Horváth Ágnes, a Kreatív főszerkesztője

A luzofón irodalom legjobbjai

Abszolút bakancslistás tétel nálam egyszer Salvador de Bahia meglátogatása, de amíg eljutok Brazília legszínesebb városába, Jorge Amado könyvein keresztül ismerkedem a fűszerillatú piacokkal, a matrózok bárjaival, a candomble szertartásokkal, az óceán kevesek által ismert titkaival. Beugróként a Gabrielátajánlom, majd jöhet Az éjszaka pásztorainak szövevényes története a helyi favela viskói között. Nyári olvasmányként pedig jöhet a Flor asszony két férje, egy koktéllal a kézben, vízparton láblógatva. 

Portugál nyelvterületen maradva még letehetetlen kedvenc José Saramago, akinek a bibliai történetet más szemszögből elmesélő Jézus Krisztus evangéliuma nagy vihart kavart, de végül csak megkapta a Nobel-díjat. A vele való ismerkedést a Vaksággal vagy a Minden egyes névvel érdemes kezdeni, utána jöhet a Kőtutaj vagy a már előbb említett regény, esetleg a mester termékeny életművének bármely darabja. 

Hallanod kell, hogy elhidd! 
Amit nem mondtak el neked a töriérettségi előtt, megtanulhatod a Képtelen Krónika podcastból. Az adásokban a három műsorvezető egyike hoz egy némileg bizarr, de mindenképpen vicces (de legalább tragikomikus) történelmi sztorit, amit igyekszik társaival megosztani a folyamatosan röpködő beszólások és agyzsibbasztó szóviccek közepette. Nehéz kedvenc epizódot választani, de most talán minden idők legfurcsább olimpiáját, az 1904-es St Louis-i játékokat dobnám be. Az epizódból kiderült többek közt, hogy az emberkísérletektől sem mentes rendezvényre szórakoztató programként bikaviadalt is terveztek, de az aréna felépítése, a torreádorok leigazolása és 8000 jegy eladása után derült ki, hogy az USA azon részén mindez illegális. A maratoni futás egyik résztvevője autóval teljesítette a táv egy részét, a nyertes viszont sztrichninnel doppingolva ért célba. A további poénokat inkább nem lövöm le, hallgassátok meg! 

Vörös L. Andrea, újságíró-szerkesztő

Narine Abgarjan úgy hozza közel a távoli Örményországot, hogy egyik pillanatban ott akarok lenni, kakasokkal ébredni, vajat köpülni valamelyik mézzel készült, diófélékkel teliszórt édességhez dagasztani a tésztát, aztán hirtelen inkább mégis jobb itt a Kárpátok óvó (remélem óvó) medencéjében, mert ide még nem röpül be gránát, hogy a szerény kis, saját kézzel épített házamat szétbombázza, leszakítsa a lábaimat, vagy megölje valamelyik szerettemet, akinek siratására csak a vajköpülés, kakassal ébredés és a tésztadagasztás dolgos pillanatai között szakítok időt, bölcsen, beletörődőn, fájdalmamat szerényen viselve.  

Abgarjan örmény bloggerként van feltüntetve a Google-ön, orosz nyelven ír, magyarul három könyve jelent meg a Typotex kiadó gondozásában, engem kedves kolléganőim vezettek bele a világába, az Égből hullott három alma maga a csoda, ez talán a legismertebb itthon, az örmény-azeri háború (1988-1994-ig) egészen különleges krónikája, amihez nem illenek olyan jelzős szerkezetek, hogy háborús borzalmak vagy zord konfliktus, pedig naivitás lenne azt gondolni, hogy lehet egy háború olyan, szinte súlytalan, mint ahogy azt Abgarjan megénekli. Az önéletrajzi ihletésű művei a hegyi községek, városok zöldes, sziklás, nyáron se túl meleg vidékére viszi, azaz leginkább pillangói könyedséggel repíti az olvasóit, és ha elolvassuk, megértjük, hogy hogyan lehet élni háborúban – már ha az ember túléli. 
Az Élni tovább című könyve, ami egyébként időrendben korábbi, mint az Égből hullott három alma, éppenséggel a túlélés ábrázolásáról szól, sokkal tragikusabb és lelkileg megterhelőbb, mint a magyarul előbb megjelent többi könyve, ezért ajánlom én is későbbre hagyni, nehogy elijesszen titeket a többitől. A Szimon című műve egy elhunyt falusi kőműves hét szeretőjéről szól, minden nő (és szeretői státuszban is akár asszony) történetét végigköveti, méghozzá úgy, hogy se Szimon csalfaságára, se a nők esendőségére nem hogy nem haragszunk, hanem mosolygunk, kuncogunk rajta, és irigyeljük is. 

