A cikk eredetileg a Kreatív decemberi számában jelent meg, ahol részletesen foglalkoztunk az utánpótlás tematikával. Erről a témáról, és más, reklámipari utánpótlás-problémákról a Kreatív Brunch-on, új workshopunk keretében is beszélgetünk február 9-én.

303 év. Ennyi idő telt el úgy, hogy már léteztek az egyetemek mai szerepével és értelmezésével valamilyen szintű folytonosságot mutató intézmények, és velük párhuzamosan már működött a hasonló óvatossággal meghatározható média és újságírás világa is – de még nem volt olyan egyetemi képzés, amely média- vagy újságíróképzésnek hívta volna magát. A világ elsőnek mondott hírlapja, az 1605-ös, strasbourgi kiadású Beszámoló minden kiemelkedő és emlékezetes hírről (Relation aller Fürnemmen und gedenckwürdigen Historien) és a Missouri School of Journalism University of Missouri-n történő 1908-as megalapítása közötti hosszú időszak legalább két dologra irányíthatja rá a figyelmünket. 

Egyrészt arra, hogy a média művelésének és egyetemi oktatásának összefonódása nem magától értetődő. Még legalább további 188 évet kell együtt eltöltenünk ahhoz, hogy ez az új állapot hosszabb ideig tartson, mint a megelőző évszázadok különélése. Ahhoz, hogy a média és annak oktatása összekapcsolódjon, arra volt szükség – nagyon sok más egyéb mellett –, hogy a média művelői egyre inkább egy szakma képviselőiként lássák magukat, és az egyetemek pedig olyan szakmaként észleljék a médiát, amelynek oktatását falaik között lehetségesnek látják.

Másrészt ebből az is következik, hogy az egyetemek és a média viszonyának természete sem magától értetődő. A közösen eltöltött 115 év alatt megváltozott a média: a kezdetben csak nyomtatott szövegként fogyasztható tartalmak mellé betársult a kép, majd a hang és a mozgókép, illetve mindezeknek a digitális konvergens verziói, párhuzamosan a szolgáltató infrastruktúrák és technológiák, műfajok, ideológiák alakulásával. 

Másoknak, mást, másként

A mára kiteljesedni látszó platform-ökoszisztéma a médiának és kommunikációnak soha nem látott globális jelentőséget adott. Ha ránézünk az egy évszázada meghatározó, legnagyobb vállalatok listájára, akkor többek között nehézipari, bányászati és pénzügyi cégeket találunk. Hiába voltak akkoriban a print napilapok gyakorlatilag a média egyeduralkodói, és a lapkiadók a nyilvánosság rivális nélküli kapuőrei, a legnagyobb médiacégek nem voltak ott az összevont listák élén. 

Ma már más a helyzet: az arányok és a nagyságrendek is gyökeresen megváltoztak. A kapuőri szerepek jelentős részét átvevő globális platformokat működtető „tech” cégek részben vagy egészben, de tartalmat előállító, és/vagy azt kuráló, megosztó, eladó, valamint reklámértékesítést is folytató médiacégekké váltak. Ezek a médiavállalatok jelenleg úgy határozzák meg a tájékozódást, tartalomfogyasztást és közbeszédet, hogy nemcsak a médiapiac, hanem a világgazdaság legnagyobbjai is egyben. 2023 harmadik negyedévében az első hét legnagyobb vállalat között öt platform foglalt helyet, sorrendben az Apple, a Microsoft, az Alphabet, az Amazon és a Meta. A médiaszakmának ma már nincs olyan ága, amely ne követelné meg, hogy közvetve vagy közvetlenül kapcsolódjon ezekhez a cégekhez.

Mindeközben az egyetem is átalakult: másoknak mást és másképp tanítanak a más háttérből érkező oktatók. Az utóbbi évtizedekben a felsőoktatás működését gyakorlatilag teljes mértékben meghatározza a neoliberális, azaz az egyetemeket is vállalatként értelmező keretrendszer. A mindennapi élet egyre nagyobb szeletét kihasító konvergens platformmédia és a piacosodó, verseny- és profitszemléletű egyetemi világ interakciójának szereplői bár névleg ugyanazok, mint bő száz évvel ezelőtt, de mégis egészen újak.

