Mennyire látod összekapcsolhatónak a szerzői jog fejlődését a technológia fejlődésével? 

A szerzői jog fejlődése mindig a technológiai fejlődést követi le. Ez a könyvnyomtatástól kezdve a hangfelvétel-készítésen, a rádiózáson és a televíziózáson át az internetes felhasználásokig mindenhol jól tetten érhető. A szerzői jog reagál a kihívásokra, nem pedig megelőzi azokat. Ezek hagyományosan technológiai jellegű, és nem kulturális kihívások, amelyek azt befolyásolják, hogyan jutnak el a művek és a felvételek a széles közönséghez. A szerzői jog alapvető célja a kreativitás támogatása, amihez piaci kontrollt és egyéb lehetőségeket biztosít az alkotóknak. Ha ez az egyensúly egy technológiai változás miatt megborul, a jogalkotó közbelép, és megpróbálja helyreállítani azt.

A mesterséges intelligencia azért hoz igazi újdonságot, mert bár módosítja a művekhez való hozzáférést is, van egy korábban soha nem tapasztalt eleme is. Már nemcsak arról van szó, mint az internetnél húsz évvel ezelőtt, hogy hirtelen minden elérhetővé vált, hanem arról is, hogy az AI elkezdi veszélyeztetni, sőt szétrombolni az alappiacot is. Itt már nem csupán az a kérdés, milyen gyorsan érjük el a Pink Floydot vagy az LGT-t, hanem az, hogy egyáltalán ezekhez férünk-e hozzá, vagy az AI által e művek segítségével létrehozott szintetikus tartalmakhoz. 

Fontos látni, hogy eddig a technológiai változások – mint a könyvnyomtatás vagy a rádiózás – alapvetően a hozzáférés módját alakították át. A generatív AI viszont ezen felül azt is eléri, hogy most már nem ezer, hanem akár tízezer dolog közül kell választanunk. Ez a tízszeres növekedés azért jöhetett létre, mert az AI-t „megetették” az első ezer művel, majd az így szerzett tudás alapján generál melléjük további kilencezer olyan darabot, amelyek egy sor esetben képesek lehetnek helyettesíteni az emberi tartalmat. A dilemma az, hogy ha a piaci modell az ezer eredeti műre épül, és abból származik a bevétel az új alkotások létrehozásához, akkor mi történik, ha az emberek a másik kilencezer, szintetikus terméket kezdik fogyasztani? A következmény világos: ilyenkor nem jönnek létre azok a jövedelemforrások, amikből a kulturális piac megújulhatna. Ez az igazi újdonság, nem pedig maga az újrahasznosítás, hiszen az az ókortól a modern irodalomig mindig velünk volt.

Igen, az irodalmi és filmes parafrázisoktól például Esterházy Péter irodalmi utalásaiig mind ilyen újrahasznosítás. Egyik tanulmányod szerint viszont a DJ-szubkultúra a legszemléletesebb példa. Szerinted miért fontos ezt külön említeni? 

A DJ-szubkultúra azért kiváló analógia, mert megmutatja, hogy a popkultúrában mennyire mélyen gyökerezik az újrahasznosítás. A 70-es, 80-as és 90-es években a DJ-k, jobb forrás híján bakelitlemezeken rögzített felvételek rövid részleteit emelték ki, és azok segítségével hoztak létre teljesen új alkotásokat. Ez a szubkultúra kifejezetten a korábbi felvételekre támaszkodott, azokhoz kreatív módon nyúlt hozzá: kiegészítette, átértelmezte és reflektált rájuk, így hozva létre valami újat. Volt ebben egy érdekes íratlan szabály is: ha egy remix sikeres lett egy adott hangmintával, akkor azt a mintát a többi DJ kvázi „stoppolta” az elsőnek, és többé nem használták újra, mert az már az ő sikeréhez kötődött. Ebből is látszik, hogy az újrahasznosítás alapvetően műfajfüggő: van, ahol komoly hagyománya van annak, és van, ahol idegen a közegtől. A mesterséges intelligencia viszont teljesen műfajfüggetlenül tanulja be ezeket a mintázatokat, és hasznosítja újra a korábbi alkotásokat.

Ha azonban az AI újnak nevezhető alkotásokat hoz létre, akkor jogilag ki tekintendő a szerzőnek?

A szerzői jog alapvetése – ami nemzetközi szerződésekből, uniós és magyar jogból egyaránt következik –, hogy szerző csak ember, azaz természetes személy lehet. Ez a világ minden országában így van. Korábban is volt ennek némi jelentősége, de a gépi szintetizálás hozta meg az igazi súlyát. Ott van például a sokat emlegetett „majomszelfi” esete. David Slater brit természetfotós letette a kameráját egy szafarin a makákók közé, és az egyik majom elkattintotta a gépet. A kép remekül sikerült, de vita indult a jogokról. A fotós nem kaphatott szerzői jogot, mert nem ő kattintott, a majom pedig nem természetes személy, így ő sem lehetett szerző. A végeredmény az lett, hogy a kép szabadon felhasználhatóvá vált. Ugyanez a helyzet ma is: a tisztán gép által szintetizált tartalmak felett senki nem rendelkezik szerzői joggal, és ebben nem is várható változás a közeljövőben. 

