Ahogy lapozgatom ezt a magazint, a száz oldala tele van beszédes, korabeli fotókkal. Honnan sikerült képeket szerezni ezekről az időkről?

Tényleg nem volt könnyű. Ez még az a korszak, amit nem igazán dokumentáltak fotókkal. Részben az MTI archívumát használtuk vagy a Nemzeti Sport korábbi képanyagát, bár az abban az időben Népsportként megjelenő újság szinte teljesen szöveges volt, kép csak elvétve volt benne. Ráadásul a Képes Sport is csak a meccs utáni évben, 1954-ben indult újra. A Sportmúzeumtól azonban kaptunk jó néhány képet ’53 novemberéről, de van sok olyan is, ami már az időben utána következő hangulatban mutatja be a 6:3 emlékét. Nem akartuk, hogy a magazin csak az emlékezésről szóljon. Szerettük volna leporolni az emlékeket, azt bemutatni, ami ebből ma érdekes és aktuális.

Hogy tapasztalod az ismerőseid körében, a mai fiatalok mennyire ismerik ezt a legendát?

A témáról ugyan gyerekkoromtól kezdve sokat hallottam, annak ellenére, hogy én már az a generáció vagyok, akinek szülei is csak hallomásból értesültek a 6:3-ról. Édesanyám pont abban az évben született, édesapám rá két évre, de mindig úgy beszéltünk róla otthon, mint egy fontos mérföldkő a magyar sporttörténelemben. De érzek egy olyan generációs különbséget az Aranycsapat korszakának a megítélésében, amely a mostani húszas, harmincas korosztály és a negyvenes, ötvenes között feszül. A mai fiataloknak már nem jelent egyértelmű, kötelező ismeretanyagot az Aranycsapat története. Néhány éve például az apósom tesztelt, hogy fel tudom e sorolni a csapat tagjait. A neveket még elmondtam, de hogy ki milyen poszton játszott, azt bizony néha összekevertem. Pedig ezt az ő idejében fejből tudta szinte mindenki. Nyilván illett volna nekem is, de azt tapasztalom, hogy ezt ma már nem tudjuk, legalábbis az én kortársaim nem.

És a mai focistáknak ez megy?

A magazin utolsó fejezetében tíz válogatott játékost kérdeztem meg többek között az Aranycsapatról, és a tíz játékosból egy tudta felsorolni a tagokat. Ez nem biztos, hogy az ő hibájuk, sokkal inkább egy jelzés, egy diagnózis, hogy a maiak ezt nem tudják. Nem is biztos, hogy fejből kell tudniuk. De azt is érzem, hogy az elvárás azért megvan futballberkekben, sportszakmai körökben.

Az 1953-as november 25-i győzelem után gyorsan és sokat változott a meccs megítélése. A kutatás során mi volt számodra a leginkább megdöbbentő, ami az elmúlt évek sajtó hozzáállását tükrözi?

A hathárom annak ellenére, hogy a magyar futball leghíresebb küzdelme, harminc évig szinte titkos pontja volt a futballmúltnak. A meccs után közvetlenül rengeteget cikkezett a sajtó, a Népsport heteken át minden nap közel egy oldalas cikkeket írt arról, hogy milyen hatásai vannak a hatháromnak a magyar futballra. Közben ezt a politika is igyekezett felhasználni propagandaeszközként, hogy végre van a népnek egy közös boldogságélménye. Ezt az akkori hatalom meglovagolta, és ezzel a mesterséges pótszerrel akarták a hétköznapokból hiányzó boldogságot, elégedettséget becsempészni. Nézd meg az utolsó előtti oldalon a fotót, minden az arcokra van írva.

Aztán gyorsan elmúlt a magyarok kollektív boldogságélménye.

Igen, mert jött 1954 júliusában a világbajnoki döntő, amit a magyar válogatott elveszített, és ami egy óriás törés volt a szurkolók és a politikai vezetők körében. A döntő után tüntetések voltak az utcákon, tömegek vonultak a Népsport szerkesztősége elé, kirakatokat törtek be, villamosokat borogattak. A későbbi sajtó ebből ’56 előszelét érezte ki, de ez a néhány nap kevésbé ismert része a legenda történetének. Hiába volt még ekkor a világ egyik legjobb csapata a magyar válogatott, ebben az évben megroppant az Aranycsapat kultusza. A forradalom aztán hosszú időre tabutémaként kezelte őket. Ekkor disszidált az alap tizenegyből Puskás, Kocsis és Czibor, akik ekkor már máshol értek el eredményeket, így aztán miattuk lehetetlen volt a csapat sikereiről beszélni. Puskás nevét még leírni sem volt szabad az újságokban. Az Aranycsapat története elhallgatott történetté vált az.

Az akkori külföldi sajtó ezt a fordulatot érzékelte?

A nyugat-európai sajtó továbbra is az egyik legjobb válogatottként beszélt róluk. Angliában egy hetet töltöttem anyaggyűjtéssel. Találkoztam egy 1958-as cikkel, ami a világbajnokság után jelent meg és azt fejtegeti, vajon az ’53-as magyar vagy az ’58-as brazil válogatott a legjobb csapat a világon. De ott van az 1960-as BEK döntő, ahol Puskás Real Madridban a németek kapujába rúgott négy góljával volt tele a nemzetközi sajtó, a Népsportban pedig egy nyúlfarknyi cikkben a német kapus teljesítményét dicsérik, épp csak megemlítve Puskás nevét, mint gólszerző. Aztán a Népsport csak 1973-ban írt először egy tisztességes cikket az évforduló alkalmával az Aranycsapatról, és a nyolcvanas években lehetett érezni igazán a légkör olvadását.