Kanyar kelet felől

Az egyetemi médiaoktatás és a médiaipar összekapcsolódásának lehetőségeit Magyarországon meghatározzák ezek a globális trendek, de a saját hazai fejlemények és körülmények is. Milyen helyi hagyományokat hoz magával a magyarországi média, és ennek milyen következményei vannak? Legalább két lényegi különbség van az újságírás és a média magyar és nyugati társadalmi helyzete között. 

Amíg az angolszász világ által dominált atlanti hagyományban az újságírás mint „a negyedik hatalmi ág” felfogása vált a legrangosabb identitás-elbeszéléssé, központjában a ma is sokfelől vitatott objektivitás-doktrínával, addig Magyarországon inkább az irodalmi ambíciók sajátos terepe és megnyilvánulása volt az újság, és a későbbi szeriőz elektronikus médiaműfajok nagy része is főleg a tágan értelmezett kulturális területen bontakozott ki. 

Ez nagyon nagy részben azzal a számunkra közismert körülménnyel is függött össze, hogy a print újságírás az éppen kibontakozó elektronikus médiával együtt a negyvenes évek végétől kezdve nem piaci körülmények között, hanem központi, pártállami irányítás alatt működött egészen a rendszerváltásig. 

Ami viszont már egyáltalán nem közismert tény, hogy az első és egyben máig egyetlen hazai újságíró tanszék – így egyúttal az első magyarországi, általában a kommunikációnak és médiának dedikált képzés – szintén a pártállami időszakban, méghozzá az 1950-es években működött először az ELTE-n. Bezárása után újabb három évtizedet kellett várni egészen a rendszerváltásig, hogy elinduljanak az első, immáron kommunikáció- és médiatudományinak nevezett tanszékek. Újságírás tanszék továbbra sincsen Magyarországon, az egyetlen magyar nyelvű újságíró tanszék a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen működik, 1993 óta.

Részben a média saját hazai hagyományából, részben a magyarországi tudományosság szerkezetéből fakadóan a rendszerváltás után sorban elinduló kommunikáció- és médiatudományi képzéseken – elődök híján – nem kommunikációs és médiaszakértők, hanem irodalmárok, nyelvészek, esztéták, kisebb mértékben társadalomtudósok kezdtek el tanítani. Ennek egyik következményeképpen a hazai médiakutatás erősen összefonódik a fenti tudományterületekkel, mind a személyes, mind a tudományos kérdések, témák, módszertanok hálózatában. Továbbá – bár az elmúlt évtizedekben létrejött számos tévés, rádiós, újságíróképző műhely is – az is általánosan érvényes trend, hogy nem a tartalom-előállítás, illetve újságírás került az egyetemi képzések fókuszába, hanem elsősorban a (főleg Nyugatról, azon belül is az angolszász világból importált) tudományos megközelítések oktatása. 

Platformok és az állam között

A globális platformok által meghatározott médiarendszer és a vállalatiasodó egyetemi médiaképzések egyébként sem egyszerű kapcsolatát Magyarországon tovább bonyolítja az állam jelentős beavatkozása a médiatérbe és a felsőoktatásba egyaránt. 

Az állam térnyerése a médiatérben – egyfelől a hazai médiapiac átalakítása az állami hirdetési pénzek irányított költésén keresztül, másfelől a közpénzek globális platformokra csatornázásával a közösségi médiatérben való terjeszkedés – összetett hatást gyakorol a médiára. Többek között megbolygatja a látogatottság és hirdetési bevételek piaci összefüggéseit, homogenizálja és a kormányzati üzenetekkel szinkronizálja a kontrollja alatt lévő médiafelületek tartalmait, miközben hátrányba hozza a hazai piaci  szereplőket, polarizálja a médiateret, a médiában dolgozókat és az ott dolgozni kívánókat is ideológiai természetű válaszutak és konfliktusok elé állítja. 

