Amikor elkezdtem gitárórákra járni az első években, folyamatosan falakba ütköztem, a diszlexiám és a keresztcsatornás mozgásom fejletlenségének köszönhetően. Sokan beszélnek a zene gyógyító erejéről, szkeptikus vagyok az ilyen dolgokkal kapcsolatban, és az én esetemben sem a zene varázslatos ereje, ami meggyógyított, de a hangszer egyértelműen segített abban, hogy ezeken a problémáimon túljussak. Amikor már harmadik éve jártam órákra, egyszerűen megtáltosodtam. A képességzavaraim nagyrészt megoldódtak, így egyre jobban kezdtem játszani, az ebből fakadó sikerélményeknek köszönhetően pedig egyre többet gyakoroltam és innen nem volt megállás. 

Középiskolás koromat végigkísérte a hangszer és az egyetemre is velem tartott. Mindig szerettem volna másokkal együtt játszani, de maradjunk annyiban, hogy elég speciális a zenei ízlésem, ezért nehezen találtam magam mellé bárkit is, de ez az egyetemen megváltozott. Amint kiderült, hogy vannak hozzám hasonlóan furcsa ízlésű társaim, gyorsan össze is verbuválódtunk és elkezdtünk együtt dolgozni ‒ ahogy akkor fogalmaztunk ‒ valamin, ami egyszerre gyönyörű és undorító.

A következő évek próbateremvadászattal teltek. Sokkal több amatőr zenekar van, mint terem, ezért ez nem egyszerű feladat, természetesen közben azért dalok is születtek. Nem kell izgulnia senkinek, idővel találtunk magunknak helyet, ahol gyakorolhattunk, ez a régi Dürernek a pincéjében volt, felszereltség 0, biztonság 0, tisztaság 0, de örültünk neki, hogy végre van egy kis termünk.  Voltak fellépéseink, sőt két számot stúdióban is rögzítettünk.

Minden jó dolognak vége szakad egyszer, az egyetemet befejeztük, mindenki máshol kezdett dolgozni, valaki már nincs is az országban, ezért a zenekar végleg feloszlott. Én viszont nem szerettem volna elengedni a legkedvesebb szórakozásomat, és már meg is volt a tervem, hogyan folytathatnám egyedül. Elhatároztam, hogy kitanulom az otthoni zenerögzítés minden fortélyát.

Rengeteg utánaolvasás után mindent beszereztem, így kezdődhetett is az igazi munka. Mivel a zeneelmélet alapjaival tisztában vagyok és a hangszeren is elboldogulok, úgy gondoltam semmi nem állhat az utamba, de nagyot tévedtem. A kezdeti magabiztosság után hamar rájöttem, amivel próbálkozom, az egy teljesen új művészeti ág, amihez nem értek. Legnagyobb segítségemre a Specter Sound Studios csatorna volt, ahol egy Glenn Flicker nevű fazon magyarázza el, hogyan ne szólaljon meg a zenéd borzalmasan. Ő igazából egy metál Puzsér, külsőjében és stílusában is. Először kicsit zavaró, hogy miért kiabál ennyit, de ha az ember rájön néhány alapvetésre, akkor azt is észreveszi, hogy csak akkor emeli fel a hangját, ha valaki valamilyen egyértelmű dolgot ront el. 

Amikor az ember nekikezd valami teljesen újnak, akkor természetes, hogy még nem lát rá az adott területre, így azt sem tudja felmérni, hogy mit nem tud, ez velem is így volt. Tíz videó megnézése után már legalább Rick Rubinnak gondoltam magam, így el is kezdtem a produkcióm professzionális megszólalásán dolgozni. Talán nem lövök le túl sok poént, ha azt mondom, hogy nem sikerült, de attól még büszke vagyok ezekre a kezdeti kísérletekre. 

Régen a zenekarban együtt írtuk a dalokat, mindenki hozzátette a maga kis részét, aztán egyszer csak összeállt valami, de amikor egyedül van valaki, akkor várhatja a többiek ötleteit, magától érthető okokból nem fognak megérkezni. Korábban sose írtam teljesen egyedül dalt, és ez hallatszik is az első próbálkozásokon. Nagyjából most érzem azt, hogy össze tudok rakni egy épkézláb zenét, épeszű felépítéssel, de ezen a ponton jön be az, amit már említettem, az elborult ízlésem. 

Szeretem azt gondolni a zenéről, hogy nincsenek szabályok és határok. Nincsenek kőbe vésett dalszerkezetek, nem kell egy egész dalnak egy tempóba lennie, és semmiképpen sem kell egy hangnemben lennie, az ütemmutatókkal is bátran játszhatunk, hiszen azért vannak különbözőek, hogy mindent használjuk! Szigorúan vett műfaji határokban sem hiszek ‒ az egyik dalomban egy trap beat után simán beraktam egy black metál részt, csak azért, mert megtehettem ‒, de egyértelmű, hogy ha valami ennyire szabálytalan módon készül, az nehezen fogja megtalálni a közönségét. Ha a közönségem megtalálása nem is, az viszont érdekel, hogy tudok-e klasszikusabb felépítésű dolgokkal előrukkolni, jelenleg ezzel próbálkozom.

Szeretem az aktív kikapcsolódási formákat, ezeknél jobban csak az alkotást élvezem. Sose gondoltam, hogy valaha a zenélésből élnék meg, igazából nem is akarom, hogy ez megtörténjen, hiszen akkor elveszne az egyetlen hobbim. Talán ezért merek teljesen szabadon alkotni. Egy dolog érdekel, hogy nekem tetsszen, ha másnak is tetszik, az már csak bónusz. 

(Képek: Papp Olivér, Simon Bendegúz, Szentesi Márió)