Hálás vagyok Benedek Ágotának, hogy 2020 óta stabilan menti meg az összes ajandékozós ünnepemet. Épp mostanra értem nagyjából körbe az összes olyan barátom születésnapi és karácsonyi megajándékozásával, akiknek gondolkodás nélkül a vécépapíros (Rumbarumbamm) könyvét adtam, így pedig annyi meglepetés kitalálós szorongástól mentett meg, hogy felszabadult egy csomó energiám tök más dolgok miatt szorongani.
Ez pedig olyannyira felszabadító volt, hogy van olyan barátnőm, akinek kétszer is megvettem a könyvet (ez mondjuk aztán nyilván dupla stesszt okozott, de hát, valamit valamiért). Most pedig újabb két évre be vannak biztosítva az ünnepeim, kezdhetem elölről a kört az Állva maszturbálok című könyvnek álcázott Xanaxszal, vagy inkább Xanaxnak álcázott könyvvel (?).
Benedek Ágota 1986-ban született Nyíregyházán. Az ELTE magyar nyelv és irodalom szakára járt, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen forgatókönyvírást tanult. Tv-sorozatok, filmek és reklámok írásával foglalkozik. Az eredetileg személyes blognak készült Rumbarumbamm című könyve 2020-ban jelent meg, második, Állva maszturbálok kötete pedig 2022-ben. Ebben az évben mutatták be az általa írt Űrpiknik című nagyjátékfilmet is.
Hálás vagyok Benedek Ágotának, hogy úgy ír, hogy az ember lánya/anyja akár egy féléves nemalvó, vagy egy kétéves nemalvó gyerek mellett is el tudja olvasni és be tudja fogadni a könyvét.
És úgy ír a gyerekvállalással kapcsolatos érzéseiről, vagyis kerek perec arról, hogy még nem áll készen ilyen mértékű felelősségre (nem, még akkor sem, ha már esetleg véletlen megfogant az a gyerek), hogy közben az ember lánya/anyja nem érzi magát hülyén a saját döntésétől, hogy nemcsak vállalt gyereket, de még egy kistestvért is szállít mellé.
Hálás vagyok Benedek Ágotának, hogy nem veszi ki a számból a szavakat, de mégis megfogalmaz helyettem egy csomó szerintem is fontos és kimondandó gondolatot.
Hálás vagyok Benedek Ágotának, hogy vicces. Mármint tényleg. Ez pedig őszinte csodálatot vált ki belőlem. Az elmúlt másfél évben ugyanis volt lehetőségem jobban megismerni a kortárs magyar irodalmat (amiért speciel épp nem Benedek Ágotának vagyok hálás), így viszonylag szilárd megalapozottsággal tudom mondani: ha egy magyar könyv jó, akkor nem vicces (cserébe kitépi a lelked), ha viszont vicces (szeretne lenni), akkor nem jó, és még a poénok is rettenetesek.
Hálás vagyok Benedek Ágotának, hogy helyettem és velem együtt szorong MINDENEN. Amivel hol validája az érzéseimet (amiket ugye a mások számára irracionálisnak tűnő szorongás esetén a környezet nem szívesen tesz meg), hol rámutat az abszurditásukra, hol megnyugtat, hogy huh, de jó, hogy ezen én pont nem feszülök, és ezzel együtt néhol ötlet is ad arra, mennyi potenciál van még a szorongásban.
Hálás vagyok Benedek Ágotának (bár ez nem az ő érdeme), hogy egyidős velem. Nagyjából Harry Potter óta nem találkoztam olyan könyvszereplővel, akivel korban ilyen közel voltunk egymáshoz az olvasás pillanatában, Benedeknek plusz egy pont, hogy együtt éli meg velem a világunk rohamos szétesését.
Majd mikor jönnek 20-30 év múlva a szociológus palánták, hogy megfejtsék a milleniálokat, mindenképp remélem, hogy valami sötét könyvtárban, amit még nem pusztított el, és perzselt a földig a klímakatasztrófa és a harmadik világháború, megtalálják a könyveit. Tuti, hogy óriási feel good lesz számukra ahhoz képest, amiben akkor fognak élni.
Hát, azt hiszem ennyi hála fért belém mára, ami már így is több, mint amennyi az elmúlt évben verbalizáltam, annak ellenére, hogy a szorongás és a depresszió közismert ellenszere a mindennapi hála! DUH. Most pedig azt hiszem, évekre előremenően le is tudtam. Hatott a Xanax.
Úgyhogy legyetek hálásak, olvassatok Benedek Ágotát, és aludjatok bele a karácsonyi kajakómában! Béke.
Borítókép: Reddit
