Babaitisz Jorgosz: A fő témánk a fiatal zenészek és a brandépítés, mi az első dolog, ami erről eszedbe jut?

Schiwert-Takács László: Pár éve vendég voltam egy zenei menedzsment képzésen. A résztvevőknek az volt az állítása, hogy semmiképpen sem szabad a brandet mainstream média bevonásával építeni, mert ott mindenki csak elhasználódik, helyette inkább érdemes babalépésekkel haladni. Ebben kevésbé hiszek, mindenből azt kell kivenni, ami hasznos, tudatosan és önazonosan használni a felületeket. Egy konferencia is eszembe jutott, ahol a panel másik vendége, Péterfy Bori azt mondta, hogy ők nem igazán élnek a kereskedelmi televíziók adta lehetőségekkel, aztán belátta azt is, hogy anno a Viva TV által ronggyá játszott klipjükkel robbantak be a köztudatba, a „Hajolj bele a hajamba” című számmal. A tévé nem árt. Még most sem. Jó kérdés, ha kezdő popzenész lennék, akkor melyik irányt választanám: a csendes garázsban való vakarászást, hogy húsz év mókolás után derüljön ki, van-e a tartalmamra igény vagy nincs, vagy netán kipakolnám-e az aktuális tudásomat a placcra, hogy döntsön a közönség.

BJ: Szerintem ma már mindenképpen ki kell raknod, az, hogy zenélgetsz és koncertezel nem elég. Régen koncertezni kellett, hogy az emberek meghallgassák a zenéd, ezzel szemben ma meg kell mutatni a dalaidat, hogy az emberek eljöjjenek a koncertedre. Már nagyon nagy a zaj a közösségi médiában, míg régebben a tévének nagyobb ereje volt, meg tudta mondani, hogy éppen mi a menő, de ma már nem tudom, hogy mi a helyzet ezzel.

STL: Más típusú ereje van.

BJ: Szerintem arra jó, hogy látszódj, és hasonló egyébként a TikTok-hoz: fel lehet benne tűnni. De nyilván a tévés múltad ad ehhez egy profibb hátteret.

STL: Az old media és a social kéz a kézben jár már, bár a televízió talán szabadabb és üzembiztos elérést tud nyújtani a közösségi médiához képest. Gyakran vagy az aktuális algoritmusok kezében, azon múlik, hogy a tartalmad eljut-e emberekhez vagy sem. Amikor a tehetségkutatók elkezdődtek az RTL-en, akkor a közösségimédia-felületek még nem voltak ilyen szinten részei az életünknek. A tévé volt a tartalomfogyasztás legfontosabb felülete, mára meg csoda, ha a tejesdobozon nincs valami digitális tartalom. Ebből a szempontból tényleg nagy a zaj, de abban nem vagyok biztos, hogy ezekből a social platformokon építkező tartalmakból ki tud-e alakulni egy valódi életpálya.

BJ: Bele kell tenni a melót, felbukkanni meg kitűnni se könnyű, de ezt fenntartani is komoly munka.

STL: Miért, az első sikerhez nem kell meló?

BJ: Szerintem ahhoz tehetség és kis meló kell, ennek a fenntartása a keményebb rész. Most egyszerre kell lenned a saját magad social-öse, neked kell megálmodnod a klipet, a borítókat, koncerteket leszervezni, mindent.

STL: Neked ebben egyébként segít valaki?

BJ: Igen, elmentem egy kiadóhoz, de volt olyan évem, amikor mindent magamnak intéztem. Abban az évben összesen egy dalt tudtam csak írni, mert nem tudtam a zenére koncentrálni, egy ponton be kellett vonni embereket. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a hosszútávú fennmaradás egyik kulcsa, hogy egy picit mindig tartsd magadnál ezeket a dolgokat. Nekem például nagyon fontos, hogy ismerjem a stábom tagjait, tudjam, hogy kikből áll az a csapat, ami nélkül nem tud működni a produkció.

STL: Szerintem rém fontos az előadói vízió, hogy tudd, hogy miért vagy itt, mit akarsz elérni. Ez nem csak zenészekre vonatkozik, hanem minden képernyősre vagy műsorvezetőre is. Kell lennie motivációnak, ha egyszerűen csak azért csinálja valaki, mert híres akar lenni és sok pénzt szeretni keresni, az többnyire nem lesz elég.

BJ: Igen, de szerintem az ilyen embereket idővel ki is veti magából a szakma. Az önazonosság és a közlésvágy nagyon fontos, meg persze a hitelesség!

STL: Magyarországon miért van az szerinted, hogy ehhez a hitelességhez nagyon gyakran az kell, hogy valaki rossz körülmények közül jöjjön? Mert ezzel könnyű igazán azonosulni…?

BJ: Szerintem ezt te is tudod: ez az a történet, amikor a messziről jött kisgyerek eléri az álmát. Rengeteg tehetségkutatónak ez a mozgatórugója.

STL: Persze költői volt kicsit a kérdés… Kicsit visszatérve, ahhoz, hogy brandet építs, elengedhetetlen egy csapat, akik segítik a munkádat. De ebből nem sok van itthon.

