Véleményed szerint lefolytatható-e még érdemi társadalmi vita a most elfogadott új médiatörvény után, ahogy azt Tarr Zoltán ígérte? Vagy ez már koránt sem tekinthető ideiglenes helyzetnek, amely még alapvetően befolyásolható lenne? 

Lefolytatható. Nem vette jól ki magát, hogy egyéni képviselői indítványként lett a Parlament elé víve. Van egy saját magyar demokratikus történetiségünk, melyben az egyes pártok legitimitásukat abból nyerik, hogy hangsúlyozzák, nem követik el azt a hibát, amit az elődjük. Így például a Fidesz, hogy nem fog 2006-os eseményekhez hasonlóan tömeggel szembeni erőszakot alkalmazni. S valóban, a Pride-nál nem alkalmazott. Senki szemét nem lőtték ki. A Tisza megfogadta, hogy nem vezeti úgy az országot, hogy abból kizárja a népet. Ez az alap legitimációja. Nem követi el az önkényeskedésnek ezt a hibáját, még ha kétharmada is van, amit a Fidesz. Nem üresíti ki a Parlamentet és nem csinál álkonzultációkat. Erre a legitimációs alapra folyamatosan figyelmeztetni is kell. 

Másfelől a társadalmi viták magukban hordozzák azt a kockázatot, hogy rosszabb eredményt szülnek, mintha valamiről az elit és a szakértők döntöttek volna. A társadalmi viták korlátozzák az önkényt, hogy olyan szabályok szülessenek, melyek a hatalom malmára hajtják a vizet, de átgondolt deliberatív eljárásmenet nélkül a rossz döntések lejáratják a párbeszédet, ami pedig visszaveti a fejlődést és elveszi a kedvét a Tiszának a társadalmi párbeszédtől. Tehát ezeket jól kell megszervezni. A médiatörvény meglehetősen bonyolult ahhoz, hogy e probléma orvosi lovává váljon. De van a társadalmi vitáknak egy vitathatatlan haszna, ami a döntéshozó számára jól jöhet. Nem a javaslatok, hanem a problémák felmutatása. A törvényhozó csökkentheti a hibákat, ha elég időt hagy a jogalkotásra és odafigyel az aggályokra. 

Nem túlzás-e most hosszú társadalmi vitát hiányolni, amikor a jelenlegi helyzeten azonnal változtatni kellett? Tekinthető-e a Tisza kampányígérete megvalósításának a módostás és az elfogadás módja?

A társadalom most elfogadó a gyors jogalkotásokkal szemben. Részben, mert a Fidesz ilyen irányú érzékenységét mára elvette, a Tisza fentebbi szándékát pedig vagy jóindulatúan vagy cinikusan nem vasalja be. A kérdés is implicit módon arra irányul, hogy nem túlzás-e ilyesmit várni. Félő, hogy utóbb viszont már nem fognak visszatérni a törvény módosításához, pláne egy gyökeresen más megoldáshoz. Felállítani az új struktúrát, kinevezni oda az embereket, majd utóbb azt mondani nekik, hogy bocs nem tűnik szerencsésnek. A hatalom azt is szokta mondani, hogyha már ez így alakult, tudjuk, hogy nem a legjobb, de fogadjuk el. 

Egy új társadalmi vita csak toldozza-foltozza majd az új médiatörvényt, de nem reménykedek abban, hogy alapvetően átírják majd. 

Ráadásul a mostaniban van folytonosság mind a 96-os, mond a 2010-eshez. A folytonosság abban fedezhető fel, hogy politikai dominanciát épít be a nyilvánosság ellenőrzésébe és a köztelevízió, közrádió kvázi tulajdonosi testületeibe. Ez a folytonosság ismerős, megszokott, nem is mert ennél kreatívabb lenni a Tisza. Mindössze a testületek kiegyensúlyozását tűzte ki célul. A 96-os médiatörvény is ilyen volt, mégis kimerült. Azért is tudott a Fidesz diktatórikusabb médiatörvényt alkotni, mert a politikai kiegyensúlyozás kabaréba fulladt. Tehát nem látom, hogy a megoldást megtaláltuk volna, és ezen egy társadalmi párbeszéd, annak fejlettebb, szakértőket is bevonó irányított módja valóban segíthetne. 

Noha előrelépés, hogy a felügyeleti struktúrában megjelennek a szakmai delegáltak, de véleményed szerint hogyan lehet majd megakadályozni, hogy ne álcivil szervezetek szerezzenek befolyást például a Független Közmédia Testületben vagy a Közszolgálati Tanácsban? Milyen alapon választódnak majd ki ezek a független szakmai delegáltak?

Sehogy. Álcivil szervezetről beszélünk akkor, amikor egy szervezet azért jön létre, hogy a politikai pártot hatalomban tartsa, vagy maga a politika ezért hozza őt létre. Az így konvertálódó civilek úgynevezett GONGO-vá válnak. Meg van a veszélye annak, hogy a Tisza-szigetekből számos GONGO jön létre. Ugyanakkor a Tisza-szigetek legfőbb problémája, hogy odatették magukat, és a kormány ezt mégse hálálja meg. A jövőben megvan a veszélye tehát kormányzati részről is a médiahatóságok pártalapúvá válásának. Még akkor is, ha kisorsolják a jelentkező civilek közül, ha és amennyiben a jelentkező civilek előtt nem állítanak fel korlátokat. 