Papp Olivér, újságíró-szerkesztő

Könyv: Nem is én lennék, ha nem politikával kapcsolatos könyvről írnék, sajnálom ez a mániám, de ez a könyv más, ezt mindenkinek kötelezővé tenném. A szóban forgó remekmű a Sanyikám, én nem politizálok - Az baj, mert akkor más fog helyettedÉsik Sándor tollából. Ahogy a cím is mutatja, abból az alapállásból indulunk ki, hogy politikával mindenkinek foglalkoznia kell, ha az ember felnőtt állampolgárként kíván élni - ez nem ráerőltetés, ez egyszerűen így van. Azonban nem kell aggódni, a könyv olvasása során senki sem fog bonyolult politikatudományi okfejtésekkel, vad elemzésekkel vagy olyan szakszavakkal találkozni, amiket még nem is hallott. Ez ugyanis egy jó stílusban, kifejezetten egyszerű nyelvezettel megírt könyv, így nyári olvasmánynak is kiváló. Itt tényleg játszva tanulhatunk. 

A szerző minden fejezetben egy témát mutat be egyszerű példákon keresztül, legyen szó a választási rendszerről, gazdaságról, jogról, pártrendszerről vagy bármiről, ami a közélet része. Miért mondtam, hogy a könyv elolvasását mindenkinek kötelezővé tenném? Egyrészt azért, mert a szerzővel egyetértve én is azt gondolom, hogy mindenkinek állampolgári kötelessége közügyekkel foglalkozni. Másrészről tényleg minden olvasónak csak a hasznára válhat a könyv lapozgatása, hiszen annak ellenére, hogy nekem papírom van arról, hogy „értek a politikához”, mégis bizonyos pontokon az én fejemben is rendbe tett dolgokat ez a könyv. 

Podcast: Nem vagyok nagy podcast fogyasztó, nem szoktam körmömet lerágva adások megjelenésre várni, vagy epizódokat többször újrahallgatni, de évente pár alkalommal a Partizánra mindig felkerül egye-egy olyan adás, amivel el tudok tölteni legalább egy hetet. Azért ennyi idő, mert ezek az interjúk általában 6 és 8 órás időintervallum között mozognak. Ha egy érdekesebb emberrel készül az interjú akkor nem jelenthet problémát számomra, hogy végighallgassam az adást. Lehet, hogy nem kifejezetten egy nyaralós/nyári program az ilyesmi, de ha egyszer ez szórakoztat, akkor szerintem bármi fogyasztható évszaktól függetlenül. 

Szerdahelyi Krisztina, újságíró-szerkesztő

Nem csak a nyár, de az utóbbi évek egyik legnagyobb olvasmányélményét jelentette Elias Canetti életrajzi könyve, A megőrzött nyelv, legalább akkora élvezettel merültem bele, mint annak idején a hatalmas gyerekkori olvasásokba. 