A generatív AI tehát legfeljebb új tartalmakat, de nem új alkotásokat hoz létre.

Mi történik akkor, ha valaki annyira kifinomult és egyedi módon promptolja a gépet – olyan összetett feltételrendszert alkotva, amelyet más gyakorlatilag nem tudna reprodukálni –, hogy ezzel lényegében pontosan meghatározza a végeredményt? Ilyen esetben kit tekinthetünk szerzőnek: a promptot alkotó embert, vagy a generáló rendszert?

Pontosítsunk: a gép soha nem lehet szerző, és a modellgyártó sem rendelkezik ilyen joggal. Viszont azok az alkotók, előadók, akiknek a műveit felhasználták a betanításhoz, nagyon is rendelkeznek jogosítványokkal. A modelleket úgy tanították be a szolgáltatók, hogy gyakorlatilag „leszüretelték” a teljes nyílt internetet, sőt néha kalózoldalakról is töltöttek le tartalmakat. Az AI rendszerek bemeneti oldalán tehát egy engedélyköteles többszörözésre került sor, a szolgáltatók azonban lényegében jellemzően nem szerezték be a szükséges engedélyeket. A kimeneti oldalon pedig egy olyan transzformatív jellegű átdolgozás történik, ami „cipeli magával” a forrásműveket. A jogérvényesítés egyik nehézsége az, hogy a kimenetből nehéz kimutatni a konkrét forrást, mert a fejlesztők szándékosan úgy alakítják a rendszereket, hogy kiszűrjék a közvetlen összepárosítás lehetőségét, így nehezítve meg a bizonyítást.

A promptolás kapcsán az amerikai szerzői jogi hivatal is rámutatott a lényegre: a szerzői jog tudatosságot feltételez az alkotói folyamat és annak eredménye között. Az AI esetében ez az összefüggés azonban hiányzik, mert ugyanarra a promptra a modell nem adja ki kétszer ugyanazt a választ, tehát nem uraljuk a folyamatot. Más kérdés, hogy egy egyéni, eredeti jelleggel rendelkező prompt szerzői jogi oltalom alatt állhat mint irodalmi mű, de ez a védelem nem fogja át a kimenetet, tehát például a generált szöveget vagy videót.

Mi a helyzet akkor, ha a gép által létrehozott tartalmat utómunkával látjuk el?

Ez egy kiváló kérdés. Ebből a szempontból az AI pontosan olyan eszköz, mint a toll, az ecset, a véső vagy a számítógép. Nem kell különbséget tennünk az eszközök között. Ha az AI-t csak eszközként használják, hogy a kreativitás új táptalajt kapjon, akkor a végeredmény természetesen állhat oltalom alatt. Senki nem akarja kitiltani az AI-t az alkotásból, ahogy a szövegszerkesztőt sem tiltottuk ki az írógép helyett a versírásból, pedig mennyivel könnyebb vele dolgozni. Ha az alkotó saját szellemi munkája megjelenik a végeredményben, függetlenül az alkalmazott módszertantól, akkor az védettséget élvez. 

Ez érthető, de mennyi az a hozzáadott egyéni munka, amitől egy termék a létrehozó saját szerzői műve lesz? 

Ebben valójában nincs újdonság, még ha az alkotás folyamata demokratizálódik is. Gondoljunk a világzenére: népdalkincsen alapul, az alapmotívumok onnan jönnek, mégis valami új és kreatív születik az alkotók szellemi munkája által. A jogi válasz világos, még ha nem is túl patikamérleg-szerű: egy alkotás akkor áll védelem alatt, ha egyéni és eredeti jellegű. Az „eredeti” azt jelenti, hogy saját szellemi munka, nem lopott, vagyis nem plagizált. Az „egyéni” pedig azt, hogy az alkotó személyisége tükröződik az alkotáson. Ha ketten ugyanazt a feladatot kapjuk, nem ugyanazt fogjuk írni, mert mások vagyunk, és a személyiségünk befolyásolja a végeredményt. Ha a döntéseket nem külső körülmények vagy a gép determinálják, hanem a szerző személyisége tölti be az alkotói játékteret, akkor ott a védelem. Ehhez nem kell módosítani a szerzői jogot, ezek a feltételek régóta velünk vannak. 

