A kikapcsolódásnak rengeteg módja van. Van aki bringára ül, van aki olvas, van aki sportol, és van aki azzal húzza ki magát a mókuskerékből, hogy aktívan csinálja a semmit. Mindegyik legitim a maga módján, hiszen megmutatkozik bennük az adott személyiség egy-egy főbb vonása, és ettől lesz minden ember különleges. Erre a megnyugtató konklúzióra jutottam, amikor teljes kétségbeesés közepette próbáltam megkeresni, hogy melyek is azok a pillanatok az életemben, amikor valóban kikapcsolok, ugyanis már-már mániákus túlgondolóként nem a legegyszerűbb elengedni a gondolataimat, és a pillanatnak élni. 

Pedig valós kikapcsolódásra nagy szükség van, hiszen ezekből a pillanatokból meríthetünk inspirációt, fejlődhetünk, jöhetünk rá fontos dolgokra, érthetjük meg magunkat jobban. Pihenésre ezért hát a túlgondolóknak talán még nagyobb szükségük van, így nekem is. 

Számomra ennek a problémának a feloldása abban rejlik, hogy a figyelmemet és a gondolataimat – ha leállítani nem is tudom – más irányba terelem. 

Na de milyen hobbik lehetnek alkalmasak erre a feladatra? Rengeteg ilyet tudnék sorolni, én többek közt a dokumentarista fotózást választottam. 

Mi teszi alkalmassá a fotózás ezen műfaját a fentebb felvetett gond megoldására? Az, hogy ha a nyakamba akasztom a fényképezőgépet, más fénytörésben kezdem el vizsgálni a környezetemet. Történeteket, kontextusokat keresek a képekhez, ez pedig teljes figyelmet, és másfajta megközelítést igényel. 

Van amikor egy utcai jelenet, és van amikor előre elgondolt koncepció alapján találom meg amit keresek, nincsenek szabályok. Pozitívum még az, hogy más fotóműfajokkal szemben talán itt szorul legjobban háttérbe a fényképezőgép, mint olyan: hiszen a legjobb pillanatokat szinte teljesen mindegy mivel örökítik meg, ha a kép önmagáért beszél (ennek lehet akár demokratizáló ereje is). Ennek megfelelően nincs drága gépem, sőt, van amikor a telefonommal fotózok.

Nincsenek állandó témáim, állandó alanyaim, hagyom, hogy az engem érő benyomások kiváltsák belőlem a reakciót a fotózásra. Ami talán jellemzi a képeimet, és közös vonásként jelenik meg, az az, hogy a „kevesebb több elve” szerint készítem el őket. Ez egyrészt ízléskérdés, másrészt biztosan így próbálom ellensúlyozni a túlgondoló énemet, fogalmam sincs, lehet egy pszichológus többet tudna erről a jelenségről mondani. Mindenesetre kerülöm a túlzsúfoltságot, és próbálok többnyire egy dologra, hangulatra koncentrálni.

A kedvenc képeim azok, ahol egyből éreztem, hogy itt most fotóznom kell. Ez a zsigeri érzés felülír minden logikus gondolkodást, ekkor már csak a szem keresi a megfelelő szöget, pozíciót amiből a legjobban meg lehet örökíteni a kép tárgyát. 

A szerkesztés szintén fontos mérföldköve a folyamatnak, hiszen segít abban, hogy kiemeljük a nekünk fontos részleteket, hangulatokat a színek manipulációjával. A képeim többsége fekete-fehér, ez azért van így, mert a színes képek esetében szeretek funkciót tulajdonítani az árnyalatoknak, ha ez nem sikerül, akkor általában jobb, ha fekete-fehér marad a kép.

Ahhoz, hogy készüljön egy értékes kép, több száz rosszat kell csinálni. Mindegyik fotós műfajra igaz ez az állítás, de a dokumentarista fotózás esetében még igazabb. Ami még fontos ezeknél a képeknél: a türelem. Mivel a legtöbb esetben nem beállított képről beszélünk, ezért az, hogy türelemmel figyeljük a világot, elengedhetetlen. Sokszor hónapokig nem sikerül olyan képet készítenem, amit alkalmasnak tartok egyáltalán megszerkesztésre. Türelem kell ahhoz is, hogy ne kapjak idegrohamot akkor, amikor látok egy gyönyörű jelenetet, de épp nincs nálam a gép, a telefonom meg más technikai szempont miatt nem alkalmas a kép megörökítésére.

Rengeteg hobbim van, sokat félbehagyok, később újra elkezdek, de ez a kikapcsolódási forma több, mint tíz éve jelen van az életemben. Vannak aktív és kevésbé aktívabb időszakaim, de egy biztos: ha egyszer átkattan az ember agya és szeme, valójában soha nem teszi le a kamerát örökre. És úgy érzem, én átkattantam.

A Recharge rovat támogatója a Yettel.