Erős a felütés: az előző századforduló soknemzetiségű, nyüzsgő kereskedővárosából, Ruszcsukból indulunk, egy spanyolajkú zsidó közösségből, ahol a szerző született és kisgyerekként élt – az ő szemüvegén át látjuk a Spanyolországból négyszáz éve eljött, de nyelvét és identitását csorba nélkül őrző jómódú családot, a körülöttük forgó bolgárokat, cigányokat, oroszokat, románokat, az egész színes, szagos és mégis Európába becsatolt Balkánt. Innen indul a térbeli, időbeli és nyelvi utazás a polgári jólétet képviselő Londonon, Bécsen és Zürichen át. Miközben a kisgyerekből kamasszá érő Canetti eszmélését és rendkívüli egyéniségű anyja sajátos nevelési módszereit nyomon követjük, az első világháború körüli zűrzavarok is kibontakoznak. 

A könyv annyira eleven és színes, a nyelve pedig olyan egyszerű és pontos, hogy menthetetlenül magába szippantja azt, akit csak kicsit is érdekel a hétköznapi történelem és az emberek, népek, nyelvek sokszínűsége. 

Máshogy erős és gyönyörű Miklós Pál Tus és ecsetje, ez a finom esszégyűjtemény a kínai kultúráról. Az olvasása nemcsak azért élmény, mert közelebb hoz egy hatalmas, nyelvében, gondolkodásában, szimbólumrendszerében tőlünk roppant távoli kultúrát, hanem azért is, mert ezt a tusrajzok eleganciájával és finomságával teszi. A szövegek okosak, légiesek, és mire az ember a kötet végére ér, valahogy tisztábbnak érzi magát.

Amúgy számomra a nyár a nagy újraolvasások időszakát is jelenti. Az olyan könyvekét, amiket gyerekként és kamaszként faltam nyaranta, és ezzel nem csak az éppen olvasott történetbe, de a saját fiatalkoromba is újra belemerülök. Így idén sorra vettem Gerald Durrell korfui köteteit, és legalább a könyvlapokon velük nyaraltam, de bekebeleztem Steinbecktől két kedvencemet, a Kék öbölt és a Szerelem csütörtököt is. 

Győri Zsófia, újságíró-szerkesztő

Abban a szerencsés (?) szerencsétlen (?) helyzetben vagyok, hogy épp a második olyan gyerekemmel vagyok otthon, aki egyetlen percet se hajlandó szülői asszisztencia nélkül aludni. Így számomra teljesen ismeretlen az „alvásidőben majd megcsinálom ezt, azt amazt” fogalma, vagy az énidőé (mi az?!), cserébe viszont a gyerekszoba félhomályában merengve óriási mennyiségű podcast meghallgatására van időm, és olvasni is többet olvasok, mint körülöttem az alvásidőben tevékenykedő anyukák. Utóbbival kapcsolatban sajnos az a kiábrándító, hogy bár sok könyvet olvastam az elmúlt években, igazán átütően nagy élmény kevés volt. Ezek közül az egyik Annie Ernaux Nobel-díjas regénye, az Évek. Habár igyekszem amúgy sem a gyorsan darálható ponyvairodalmat olvasni, még így is kimagasló volt a mezőnyből az Évek. Elképesztően üdítő volt igazán jól megírt szöveget olvasni, ami tényleg fényévekkel veri az átlagosan jól megírt könyveket. A másik szerző, akit gondolkodás nélkül fel tudok idézni, Benedek Ágota, akihez korábban már írtam ódát (haha, mintha én tudnék olyat írni). A legújabb, Akkor inkább már most megdöglök című könyvében sem kellett csalódnom. Sőt, megkockáztatom, hogy talán ez eddig a legjobb írása, ebben találta meg a legjobb arányt az igazi lelki mélység, és a rá jellemző fleabages  (hogy egy kis sorozatajánló is legyen) humor között.

