Egyszerűen nem tudom értelmezni azt a kifejezést: a teljesség igénye nélkül. Tudom, mit jelentenek a szavak, talán még azt is felfogom, mit akarnak velük kifejezni, de ez a jelentés valami olyasmi, ami ellen minden sejtem, minden zsigerem, minden porcikám ellenkezik. Sokáig azt hittem, valami komoly baj van velem, hogy nem tudok leállni a tanulással – geográfus, sajtóreferens, filmesztéta, szakács, hogy csak néhányat soroljak a végzettségeimből –, de egy pár évvel ezelőtt láttam egy TED-beszédet, ahol Emilie Wapnick elmagyarázta, vannak olyan furcsa bogarak, mint én, akiket minden érdekel, képesek párhuzamosan többféle dolgot is hatékonyan csinálni, és nem biztos, hogy megtalálják az egyetlen, igaz elhívást az életükben.
Hirtelen minden a helyére került: megértettem, hogy a multipotencialitás létező jelenség, és rájöttem, hogy amit korábban a gyengeségemnek hittem, valójában az a szupererőm: a legkülönfélébb területeken szerzett tapasztalataim a mindig éppen aktuális feladatom szolgálatába állíthatom.

Persze a dolognak vannak hátulütői is.
Egyszerűen nem tudok leállni.
Állandóan pörgök valamin, amit az is fűt, hogy oly’ sok magasan kvalifikált nőtársamhoz hasonlóan én is folyamatosan küzdök az imposztor szindróma tüneteivel. Mindennek következtében hajlamos vagyok a munkaórákon túl is dolgozni, amin nyilvánvalóan az sem segít, hogy alapvetően élvezem a munkám.
Az állandó megfelelési kényszer, a maximalizmusra való törekvés és az olyan látványosan elhanyagolt szükségletek, mint az alvás vagy az átgondolt étrend, könnyen a kiégés szélére sodorja az embert. Néhány évvel ezelőtt, amikor az állandó túlhajszoltság fizikai tüneteket is mutatott, a mesterelmecsoportom kényszerű, kütyümentes szabira küldött egy egész hónapra, hogy töltődjek.
Recharge.
Sem előtte, sem utána nem volt lehetőségem ennyi időt fókuszáltan a pihenésre szánni, így komolyan elgondolkodtam róla, mit is jelent számomra a relaxáció. Ha a szabadidő eltöltéséről volt szó, néhány dolog mindig jelen volt az életemben. Itt vannak például a munkám egyik alapkövét adó filmek és sorozatok: a mozgókép számomra olyan, mint a levegő – olyan mennyiségben falom őket, amit biztosan sokan kórosnak neveznének.

Gyerekkorom óta (ezt azonban sajnos egyáltalán nem kórosnak mondható mennyiségben) sportolok is. Kezdetben úsztam, röplabdáztam, majd egészen addig a pontig, amíg az ízületeim bírták, tollaslabdáztam. Amikor a sport játékká tudott válni, jött az élvezet, de magát a mozgást egyszerűen sosem szerettem. Most egy csodás edző, László Márk és az évek során egész megkedvelt jóga segítségével tartom magam egyben.
Ami szintén jelen van azóta, hogy csak az eszemet tudom: a folytonos alkotás.
Zenészcsaládba születve először gitározni tanultam, de végül az éneklésben és a dalírásban éltem ki a zene iránti szeretetemet. A kézműveskedés is állandó szereplő: hol ékszereket készítettem, hol decoupage-oztam, hol horgoltam, hol virágot kötöttem – most éppen papírlázban égve montázsokat és ebrukat (tradicionális török festési technikával készült képeket – a szerk.) készítek. A főzést is az alkotás territóriumába sorolom – bár szívesen összedobok egy szombati ebédet is, komoly élvezetet azonban a gondosan összeállított húsvéti reggeli vagy karácsonyi vacsora elkészítése jelent.
A kényszerpihenő, amire küldtek, két fontos felismerést hozott a töltődést illetően.
Rájöttem, hogy az én happy place-em a botanikus kert.
Egy olyan embernek, aki mindig a fejében van, szüksége van a földelésre, nekem pedig semmi sem adja ezt meg annyira, mint a növények társaságában töltött idő. Élvezek egy erdei sétát is, de sokkal jobban szeretem az arborétumok, herba- és füvészkertek világát, melyre a művészet és a szakralitás egyfajta találkozópontjaként is tekintek. Azóta is módszeresen látogatom az ország kertjeit – van két plüssbárányom sok-sok instakövetővel, akik kifejezetten jól mutatnak a zöldben készített képeken.

A másik komoly felismerésem az volt, hogy imádok rajzolni.
Nehezen viselem, ha valamiben nem vagyok jó,
márpedig ebben sosem voltam az, egy őrségi házban firkálgatva azonban rá kellett döbbennem, hogy annyira élvezem a képalkotást, hogy a magammal szembeni elvárásokat és a komfortzónámat is hátrahagyva, be fogok iratkozni egy művészeti grafikusi képzésre. Életem legjobb döntése volt.
Azóta vizsgamunkaként illusztráltam egy a nagypapám fordításaiból összeállított óegyiptomi verseskötetet, és nekiveselkedtem első saját könyvemnek is, ami meglepő módon erősen kapcsolódik a töltődés témájához is. A jelenleg még csak egy Insta-oldal formájában publikus A hajamnál fogva arról mesél majd a nőknek, hogyan csempészhetnek több örömet az életükbe.
Amikor rajzolok, megszűnik az idő: igazi flow-élmény, meditáció – az pedig csak hab a tortán, hogy miközben én is töltődöm, talán valami értéket is teremthetek.

Molnár Kata Orsolya bár eredetileg geográfusként végzett, karrierjét újságíróként kezdte. Kultúráról, utazásról, gasztronómiáról írt cikkei többek között a HVG online és offline kiadványaiban, az Otthon Magazinban vagy a felelős szerkesztőként is vezetett The Explorer Magazinban jelentek meg. Alapítótagja a Filmtekercs.hu-nak, melynek több mint egy évtizeden át főszerkesztője is volt. 2012-ben másodmagával marketing ügynökséget alapított: a Birdie Communications olyan cégek marketingkommunikációjáért felelt éveket át, mint a Lizzy Card, a Zila Cukrászda, a Cinetel, a Mozinet és a Budapest Rooftop Cinema.
2017-ben kétszeresen is fordulópontot jelentett számára: ekkor kezdett párhuzamosan könyvekkel és forgalmazással foglalkozni. Luna Blanca Könyvműhely néven saját könyvkiadót is alapított, olyan filmek kampányát vezette, mint A rossz árnyék, a CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot vagy a Szent Ignác útja. Jelenleg a JUNO11 Distribution marketing vezetője, ahol többek között olyan filmek kommunikációjáért felel, mint a Magasságok és mélységek, a Mesterjátszma vagy a Kék Pelikan.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.

