Az orbáni illiberális médiapolitika egyszerre hagyott romokat maga után, és indított el egészen egyedülálló folyamatokat a magyar nyilvánosságban. A romok között találjuk a teljesen szétzilált, politikai döntésekkel tönkretett médiapiacot, ahol másfél évtizedig csak kivétel volt az az általános szabály, hogy a teljesítmény határozza meg a bevételeket. A romok között hever a média és az újságírók iránti bizalom, ami évről évre csökkent – a Reuters Institute Digital News Report-ja szerint nálunk a legalacsonyabb Európában. Ettől nem függetlenül romokban a politikusok és az újságírók közötti normális viszony: fel sem kapjuk a fejünket, ha a politikus nem válaszol az újságírói kérdésre vagy kioktatja az újságírót, vagy éppen hazaárulónak bélyegzi. És a romok maguk alá temették a társadalom nagy részének azt a képességét is, hogy megkülönböztesse a hírt a manipulációtól, az újságírást a propagandától. 

E romok alatt csendben pihen a platformok és a mesterséges intelligencia feneketlen kútja, ami teljes médiarendszereket és minden épeszű nyilvános kommunikációt képes elnyelni.

Innen szép nyerni. 

Amink viszont van, az kiemelkedően magas színvonalú újságírás, azon belül is egészen egyedülálló oknyomozás, amit a Fidesz-kritikus média nemcsak átmentett, hanem, részben éppen a nehéz körülmények miatt is, napról napra tökéletesített. Erre az értékre muszáj vigyáznunk, mert elég világosan megmutatta ez az elmúlt néhány év, hogy végül mégis a nagy sztorik szakítják át a hazugságok falát. És van esélyünk: egy kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormány, amely nem kis részben arra kapta a masszív felhatalmazását, hogy helyreállítsa a demokrácia és a jogállamiság működését. Márpedig demokrácia és jogállamiság nincs szabad és sokszínű média, kritikus és vitázó nyilvánosság nélkül. 

A legtöbb szó a közszolgálati médiáról esik. Talán mert ott a legszembetűnőbb az elvárt teljesítmény és az orbáni valóság közötti szembenállás. Egy hazug, pazarló, a kulturális értékteremtésben részt nem vevő pártállami médiánál jobbat csinálni nagyon könnyű. A beterjesztett (lapzártánkkor még el nem fogadott – a szerk.) médiatörvény-módosításból azt a politikai szándékot egyértelműen kiolvashatjuk, hogy legyen vége az egypárti hegemóniák és az elszámoltathatatlan vezetésnek. A szerkezet csupasz felvázolásából azonban nem derül ki, hogy mit is fog csinálni az új közmédia. 

Közmédiára szükség van. A közmédia iránti bizalom helyreállítása azonban nem megy egyik napról a másikra. Az új közmédiának nemcsak arról kell meggyőznie a közönséget, hogy amit ott lát és hall, az mindig, minden körülmények között az igazságra törekvés. Tévedni szabad, hazudni soha többet. De még ez előtt meg kell győzni a közönséget, a fiatalokat és a budapestieket éppúgy, mint az időseket és a falvakban élőket, hogy van miért a közmédiára kapcsolni, tekerni, kattintani. Van olyan műsor, ami nekik szól, és ami máshol nem, vagy nem úgy készül el. Egészséges életmód, fogyasztóvédelem, digitális írástudás, magyar animáció, magyar sorozat, magyar doku. Fekvő és álló nézetben, félperces részekben vagy darálva streamelve. Közszolgálati tartalomgyártás, úgy, ahogy szereted.

Az új médiarendszer kialakítása során muszáj átlépni a gondolkodásunk komfortzónáit. Van média az 1996-os és a 2010-es médiatörvényen kívül is. Ha például valóban az a közszolgálati média létezésének az egyik alapvető indoka, hogy a piaci szereplők számára terhes, ezért létre sem hozott kínálatot pótolja, akkor a helyi nyilvánosság a mai Magyarországon biztosan közszolgálati feladat. Akár nyomtatott formában is; ki mondta, hogy a közmédia mindig elektronikus?

A közmédia vigyázzon arra is, hogy a független szerkesztőségek újságíróit ne nyúlja le, jobb munkafeltételekkel. Alakítson ki inkább olyan együttműködéseket, amiken keresztül ő minőségi tartalomhoz jut ezektől a szerkesztőségektől, a szerkesztőségek pedig bevételhez. Nemcsak békés, hanem minden fél számára gyümölcsöző együttélés.