Miután Puskás Ferenc hazatért?

Igen, és ez a hazatérés is egy rejtélyes szakasza a Puskás -történetnek, hogy ki engedélyezte és hogyan szervezték ezt meg. Mert Puskásban is lehetett egyfajta távolságtartás, de a politika sem tudott mit kezdeni egy korábban évtizedekig letagadott emberrel. Hiába ünnepelték tízezrek a Népstadionban álló taps közepette, senki nem tudta hogyan viszonyuljanak a helyzethez. Mindenesetre, amikor ezen a napon Puskás a meccs előtt meghajolt a politikai vezetők díszpáholya előtt, sokan belelátták a meghajlásba, hogy szimbolikusan ezzel köszönte meg, hogy hazatérhetett.

Arról is írsz, hogy ennek ellenére Puskás a meccs utáni fogadásán nem engedte be az azóta is működő vendéglőbe a magyar sajtót, csak a BBC-t. Voltál ezen a helyen?

Voltam, a Lónyay utcában működik a 6:3 borozó, ami még Hidegkuti Nándoré volt a hetvenes években, itt adott interjút a BBC-nek Puskás Ferenc, és itt lehetett érezni, hogy nincs minden rendben. Aztán a kilencvenes évek elejétől kezdve, amikor a Népsport Nemzeti Sport néven jelent már meg, a hivatalos állami kommunikáció része volt az Aranycsapat dicsérete. Lehet azt mondani, hogy ekkor került méltó helyre az Aranycsapat emléke, más szempontból viszont ekkor kezdődött meg az állami kitüntetésekben is megmutatkozó intézményesített nosztalgia. Egy kicsit talán eltorzult, pátoszossá vált az Aranycsapat megítélése az előző évek hatására.

Azóta az Aranycsapat mítosza egy erzsébetvárosi utca tűzfalán, egy mozdonyon vagy egy rumos csokoládészeleten is jól megfér, de szerinted ezeknek van olyan képességük, szerepük, hogy életben tartsák ezt a legendát?

Persze az jó, ha a mai fiatalokhoz eljut egy korábbi sportsiker történetének üzenete, ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy a rárakódott nosztalgiaréteg nem jelent-e inkább hátrányt az esemény megítélésében. A magasztalás mögül mindig nehéz előszedni a valós emberi teljesítményt. Sokan nem is tudják, hogy a játékosoknak milyen hétköznapi problémái voltak, hogy miért vitték be Grosics Gyula bácsit az Andrássy út 60-ba, és ott miért világítottak a szemébe egy csillámporos fal elé állítva őt.

…ahogy gondolom azt sem, hogy az akkori focisták nem havi fixért rúgták a bőrt.

Így vagy úgy azért dolgoztak mellette, igaz nem fizikai munkát végeztek, de Buzánszky Jenő például a dorogi bányának volt adminisztratív alkalmazottja. Mesélte, hogy reggeltől délig dolgozott, délután pedig edzésre ment. Akik pedig a Honvédben játszottak, a honvédség kötelékében szolgáltak, vagyis mindenkinek volt civil munkája.

Említetted, hogy Angliában is kerestél anyagot a témához, találkoztál az egykori angol csapatból valakivel?

A 86 éves Jackie Sewellnél jártam Nottinghamben, ő az utolsó élő játékos a csapatból, erről az interjúról egy külön fejezet is készült. De a többi, közel harminc megszólalóval, köztük Grosics Gyulával, Buzánszky Jenővel, Szepesi Gyuri bácsival a saját lakásukban történő beszélgetés is mind hatalmas személyes élményt jelentett. Felkutattuk azokat a hathárom tanúkat is, akik az újság felhívására jelentkeztek, és akiket a Keleti pályaudvaron készült régi fotókon lehet látni, ahogy az Angliából érkező Aranycsapatot fogadják a peronon. Megdöbbentően sokan jelentkeztek, egyikük be is jött a szerkesztőségbe, és elmesélte, hogy a hathárom évében ő hétéves volt, vasutas családban, vidéken, a sínek mellett nőtt fel. Aznap édesapja rádión, óriási lázban égve hallgatta a házban a közvetítést – ahogy az országban rengetegen – és felírta az aktuális állást egy táblára. Majd a fia kezébe nyomta azt, aki a kert végébe szaladva mindig felmutatta az elrobogó vonatoknak. Az utasok meg a vonatok ablakaiban ünnepeltek, akárhányszor meglátták az eredményt. Hihetetlen történeteket meséltek az olvasók, ami mind mutatja, hogy mit jelentett akkoriban ez a meccs.

Vajon az angoloknak is?

Érdekes, mert tényleg azt gondolnánk, hogy ez a meccs csak nekünk fontos. Az elmúlt években Londonban rendszeres tapasztaltam, hogy az újságok cikkei még ma is gyakran visszautalnak a hathármas vereségre, mert egy olyan pofon volt ez az angoloknak, ami után 1966-ban meg tudták nyerni a világbajnokságot. Egy komoly reformfolyamat elindítója volt, hatására az angol futball taktikai és edzésmódszere is átalakult. Sok könyv jelent meg erről és az egész legenda kapcsán is, főleg a játékosok életrajzai, a meccs leírása, visszaemlékezések formájában. A mi célunk ezzel a magazinnal inkább az volt, hogy a legpontosabb forrásokat és a legizgalmasabb történeteket gereblyézzük össze újszerű tálalásban, de objektív módon.

(X)