Van ez a plasztikus magyar kifejezés, miszerint akasztják a hóhért. Ez történik most velünk, kreatívosokkal is, akik megúsztuk hónapokig, hogy beszélnünk kelljen legintimebb pillanatainkról: a feltöltődésről. Merthogy a kreatívos újságíró is tud fáradt és kimerült lenni, az egész napos digitálisszöveg-nézegetés után pedig hobbik után áhítozik.
Több olyan elfoglaltság is mellém szegődött az évek során, amikben el tudok veszni, de a könyvolvasásról, a pingpongozásról, a veteményes (natürlich permakultúrás) műveléséről vagy a sörözve meccsnézésről falusi kocsmában nem tudok olyan izgalmasan és kacéran írni, mint
a terepbringázásról.
Nyilván ez is olyan sportág, amiben ezerféle bicikli és szakág létezik az XC-től az endurón át a downhillig, és persze minden szakág képviselőiben ott lobog a pride, hogy ők a hegyek legnagyobb királyai. Én sose versenyeztem, nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy mi az, amit csinálok, ellenben mindig is imádtam úgy beleolvadni a natúrtájba, mint kaméleon az állatkereskedés kirakatába.
Sose tudott lekötni a futás, mert ugyan az ember futhat városban, erdőben, síkon, hegyen, de olyan idegtépően lassan halad. Az úszást még monotonabbnak tartottam, még ha nem is ötvenes medencében falom a hosszokat, hanem a nyílt vízen, kalandos hullámtarajok közt levegőért kapkodva. De a bicó megadta mindig is azt az elképesztő szabadságot, hogy egész jó tempóban haladva, de mégsem átszáguldva a gyönyörű tájon, meg lehet élni a szabadságot. Jellemző adalék, hogy amikor hosszabb kihagyás után (jellemzően télvíz vége felé) újra nyeregbe ülök, automatikusan vigyor önti el az ábrázatomat. Nehéz ezt az egészet nem coelhóilag lejegyezni.
Mint fentebb írtam, a versenyzéssel és szakágakkal sose foglalkoztam, de ha be kell szuszakolni, akkor a klasszikus crosscountry vonalon mozgok (ez ugye az olimpiai szám is, amiben Vas Kata Tokióban negyedik lett három svájci [!!!] mögött). Magyarul feltekerek-legurulok, megint le, megint fel, zömmel erdészeti és dűlőutakon, ösvényeken, akcidentálisan aszfalton.
Benn lenni órákon vagy napokon át az erdőben, gyönyörködni a panorámában, kiköpni a tüdőt, térerő nélküli rengetegben tájékozódni papírtérképen, vízforrás után kutatni, mert már a hasnyálmirigyed is kiizzadtad, majd este arra merülni álomba, hogy a fejedben is folytatódik az út, alvás közben is elsuhanó lombokkal szegélyezett ösvényeket látsz, nos mindez lenyűgöző-kikapcsoló. Még a túlerőltetés miatt fájó térd ellenére is.
Kékre-zöldre
És csapjon belém a gömbvillám, de még néha ezt is képes vagyok megunni, visz előre a felfedezés vágya, és mindig új terepen akarom csapatni. És ilyenkor találok ki olyan őrültséget (amit tuti megcsinált már más hasonló őrült is), mint hogy végigtekerjem az Országos Kéktúrát (OKT). Ezt 2019 őszén kezdtem az Írott-kőn és négy évvel később, 2023 őszén végeztem be Hollóházán. Persze ez szuperbruttósított négy év, hisz az egyes etapok közt sokszor hónapok, sőt akár egy év is eltelt(ek).
Mielőtt szenvedélyes gyalogtúrázó olvasóink ráfektetnek egy rozsdamentes acél padra és tüzes vassal róják bele leberetvált mellkasomba: "SOHA TÖBBÉ NEM BRINGÁZOK GYALOGTÚRAÖSVÉNYEN", hozzáteszem, az OKT 1173 kilométerén egyetlen alkalommal se keveredtem konfliktusba gyalogtúrázókkal, hisz tisztában vagyok vele, az ösvényeken ők a főnökök, én csak megtűrt vendég vagyok. Ez persze lejtmenetben, aka. downhill esetén igazán fontos, szóval az ember nem engedi meg úgy a gépet, hogy ne lássa-hallja, ha jönnek szembe. A jellemző inkább az volt, hogy aki szembejövőnek elmondtam, mi a projekt lényege, inkább elkerekedett szemmel nézett és megkérdezte:
„Ezt meg lehet egyáltalán csinálni biciklivel?”
A kérdés az 1173 kilométer alatt párszor bennem is fölmerült: a badacsonyi Bujdosók Lépcsője megmászásakor (bringa a vállon), a Nagy-Gete borzasztóan sziklás nyugati emelkedőjén való felkúszáskor (tényleg centiről centire haladva, napnyugtára felérve) a Csóványosra vezető, véget nem érő nyiladék megmászásakor (bringa tolva sípoló tüdővel), a Kelet-Mátra gyalogtúrázókat is erősen próbára tevő gerinc-hullámvasútján (bringa is ott volt valahol). De a fantasztikus tájak kárpótoltak, ahogy az időközben megtalált, idősnénis cuki falusi szállások (oh az az abaújdevecseri paprikás krumpli!) vagy a random helyeken előbukkanó jófej macskák is.
Sok szakaszt ráadásul egyedül teljesítettem, és a többnapos tekerések felértek egy kis caminóval, amikor az ember minden baját otthon hagyja, és csak az számít, hol tudsz vizet és kaját szerezni, hogy közben a hátizsák se szakítsa le a gerinced, vagy épp miként kerüld el, hogy orra bukj egy egyszer csak eléd ugró sziklában, az ösvényre dőlt kocsányos tölgyben.
És ezen a ponton már nem érdekel, épp mennyi idő alatt tudom teljesíteni a Bódvaszilas-Encs távot vagy hogy energiaspórolás végett az ötödik, amúgy enyhe emelkedőn inkább feltolom a gépet. Csak az, hogy a nap végén büszkén csaphassam ki instára a képeket a túráról, hogy jelen legyek, tekerve meditáljak, a kerék gördülése feltöltse a lemerült akksikat a fejemben. Tavasszal jövök, Alföldi Kéktúra, aki csatlakozni akar, elér a kiadón keresztül!
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják. Decemberben a Kreatív stábjának írásait olvashatjátok.
(Fotók: Molnár Zoltán. A kiemelt képen Gábor barátommal [aki több szakaszon hű társam és hajcsárom volt] pózolunk a Kéktúra legmagasabb pontján, a Kékesen.)
