A lejtő csúszik, az avar szintén, a bokor megbökdös, egy kis légy mindenáron a szemembe akar repülni, egy bögöly meg a fejemet körbezúgva biztosít arról, hogy bizony, az én vérem is jó lesz neki. Izzadok, mint egy ló, a páratartalom dzsungelre emlékeztet, a távolból dörgés hallatszik, az ég ólomszínű, viharra áll. Csak az idióták vannak ilyen időben kint az erdőben, mondom ezt annak tudatában, hogy én pontosan ilyen idióta vagyok. És ha addig élek is, leszedem azt a meredek lejtőn pöffeszkedő bronzos vargányát. Olyan, mint Döbrögi; a nagy hasával és feketésbarna kalapjával büszkén püffeszt az árok fölött, mintha a birtokocskáját uralná, az erdő pedig csak azért lenne körülötte, hogy neki luxuskörnyezete legyen.

Aztán jön egy kéz, és kicsavarja, az „uralkodó” pedig gondosan megtisztogatva belekerül a vesszőkosárba. Ennyit rólad, Döbrögi. Mész a többiek közé.

A kéz természetesen az én kezem, és mint a fentiekből is látszik, ha nem írok, akkor előszeretettel múlatom gombászással az időt. Van ebben valami kimondottan ősi és megnyugtató. Egy ókori vagy középkori falusi ugyanúgy kószálhatott az erdőben; abban meg szinte biztos vagyok, hogy egy évszázada is kosárral járkáló emberekbe lehetett botlani errefelé, már ha az uraság nem zavarta ki a gyűjtögetőket a birtokáról. 

Manapság annyira könnyen szerzünk ennivalót, hogy nem is értékeljük megfelelően azt, amikor nekünk kell az ennivaló után járni. Márpedig gombászás közben kell. Nem is keveset. És nem is biztos, hogy találunk.

Kitartás kell, erdő- és terepismeret, jó szem, nagyon sok türelem, szemfülesség és persze még némi szerencse is, mert van, amikor nem mindegy, hogy egy fát balról vagy jobbról kerülünk. Egyedül kavargok Kóspallag fölött egy tágas, kényelmesen járható, szép tölgyesben, nincs konkurencia, csupán egy cserkészcsapat csörtet el a turistaúton. Csak én vagyok, az ösvények, a fák, a gombák, no meg az a nyomorult légy, ami még mindig nem tágít a szemem elől. Ezt a problémát megoldja egy erőteljes csapás.

Ebben a játékban benne van a kockázat is. A gombászatot nem érdemes elviccelni, és pláne nem érdemes mindennemű előképzettség nélkül űzni, mert például ott van egy szép nagy tölgy, körülötte félkörben cirka tizenöt gyilkos galóca, egy kisebb falut le lehetne radírozni velük minden további nélkül. Megcsodálom őket. Nem rúgok fel egyet sem, nem is taposom el: olajzöldes kalapú, fehér lemezű, galléros-bocskoros, kígyóbőrmintás tönkű, lenyűgözően szép és szinte fatálisan mérgező lakói a tölgyesnek. Gyilkos galóca. Amanita phalloides. Death cap. Grüner Knollenblätterpilz. Tignosa verdognola. Mind ugyanarra utal, az erdő egyik „legveszélyesebb” lakójára, mely évszázadok óta szedi áldozatait. Állítólag finom.

Ha már itt tartunk, nemcsak a gombák sokfélesége lenyűgöző, hanem a nevek kavalkádja is. Ha metálegyüttesem lenne, ezer százalék, hogy a hegyeskalapú galóca angol neve – Destroying Angel – lenne a bandanév. A „pusztító angyal” a gyilkos galóca közeli, éppoly halálos rokona. De lépjünk tovább, nézzünk néhány mesebeli nevet! 