Fontos kiemelni azt is, hogy a technológia alkalmazkodóképességet és új típusú skilleket követel meg a jogosultaktól. Például a reklámiparban valószínűleg sokkal kevesebb színészt fognak alkalmazni, mert egy színész digitális „skinekkel” több figurát is eljátszhat majd, de csak akkor, ha a feladatot olyan színész kapja, aki kifejezetten sokszínű előadói eszközkészlettel rendelkezik. A generatív AI egyik legnagyobb problémája inkább mennyiségi, ami már látszik a piaci adatokon is. A Deezer adatai szerint naponta több mint 170 ezer új felvétel kerül fel a rendszerükbe, aminek közel a fele már teljesen AI-generált. Ez egy özönvíz, ami piaci megrázkódtatást okozhat, még akkor is, ha az organikus streameknek – ahol tehát az ember és nem egy algoritmus választ – még csak három százaléka ilyen tartalom. Ráadásul ezen három százalék nagy része is csak olyan „streaming-csalás”, ahol gépek hallgatják a gépek tartalmát, alapvetően a jogdíjakért.

Azonban bizonyos szegmensekben, például az olyan háttérzenék esetén, amit áruházakban, boltokban hallunk, az AI valószínűleg nagyon hangsúlyos lesz. Ez a folyamat 2028-ig körülbelül 20-25 százalékos jogdíjcsökkenést eredményezhet az alkotóknak, ami jelentős veszteség és a kulturális alapinfrastruktúra létét is veszélyezteti. Ugyanakkor várhatóan felértékelődik az élő koncertek, színházi előadások súlya, ahol megmarad az emberi kontaktus.

Hol a legsürgősebb a jogalkotói beavatkozás?

Ott, ahol az AI kiszorítja azokat a jogosultakat a piacról, akiknek a művei nélkül létre sem jöhetett volna az AI válasza. Az AI-ra vonatkozó uniós szerzői jogi szabályok 2019-esek, vagyis bőven a ChatGPT 2022-es megjelenése előtt születtek meg. A jogalkotók célja akkor az volt, hogy a szerzői jog ne akadályozza a tudományos kutatást, például a rák gyógyszerének megtalálását az adattárakhoz való hozzáféréssel. Ez egy minden szempontból támogatandó cél. De vajon a Grace klinika összes epizódjának betanítása közelebb visz-e minket a rák ellenszeréhez? Aligha. Azt tapasztaljuk, hogy az AI-vállalkozások próbálják kiterjesztően értelmezni ezeket a kivételeket, ennek árát pedig azokkal a jogosultakkal fizettetik meg, akik nélkül a szolgáltatásuk nem is jöhetett volna létre.

Helyre kell állítani az egyensúlyt, de nem csak az AI szolgáltatók szintjén. Ha egy vállalkozás emberi alkotás helyett szintetikus tartalmat használ, piaci előnybe kerül, mert nem kell jogdíjat fizetnie. Ezért egy speciális díjazást kellene bevezetni azokra, akik emberi alkotásokat helyettesítenek gépi tartalommal. Ez analóg lehetne a 80-as években bevezetett magánmásolási díjjal, amit az üres VHS-ek és audio kazetták, majd később az írható CD-k után fizettünk. A felmérések azt mutatják, hogy a következő két évben az AI-ipar globálisan körülbelül négymilliárd eurónyi bevételt irányít át az alkotóktól az AI ipar szereplőihez, ami nem igazságos.

Ez jogilag is lopásnak tekinthető?

Bírósági ítéletek tucatjai igazolják azt a tényt, hogy ezek a modellek nem jöhettek volna létre a korábbi kulturális tartalmak engedély nélküli betanítása nélkül. Mondhatjuk, hogy ez egy „bűnben fogant ipar”. A modellek tartalmai ma nagyrészt olyan tartalmakkal konkurálnak a piacon, amelyeknek az alkotóitól engedély nélkül gyűjtötték be az alapanyagot. Ezt az eredeti igazságtalanságot orvosolni kell.

Amit említettél az a betanítási oldal, de mik a kockázatai az AI-válaszok üzleti felhasználásának?

Ez egy óriási kockázat, mert nem tudhatod, mit használt fel a gép, és mikor azonosítja be valaki az eredeti művét az outputban. A jogi kockázatot elsősorban az viseli, aki a tartalmat közzéteszi. Ezért például a médiavállalatoknak nagyon komolyan kellene edukálniuk a munkatársaikat, és etikus modelleket kellene használniuk. Vannak már ilyenek, például létezik egy svájci fejlesztők által készített Apertus.ai modell, amelyet csak eleve jogtiszta vagy már nem védett, azaz nagyjából 100 évnél régebbi, tartalmakon tanítottak.