Podcast témában már az első gyerek után is írtam ajánlót , ezt azóta is tartom, és most kiegészítem a sort. Az elmúlt időszakban már kedvenc podcasterek alapján hallgattam műsorokat, úgyhogy megalapozottan tudom mondani, hogy Michael Hobbes baromi szórakoztatóan tud tálalni iszonyú mennyiségű utánanézést igénylő témákat mind akkor, mikor popkulturális eseményeket idéz fel, mikor egészséges életmód mítoszokat dönt le , és akkor is, ha világszerte bestsellerré vált, életvezetési tanácsokat osztogató könyveket szed szét. És ezek mindegyikében szuper műsorvezetőtársakkal dolgozik együtt.

Másik nagy kedvencem Jamie Loftus, akit korábban más podcastokben hallottam vendégként, mire eljutottam a saját sorozataihoz, amikből kiemelkedő a Lolitát mind regényt és mind jelenséget ízekreszedő műsora. Emellett érdemes meghallgatni tőle a My Year in Mensa című többrészes beszámolóját arról, hogyan lett egy viccből kitöltött Mensa-teszt eredménye élete egyik legtraumatikusabb éve. 

A végére pedig magyar nyelvű podcastoket is hoztam. Elsősorban partizános beszélgetéseket szoktam hallgatni, közülük is kedvencemmé vált a Zsófilter, feminista podcast. Azon felül, hogy mennyire érdekes vendégekkel dolgoznak fel olyan témákat, amiknek a súlyosságába az ember sokszor bele se gondol, vagy hallgatás közben jön rá, hogy mennyire csak a felszínről volt tudomása, a műsorvezető hangja miatt is ajánlom, Balogh Zsófit önmagában is nagyon kellemes hallgatni. És, ha már jó hang (óriási pun lesz!) a 444 Borízű hangjának is redszeres hallagtója vagyok, Winkler Róbert orgánuma pedig nyilvánvalóan a műsor egyik erőssége, minden más mellett. 

Molnár Kinga, újságíró-szerkesztő

Ha nagyon leegyszerűsíteném a tapasztalataimat, azt mondanám, hogy két típusú olvasó van, az egyik megijed a vastag könyvektől, a másik örül neki. Ez utóbbi vagyok én. Minél több oldalból áll egy könyv, annál lelkesebb vagyok, ha meg még több kötetes is, akkor egyértelműen lázba jövök. Szóval Darvasi László nekem írta a Neandervölgyieket. 

Három kötet, 1700 oldal. Ha valaki hozzám hasonlóan viszonyul a terjedelemhez, akkor nem is kell noszogatni, hogy vágjon bele. Ha valaki hezitál, annak is azt mondom: vegye meg és kezdje el olvasni. 
Pontosan olyan élmény, mint gyerekként belemerülni egy-egy regénybe: 1908-ban egy vidéki városban indul a történet, az idős gróf elpusztíthatatlan kertet éptíttet, amelynek állapota folyamatosan visszatükrözi a szereplők és az ország állapotát. Az országban káosz uralkodik, a könyv történelmi tablóként 1957-ig mutatja be a zűrzavaros folyamatokat. Abban az értelemben nem könnyű olvasmány, hogy rengeteg mondata átültethető a mára, de közben meg mégsem nehéz elővenni és pillanatok alatt több tíz oldalt befalni. Még nem fejeztem be a regényfolyamot, de néhány értékelőt annyira beszippantott a „neandervölgyiek" sorsa, hogy 1700 oldal után is örömmel folytatta volna az olvasást.

A kortárs mellett egyébként időről-időre szívesen veszem elő a klasszikus irodalmat, most például Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét, méghozzá azt, amihez Nádasdy Ádám írt magyarázó szöveget. Nem emlékszem arra, hogy középiskolásként gondot jelentett volna a dráma olvasása, de mai fejjel csodálkozom, hogy ez tizenévesek számára kötelező irodalom. Ez a Csongor és Tünde azért jó választás (nekik is), mert Nádasdy rengeteg kifejezést elmagyaráz, sőt a könyv elején még össze is foglalja a fontosabb tudnivalókat.

Borítókép: Unsplash