BJ: Tényleg kevesen vannak, a Supermanagement például ilyen, náluk van Azahriah, a Wellhello, a Follow the Flow vagy Dzsudló, akik megtöltik a Budapest Parkot. Én az Escape Plannél vagyok, ott azt látom, hogy az egész stáb szerelemből csinálja ezeket a projekteket. Egyébként bevallom, hogy amikor az én pályám még nem tartott valahova, akkor ezt az egészet én nem is gondoltam annyira komolyan, inkább csak hülyéskedtünk a barátaimmal. Úgy voltam vele, hogy ebből nem lehet itthon karriert csinálni, felrakom Soundcloudra a hülyeségeimet, közben jól szórakozom. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy a régi Index címlapján ott van az egyik dalom a Soundcloud linkkel… Ezen a ponton merült fel bennem, hogy talán érdemes lenne egy YouTube fiókot is csinálni, korábban nem érdekelt az egész. Akkor voltam úgy vele, hogy na jó, megpróbálom, ekkor készítettem egy lemezt, és ezután keresett meg egy nagyobb kiadó. Ezt csak azért mondom, mert a most népszerű előadókra az a jellemző, hogy nem egy asztalnál ülve találták ki, hogy mi az imidzsük, az sokkal inkább organikusan alakult ki. 

STL: Ha ki kell találni, hogy pontosan ki vagy, akkor ez a megrajzolt karakter leesik az előadóról, feltéve, ha nem belőle építkezik. Amennyiben van miből építkezni… Volt az egyik műsoromban egy srác, akinek a stylistok megpróbáltak valami karaktert varázsolni, hoztak ezer cuccot, de semmi nem tetszett neki, mindenre azt mondta, hogy ez nem az ő stílusa. Mondtuk neki: „figyi, attól, hogy felveszel egy kitérdelt farmert meg egy kinyúlt pólót, az még nem stílus, az azért kell, hogy ne fázz meg és ne vigyen el a rendőr közszeméremsértésért”. Ha valakiből önmagától nem jön valami, azzal műsort sem igazán lehet csinálni. Mindig abból építkezel, aki ott van. A semmit nem lehet tupírozni.

BJ: Ezt a közönség is megérzi.

STL: Igen, nem feltétlenül tudja, hogy mi a baj, de azt érzi, hogy valami bűzlik.

BJ: Hogy látod, mit tudnak kezdeni az előadók azzal a figyelemmel a verseny után, amit a műsor adott nekik?

STL: Ez elsősorban szocializációs kérdés. Volt rá példa, hogy a nyertes nem veszkődött nagyon, hogy tartalmat generáljon, hiszen egy évig csörög a kassza, jön a nyeremény, nincs nyomás, de nyilván ez mindenkinél változó. Az a fontos, hogy mit hozol otthonról és abból, hogyan tudsz építkezni.

BJ: Mit látsz, mik a legnagyobb hibák, amiket ilyenkor elkövetnek?

STL: Az egyik az, hogy a műsor alatt körbeveszi a szereplőket egy olyan szintű figyelem, amit nagyjából Beyonce kap meg. Egy óriási stáb felel azért, hogy rendben legyen a hajad, a sminked, a ruhád, legyen a kezed ügyében mindig friss víz, segít felkészülni, támogat, hogy minden jól menjen a színpadon, figyelnek a médiamegjelenésedre, és minden másra is. Magyarországon egyetlen előadónak sincs ez meg, de nagyon könnyű ebbe beleragadni. Ez egy ideiglenes állapot, a műsor végén eltűnik, menedzsment támogatás és szakmai munka van, de neked kell az első sorban melóznod. Nehéz megszokni, hogy van egy pont, ami után csomó szerepet át kell venned saját magadnak – vagy szerencsés esetben egy kisebb csapatnak.
Másrészt, az a hype, amit egy televíziós műsor ad, gyorsan elillan, ha nincs tartalom és mondanivaló. Le kell tenni valamit az asztalra, hogy az érdeklődés hosszú távon fennmaradjon. Ezért is a változás az X-Faktorban a régebbi évadokhoz képest, hogy sok előadó saját tartalommal jelentkezik, és már az adás alatt megjelennek a dalaik, ezzel épül a közönségük már ebben a korai fázisban is.

BJ: Én annak örülök, hogy az X-Faktorban is vannak sajátdalos előadók.

STL: Egyébként ez nem sok országban volt, majdhogynem magyar találmány. Ezért is gondolom azt, hogy annak az előadónak van a magyar piacon létjogosultsága, aki egyben dalszerző is.

BJ: A Sávlekötő Campet pont ezért találtuk ki: oda csak sajátdalos előadók jelentkezhetnek, és a műsor során ki tudják dolgozni ezeket a zenéket. (Idén a Yettel is támogatja ezeket a tehetségeket: partnerként különdíjat ad át, amit a közönség szavaz meg – a szerk.) 

