci kifejezés alatt ma leginkább 

azt a nehezen megfogható, szeretett és becsült érzést értjük, amit egy hely lelke jelent számunkra.

Van egy ház Leányfalun, ahol nekem is van ilyen szellemem – némi képzavarral – egy különbejáratú, saját Genius locim. Ez a ház nem nyaraló, közelebb áll hozzám, mint bármelyik másik ház a világon. Pedig, ha már helyek és azok szellemei, erősen tudok helyszínekhez kötődni. 

Imádom például Budapestet, lokálpatriotizmusom különböző életszakaszaimban különböző kerületekhez kötött. 10-15 évig például ki sem lehetett lőni a hetedik és nyolcadik kerületből, évek óta pedig az első és a második a legújabb hood (nem is lehetnék sztereotipikusabb 30 körül B-oldalra költöző). 

De sehol nem töltődöm úgy, mint Leányfalun. 

Nem kell mély analízis, hogy megfejtsem, miért kötődöm erősen a helyhez, amit a nagyszüleim találtak, majd alakítottak és gondoztak éveken keresztül. A ház majdnem napra pontosan egy évvel a születésem előtt került a családunkhoz. Itt fetrenghettem a fák alatt babaként, hogy lelkes nagyapám a Sony Betájával rögzíthesse, milyen izgalmas dolgokat csinálok alvás közben. 

A bátyámmal itt Super Marióztunk és itt csapattuk rengeteget a ház körül, körbe-körbe és körbe a bicóinkkal (az enyém műanyag járgány volt segédkerekekkel és menő citromsárga dudával). Itt kanasztáztunk és malmoztunk a nagymamámmal, aki amúgy csodásan főzött, nyilván. Itt néztük vele a csillagokat este, hajnalban pedig innen indultunk úszni.

A húszas éveim második felében kezdtem egyre többet kijárni Leányra. Kamaszként még inkább a jó házibuli helyszín volt a ház első számú vonzereje, később viszont egyre többet szerettem volna csakúgy kint lenni. Már én sem táboroztatással és fesztiválokkal töltöttem ki a nyaram, egyre nagyobb szerepet kaphatott Leány. 

Az évek során aztán az akár egészen különböző baráti köreimből kialakult egy lazán szerveződő közösség, és a barátaim is elkezdtek kötődni a házhoz. Mostanra egyre korábban nyitjuk az évadot, és egyre később zárjuk.

A keménymag és a szélesebb kör random, a káoszos nyárban összekeveredve váltja egymást hétről hétre. Már van közkávéfőző, közserpenyő, közgrill, közlámpa/hangfal (Vappeby a neve és természetesen az Ikeából érkezett hozzánk) közfénysor és közantikpiacrólszerváltfestmény is.

Abban a modern nyugati kultúrában, amiben minden kelet-európaiságunk mellett mi is élünk, ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint minden modern nyugati ember. Összevissza eszünk, rosszul alszunk, túl sokat ülünk, túl sokat vagyunk egyedül, túl sok időt töltünk az internetnek nevezett virtuális térben, és mindemiatt elég cefetül tudjuk érezni magunkat (a gerincünket, a térdünket, a gyomrunkat vagy a lelkünket). 

Nem fogok életmódtanácsadással zárni, elég képmutató lenne. Borzasztóan szerencsés vagyok, hogy egyáltalán lehetőségem van egy ilyen helyhez kötődni. Csak azt tudom elmondani, amit a Genius locimtól tanultam. 

A közösség az egyik gyógymód, ami a fent emlegetett bajainkon segíteni képes.

Elég jó arra ébedni, hogy páran kint kávéznak a teraszon, miközben valaki már fel is futott a szomszéd hegyre, más meg épp az utolsó csepp meleg vizet használja el a zuhanyban, míg megint más a tegnap esti romok elmosásával próbálkozna.

Én pedig általában legutolsóként felkelek, hogy aztán ledőljek a hintaágyra.