Aranysörtés pókhálós-csészegombácska, barnásvörös ripacsgomba, cinóbervörös pattanásgomba, csoportos csiperke (haverjainak csak CsopCsip), dudoros szagosgereben, elegáns kutyaszömörcsög, flamingó-csigagomba, gatyás tintagomba, gyászos galambgomba, hamvas uborkagomba, izzadó nyálkásgalóca, júdásfüle, kakaószagú fakógomba, lapos mozsárütőgomba, mozdonyfüstszagú pókhálósgomba, narancsszínű enyveskorallgomba, nyúlfülegomba, ordas tinóru, ördögszekér-laskagomba, püspöksüveggomba, rövidpillás sörtéscsészegomba, sötét trombitagomba (sokkal menőbb francia nevének – trompette de la mort – fordítása „a halál harsonája”; egyébként értékes fűszergombáról van szó), szerb badargomba, triflaáruló gomba, undorító szagosszegfűgomba, vérvörös bibircsgomba, zöld ánizsgomba, zsemlesbarna pókhálósgomba, és már végig is értünk az ábécén. Nem, egyetlen nevet sem én találtam ki. A sárgászöld pereszke sem ugyanaz, mint a zöldessárga pereszke. A kékhátú galambgomba néha lilás, néha rózsás, gyakran zöld és viszonylag ritkán kék. A májusi pereszke néha előjön ősszel, a nyári vargánya meg májusban.

Ilyenek ezek a gombák. Nem nézik a naptárt, és nem olvasnak gombahatározót sem.

Amellett, hogy a gombászás kisimítja az idegeket és az erdőjárás megnyugtat, egyben zseniálisan szórakoztató logikai játék is. 

Milyen növények vannak a közelben? Milyen a talaj kémhatása? Milyen irányba lejt a hegyoldal, milyen a benapozása? Mennyire nyílt a terep? Van víz a közelben? Lemeze vagy trámája – „szivacsa” – van a gombának? Milyen az illata (szaga)? Milyen a tapintása? Milyen a „testalkata”, a tönkje, van-e gallérja-bocskora, változik-e sérülésre a színe? Egyedül nő vagy csoportosan? Magabiztosan elkülöníthető, vagy van veszélyes, hasonlóan kinéző faj, amivel keverhető? Ehető állapotú, vagy olyan, mint amit otthagynánk? Mentális puzzle ez, az agytorna végén pedig kirakunk egy képet. 

Ha esetleg ennyiből nem lett volna elég egyértelmű: a gombászás jó barátja az újságírásnak, hiszen ott is gyakran pici részletekből, alapos információgyűjtésből és sok megfigyelésből kell komplex képet kirakni.

De nem dolgozni jöttünk az erdőbe, ugyebár.

Néha zörög a bokor és szembejönnek a vetélytársak, de megférünk viszonylag jól, bár időnként előfordul mókásan passzív-agresszív párbeszéd a „biztos helyét” féltő két fél között (zárójelben a hátsó gondolatok).
– Á, maguk is gombásznak? (A rohadt életbe, ezek meg mit keresnek itt?!)
– Igen, látom, önök is jól felszerelkeztek! (Sokkal boldogabb lennék, ha a kosárkátokkal áthúznátok a szomszédos erdőbe).
– No és akad valami? (Leszedtétek előlünk az összes vargányát?)
– Hát, van, van, de nem az igazi (Majd felfedem a kártyáimat, mi?)
– A faluban azt mondták, Királyrét felé jobban beázott az erdő (Erőteljes léptekkel elindulhatnátok arrafelé, porszáraz minden).
– Itt sem rossz, csak szem kell hozzá (Meg korábban kellett volna kelni, ugye, de arról már lemaradtatok).
– Megyünk is tovább, viszlát! (Meg ne lássalak a helyemen még egyszer!)
– Viszlát! (Remélem, nem a kedvenc rókagombás völgyemen keresztül mentek tovább).

Aztán összecsípve-megkarcolva, jó esetben tele kosárral kiérünk a faluba, bemegyünk a kocsmába, kérünk egy hideg bármit, megbeszéljük a helyiekkel a „fogást”. A lábunknál ott a kosárnyi illatos, gyönyörűen színes gombaegyveleg, erdei ajándék. 

Ahogy a turistaköltő Berda József írta:

„A szorgalom szédületének voltál
tanúja: láttad a bakonybéli népet, mint 
lepi el korán reggel az erdőt s mint ritka
kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák
tömegét. Az égigérő szálfák áldásával tértek
haza mind; teli zsákokkal, puttonyokkal,
s este már az egész falu illatozott a gombák
hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya
ízes szaga áradt s máris zamatos leveséről,
orrt és nyelvet csiklandó pörköltjéről
képzelgett a jóétvágyú gyomor.”

Azt kihagyta a felsorolásból, amikor dögfáradtan, leizzadva, két kullancs kiszedése után, türelmünk végső határán egyensúlyozva bajlódunk két kiló gombánk előkészítésével az erre teljesen alkalmatlan lakótelepi konyhánkban, de hát ezt tudjuk be a költői szabadság intézményének.

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.