STL: Ha szerző is vagy – legyen az zene vagy szöveg –, abban a pillanatban az egész produkció a brandeddé válik.

BJ: A szöveged a branded, az te vagy, ez határoz meg a legjobban szerintem.

STL: Milyen tanácsot tudunk adni? Tegyük fel, hogy van egy fiatal előadó, aki jó zenéket és szövegeket ír, hozzád menjen vagy hozzánk?

BJ: Szerintem egyikünkhöz sem!

STL: Akkor mit csináljon, pakolja fel a Spotify-ra?

BJ: Csinálja! Nehéz tanácsokat adni, mert mindenkinek teljesen más az útja; amit tanácsolni tudok, az az, hogy csináld: írd meg, rakd ki és ne félj ismerkedni!

STL: Budapesten meg egy nagyobb városban egyszerűbb, de ez sok helyen nem tud megtörténni.

BJ: Az online térben ez nagyon könnyen meg tud történni, most már bárkit el tudsz érni. A közeg, ahonnan én jövök, annak is volt egy online lába, ott kezdtünk el egymással beszélgetni, később ebből alakultak ki a személyes dolgok. De visszatérve a tanácsokhoz: ezeket meg kell próbálni és nem szabad félni a bukástól, főleg az elején.

A Soundcloud zseniális volt ebből a szempontból, hiszen a zene feltöltésén kívül egy social felületként is működött. Tudtál kommentelni, újraoszthattad mások zenéjét, ezáltal a te zenéid a megosztásnál megjelentek. Egyébként a mai napig létezik, csak nem használják, mert a Spotify-on lehet pénzt is keresni.

STL: Én jobban hiszek a személyes kapcsolatépítésben, de ez már generációs kérdés… Most nincs is olyan zenefeltöltő felület, ami közösségépítésre is alkalmas?

BJ: Olyan most nincs. Ezt most talán TikTok-on és Instagramon lehet csinálni.

STL: Az ilyen típusú tartalomgyártás teljesen más gondolkozást igényel, én például sokkal jobban szeretem azokat a tartalomgyártókat, akiknek az influenszer-tevékenységük csak a jéghegy csúcsa, mert van egyéb munkájuk, produktumuk és emellett mutatnak meg valamit az életükből. Mondjuk például, ha van saját zenéjük…

BJ: Az előbb megfogalmaztam pár nehezen megfogható tanácsot, viszont te elég sok karrierutat láttál, mit tanácsolnál nekem?

STL: Az a kérdés, hogy Te mire vágysz? Az eddig elért közönséged méretével meg vagy elégedve, vagy szeretnéd nyitni ezt a kört? Akarnál egy évben négy Budapest Parkot megtölteni és hasonló nagy projekteket tolni? Ha elégedett vagy az elért eredményeiddel, akkor szintentartásról van szó, tehát csak melózni kell.

BJ: Azt ki merem jelenteni, hogy szeretném egy kicsit nagyobb szintre vinni a projektemet, ezt sokáig nem mertem magamnak sem bevallani. Mindig azt mondtam, hogy underground hip-hopból jöttem, de az elmúlt évben gondoltam arra, hogy kicsit komolyabban veszem és konkrét célokat is kitűzök. Eddig haverokkal csináltuk, mert élvezzük, de ha lehet pénzt is keresni, az még jobb. Sokáig azt éreztem, hogy pont az az én varázsom, hogy leszarok minden mást. De már egy ideje stagnálok.

STL: A ‘teszek rá’ attitűdnek is van egy varázsa, de csak egy ideig működőképes – ha nem érzem azt, hogy van azért munka a háttérben – egy pont után érdektelenné válik. Itt az a kérdés, hogy az általad képviselt műfajnak mik a keretei. Mekkora a potenciális közönséged? A rockereket valószínűleg nem fogod megnyerni… Mindeközben a valóság az, hogy nem a tartalom a termék, hanem az előadó.

BJ: Igen, ez olyan dolog, amit underground körökben nem szeretnek, ha kimondod, közben az az igazság, hogy valójában ez így van.

STL: Egyébként arról még nem is beszéltünk, hogy nem csak a fiatal előadók brandépítése fontos téma, hanem a régóta pályán lévőké is. Sokaknak szüksége lenne egy kis gatyába rázásra.

BJ: Ott a megújulás a kulcs, nem?

STL: Az lenne, de egy ilyen kicsi piacon ez is csak bizonyos keretek között lehetséges. Láttuk már, hogy cuki kis Disney hercegnők hogyan lettek gigasztárok, de ehhez komolyan le kellett gyalulniuk a korábbi brandjüket. Itthon nem lehet nagyokat váltani, félmeztelenül bontógolyóra ülni, inkább frissnek kell maradni.

BJ: Vannak itthon is jó példák, Flour Tomi is ilyen – jól alkalmazkodott, amikor megcsinálta a Wellhellót.

STL: És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nőként mennyivel nehezebb karriert és brandet építeni a magyar zenei piacon - de ez már egy másik beszélgetés témája lesz. Egy nagyon fontos beszélgetésé.