A független szerkesztőségek a magyar nyilvánosság legértékesebb kincsei. Szükségszerű, hogy a tartalmaik iránti érdeklődés ennyi év folyamatos politikai kampányidőszak után csökkenjen, és ez rosszul fogja érinteni a bevételeiket. Ezek a szerkesztőségek az önfenntartásban is sokat tanultak az elmúlt években, és megtalálták a módját a közönségtől és a pályázati projektekből származó bevételek megszerzésének. Ha ezek a bevételek csökkennek is, a másik oldalon van okunk bizakodni: a médiapiac elkezdhet végre piacként működni. Amint az állami hirdetések elképesztő súlya és a reklámozókra gyakorolt politikai nyomás megszűnik, a reklámok elhelyezésének egyetlen szempontja ismét a teljesítmény lesz. Akire kíváncsi a közönség, azt finanszírozzák a reklámozók. Arra számítok, hogy az állami hirdetések piactorzító hatásának megszűnése a reklámpiaci árak növekedésével is jár. Mindez növeli a független szerkesztőségek mozgásterét. 

Sajtóalapra így is szükség van. Nem tudjuk, mikor és milyen mértékben áll helyre a reklámpiac. De még akkor is itt maradnak a globális platformok, akik milliárdokat csatornáznak ki a magyar médiapiacról. A közpénz a média és az újságírás finanszírozásában nem szükségszerűen tabu, de minden esetben kockázatos. A támogatásért cserébe nem lojalitás jár, hanem minőségi tartalom. És ez a pénz nem azért van, hogy a barátaink jól érezzék magukat. Meg kell tanulnunk tisztességesen elosztani a támogatásokat. Ez 2010 előtt sem ment igazán, de ennek ellenére nem lehetetlen. Transzparencia, a vállalások szigorú számonkérése, folyamatos kontroll a pályázati eljárások fölött. Ha nem tudjuk ezt megtanulni, akkor azzal lemondunk a minőségi magyar tartalmakról, a helyi szerkesztőségekről, a nonprofit tartalomszolgáltatókról. 

Aki pedig képes üzleti logikában, nyereséget termelve működni, azt ezért becsüljük meg. A kereskedelmi televíziók és for-profit kiadók a magyar tartalomgyártás legfontosabb szereplői. Régi reflex, hogy a for-profit médiára a társadalom és a politikai döntéshozók is gyanakodva néznek: a médiavállalatokat biztosan hátsó szándékok vezérlik, és különben is, mi ez a sok bulvár. Na de képzeljük el a magyar nyilvánosságot és kultúrát a Nők Lapja és a Mi kis falunk nélkül. Megkülönböztethetetlen lenne bármely más ország nyilvánosságától és kultúrájától. Nehéz piac ez, ahol a közönség figyelméért és a reklámozó bizalmáért végtelen mennyiségű professzionális és nem professzionális tartalommal kell megküzdeni. A hazai professzionális tartalomgyártás nem kockázat, hanem utolsó bástya a platformok, a streaming és az AI korában. 

Ettől még a Vaszily-birodalom, mint az orbáni médiarendszer várhatóan egyetlen túlélője terhes politikai közelmúltjával szembe kell nézni. Mindenkinek nem jár tiszta lap. 

És mindez természetesen azt sem jelenti, hogy nem kell médiaszabályozás. Az ezzel kapcsolatos európai elvárások azonban nemcsak a szabályozás minimumát határozzák meg, hanem azokat a kereteket is, amelyeken nem szükséges túlterjeszkedni. A jogsértések túlnyomó többségét a bíróságok kezelni tudják a polgári jogi és a büntetőjogi előírások alapján. A médiahatóság pedig legyen kiszámítható, képviselje határozottan a magyar és az európai érdekeket a globális szereplőkkel szemben, legyen szakmai partnere a piaci szereplőknek, a tartalomkészítőknek, az újságíróknak, és legyen szószólója a közönségnek. Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy a hatóság döntéshozói végre ne politikai megbízottnak tekintsék magukat. 

A médiapiaci szereplők komoly mulasztása, hogy nincsenek széleskörű együttműködések, nincsenek közös és hatékony érdekképviseleti és szakmai szervezetek. Ezzel együtt komolyan vehető, hatékony etikai önszabályozás sincs. Ennek a megteremtését az állam legfeljebb ösztönözheti. 

Egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz még egy esélyünk szabad és sokszínű magyar médiarendszert építeni. Az esélyt végül megkaptuk, és ezzel a közös felelősséget is. Nem ronthatjuk el.

 

Polyák Gábor 

Polyák Gábor jogász, kommunikációs szakember, a médiajog és a médiapolitika kutatója, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének professzora.

Fotó forrása: Polyák Gábor

A cikk először a Kreatív 2026/5–6. lapszámában jelent meg.