Ezzel szemben a felsőoktatási rendszer szorosabb és közvetlenebb állami felügyelet alá helyezése, az egyetemi autonómia csökkentése éppen ellenkező logikájú stratégia jegyében történik: a kommunikált fő cél az, hogy a papíron már nem állami hazai egyetemek a globális mainstream neoliberális vállalatosítási versenyben, a nemzetközi rangsorokban jobb helyezést érjenek el.

Törés 100 éve, törés ma

Ebben a négy fő körülmény – platformizáció, az egyetemi világ vállalatiasodása, valamint az állam hatása a médiapiacon és a felsőoktatásban – által keretezett mozgástérben hogyan lehet gondolkodni a médiaképzések és a média kapcsolatáról?  A mai, platformizált médiarendszerben a századforduló újságíró-társadalmához hasonló törés figyelhető meg. 

Az egy évszázaddal korábbi főszerkesztők (férfiak) a társadalmi elit tagjai voltak, politikusokkal szivaroztak, miközben a riporterek lenézett, alacsony társadalmi státuszú munkát végeztek kevés pénzért. A mai platform-ökoszisztéma CEO-i és felsővezetői a világ leggazdagabb emberei, miközben a platformok automatizált rendszereiben napszámosmunkát végzők abban reménykednek, hogy munkájuk által közelebb kerülhetnek a valójában nagyon távoli elithez. 

Az állami vállalatosított egyetemi világ egyik legfontosabb indikátora a hallgatók lemorzsolódásának megakadályozása, a hallgatók intézményen belül tartása és a folyamat végén diplomával ellátása, valamint a vállalati és az egyetemi szféra szorosabb összekapcsolása, a céges világ egyfajta megrendeléseinek teljesítése. A mai egyetemi hallgatók helyzete, demográfiája nagyon más, mint száz, ötven vagy akár húsz éve: a fiataloknak úgy kell helyt állni az egyetemen, hogy közben dolgozniuk is kell, hogy fenntartsák magukat. 

A kommunikáció és média világszinten meghatározó jelenlétével éles ellentétben áll – már hosszabb ideje – a kommunikáció- és médiatudomány, és -oktatás relatív gyenge akadémiai pozíciója, és kitartóan alacsony társadalmi megbecsültsége.

A Google Scholar aggregált, top 20 társadalomtudományi folyóiratlistáján mindössze egyetlen szakterületi folyóirat található a 6. helyen (a New Media & Society), a hazai köznyelvben elterjedt „büfészak” elnevezés pedig az angolszász világban is közkeletű, csak éppen „Mickey Mouse degree” néven – olyannyira, hogy az egyik legjelentősebb kortárs médiakutató, James Curran egy keynote előadását is ennek a kérdésnek szentelte. 

A médiaképzések és a média kapcsolata – mások mellett – ezek között a keretek között alakulhat. Közvetlenül vagy közvetve a platformok szívják fel a legtöbb médiás munkaerőt, és egyre nagyobb az igény arra, hogy az egyetem egyre direktebben a platformlogika mentén képezze a szakembereket. A magyar egyetemi képzések, miközben globális helyzetük periférikus, hazai helyzetük bizonytalan, közvetlen támogatást, forrást, szakértelmet nem kapnak a platformoktól, a tudáscsere a médiaipar más szereplőivel létrehozott kapcsolatok mentén valósul meg. Az egyetemi tevékenység fő célja, a hosszú távú és – legalábbis a tudomány jelenlegi felfogása szerint – tesztelt tudás előállítása és továbbadása így jelenleg egyfajta feszült átmeneti helyzetben van az egyes szereplők igényei, elvárásai és ambíciói, lehetőségei között. 

Ezt a dilemmát még az sem oldja fel, hogy úgy tűnik, egyetlen dolog nem változott az elmúlt bő négyszáz évben: továbbra sem kell szakirányú médiás végzettség a média műveléséhez. 

A cikk készülésében közreműködött: Balkányi Nóra