Az EU AI Act az AI által felvetett legfontosabb biztonsági kérdéseket igyekszik rendezni, de a szerzői jog által felvetett kérdések kapcsán lényegében hallgat. Van benne például egy ún. címkézési kötelezettség: meg kell jelölni, ha egy tartalom szintetikus vagy deepfake. Ennek azért van jelentősége, mert ma már szinte megkülönböztethetetlenek egymástól az emberi és a szintetikus tartalmak. Ez a rendelkezés augusztusban lépett volna hatályba – és eleve csak a nagyobb modellkészítőkre vonatkozott –, de úgy tűnik, a szolgáltatók további hónapokat fognak kapni az említett szabály bevezetésére. A médiavállalatoknak azonban ettől függetlenül saját érdekükben is tájékoztatniuk kellene a közönséget, ha gépi tartalmat közölnek.

Léteznek eszközök, amelyek csökkentik az AI által generált tartalmak felhasználásának kockázatait? 

Igen, léteznek olyan megoldások, amelyek elég hatékonyan képesek azonosítani, ha egy tartalom nem emberi. Az EJI (Előadóművészi Jogvédő Iroda) például megállapodott a Deezerrel, hogy kiszűrjék a tisztán AI-generált tartalmakat a jogdíjfelosztásból.  És léteznek olyan irodai üzleti célokat szolgáló megoldások is, amelyek kifejezetten nagy figyelmet fordítanak a tartalmak etikus elérésére, felhasználására. A piacon azonban nem ezek a megoldások dominálnak.

Ezek szerint az alkotók csak elviekben élhetnek az „opt-out” lehetőséggel, hogy ne tanítsák a műveiken az AI-t?

Igen, az EU említett 2019-es szabályozás elvileg lehetővé teszi, hogy a jogosultak megtiltsák tartalmaik betanítását, de a gyakorlatban ez a szabály alkalmazhatatlan és életidegen. Azt követeli meg ugyanis, hogy az alkotó géppel olvasható formában tiltakozzon a betanítással szemben, de mondjuk egy zeneszerzőnek vagy újságírónak nincs technikai lehetősége a YouTube vagy a Spotify felületén ilyen kódot elhelyezni. A nagy modellek ráadásul – ahogy említettem – gyakran figyelembe sem veszik ezeket a tiltásokat, sőt a fizetős falak (paywall) mögé is bemásznak.

Vannak olyan megoldások, amelyek egy központosított opt-out nyilvántartással kezelnék a helyzetet, ezek azonban ma még nem terjedtek el ahhoz eléggé, hogy üzleti modellt lehessen rájuk építeni.

Beszélnél a magyarországi Google-perekről? Hogyan érintik ezek a sajtót?

Három olyan per is van, illetve volt Magyarországon, ahol a Google-t perelték sajtókiadói tartalmakkal való visszaélés miatt. A sajtóhírek szerint furcsa ügyek ezek: a felperesek szinte ismeretlen kis portálok, mint a Gamekapocs vagy a Like Company, és érdekes módon sem a felperesek, sem a Google nem kért perköltséget, ami teljesen szokatlan. Két jogerősen lezárult ügyről tudunk, mindkét perben a Google nyert. A harmadik per, a Like Company ügye még folyamatban van, eljutott az Európai Bíróságig is, ez az első ilyen típusú, vagyis a betanítás kérdését érintő ügy ott. Bennem az az érzés alakult ki, hogy a Google nem volt szomorú amiatt, hogy ezeket az ügyeket Magyarországon úgy lehetett eljuttatni a jogerős ítéletig, hogy a bíróság sem szerzői jogi, sem informatikai szakértőt nem rendelt ki. Persze ezt a felpereseknek kellett volna kezdeményezniük. 

Hogyan látod a jövőt mondjuk három év múlva?

Turbulens időszakra számítok. Bizonyos területekről, például a reklám- és háttérzenék világából az emberi alkotások akár teljesen kiszorulhatnak, ahogy a hangosfilm megjelenésekor a mozizenészek 80 százaléka elveszítette a munkáját, vagy ahogy a szintetizátorok megjelenésével egy ember egy egész zenekart tudott helyettesíteni. Más területeken viszont felértékelődik az emberi jelenlét. 

A színház és az élő zene népszerűbb lesz, mint valaha, mert az emberek keresni fogják a hús-vér alkotókat. 

Az biztos, hogy a felmerülő kérdések kapcsán a globális szintű beavatkozás lenne az igazán hatékony. A nemzeti jogalkotó dolga, hogy a globális szabályok megszületéséig a már ma is érezhető piaci megrázkódtatást kiegyensúlyozza, és ne engedje el a jogosultak kezét. Ilyen azonnali beavatkozás nélkül a magyar nemzeti kultúra olyan károkat szenvedne el, amelyet soha nem lehetne helyreállítani.

Borítókép és címlapkép: Dr. Békés Gergely (Fotó: Iró Zoltán)

A cikk először nyomtatásban, a Kreatív 2026 / 5-6. számában jelent meg.