A szakmai delegáltak szintén problémásak, hiszen az elmúlt időszakban kialakulhattak Fidesz-propaganda szolgálatában álló szervezetek. Mi alapján fogjuk eldönteni, hogy mely újságíró szervezet adhat jelöltet és melyik nem?

Szerinted mi lenne a záloga annak, hogy szakmai szempontok érvényesüljenek és ne pártérdekek a közmédia irányításában és felügyeletében?

Ha viccesen akarnék erre válaszolni azt mondanám, hogy az, ha nem emberekre bíznánk, hanem a mesterséges intelligenciára. Ugyanis az MI már birtokolja azt, amit az újságíró szakma a fejlett nyugati társadalmak közösen médiaetikailag kihordtak, kidolgoztak. A XX. század médiaetikája, hasonlóan más szakmai etikákhoz, például az orvosetikához, nagyon fejlett. A baj nem az, hogy ne tudnánk mit kell csinálni, a baj az, hogy az ember nem csinálja. 

Mint említettem, 

az új médiatörvény mind az ellenőrzés, mind a tulajdonlás tekintetében politikai túlsúlyban gondolkodik, azt csak kiegyensúlyozni akarja. 

A másik modellhez érdemes volna tanulmányozni főként az észak-európai társadalmakat és Németországot. A franciák ugyanis a kiegyensúlyozás kikényszerítését tartják célravezetőnek a közmédia szerkesztésében, és ez szerintem nem a legjobb, az angolok egész egyszerűen hisznek az önszabályozásban, valamiféle arisztokratikus intelligenciában, ami nálunk más társadalomfejlődés miatt szintén nem alkalmazható – a köztársasági elnökeink igen gyorsan elfelejtik, hogy a népet kéne szolgálniuk –, az észak-európaiak kísérleteznek a társadalmi túlsúly beemelésével, az meg nekünk idegen és félünk attól, hogy az átlagpolgár buta. 

Hozzánk a német modell állna közel, ott formális szervezetek, társaságok, egyesületek, s nem politikaiak túlsúlyában gondolkodnak. Igaz, a németeknél meg erős független civil szervezetek vannak, melyeknek a politikusok hízelegnek, és nem fordítva, mint nálunk. Nálunk gyengék a civilek és hasra esnek, ha politikus a vendégük.

Mi lesz a feladata a most létrejövő Sajtóalapnak?

Ez egy valóban kreatív kezdeményezése a médiatörvénynek. Remélem sok forrással bír majd és tisztességes lesz a szétosztása. Hogy miként kerüljön szétosztásra, ezt is egy deliberatív közvéleménykutatás eredményeként látnám célravezetőnek eldönteni. Egy ilyen folyamatban meghatározottá válnának a szempontok, ami alapján egy akármilyen grémiumnak a pénzek osztása során meg kell felelniük. 

Például, amikor a Petőfi rádiót zenés adóvá tették, egy társadalmi vita nyilvánvalóvá tette volna, hogy van a piacon elég zenés csatorna. Vagy, ha eldöntjük, hogy hány beszélő adó legyen, akkor nem kell ezeket arra kényszeríteni, hogy zenét adjanak, ha egyszer ők maguk is beszélők akarnak lenni. Lehetett zenével rákényszeríteni a Klubrádiót arra, hogy ne a küldetését csinálja, aztán meg elvenni a frekvenciáját. De már az első lépés mögött is politikai szándék húzódott. Lásd még a DAB rendszer késleltetését. 

Eddig a Sajtóalap elvi szempontjainak kialakításának fontosságáról beszéltem, az értéktartalomról, melyre nem mondhatják, hogy majd a kiválasztott grémium eldönti, mi legyen az, ha egyszer közpénzről van szó. 

Kik legyenek a kiválasztottak, egyáltalán legyenek-e? Milyen módszerrel dőljön el, hogy kinek megy támogatás?

Szerintem legyenek, de hibrid rendszert képzelek el. Legyen lehetősége az állampolgárnak rábökni, hogy kinek ad az alapból. Hogy hány százaléka lehessen ez az alapnak, azt nem tudom, de ne 100. Ha ugyanis így történne – ez egyébként Tóta W. ötlete –, akkor néhány divatos csatorna és újság elvinne mindent. A divat úgy működik, hogy hirtelen tömegjelenségek alakulnak ki. 

A testületek problémája – ebben viszont igaza van Tóta W-nek –, hogy a kapcsolatok felülmúlják az értékeket. De amúgy a kapcsolatiság is egy érték. Kiegyensúlyozni ezeket egy hármas, sőt négyes rendszerben lehetne. A harmadik összetevő a sorsolás, illetve a negyedik az Alap. 

A sorsolástól nagyon ódzkodik mindenki, pedig ez az, ami kiszűri a korrupciót. 

Ha egy lap sorsolás miatt kap plusz jövedelmet, senki sem állíthatja, hogy persze, mert a bíráló bizottságban ott ül a haver. 

Az Alap pedig egy negyedik finanszírozási mód. Nem ismeretlen, a közösségi rádiók azért virágoztak Magyarországon a 90-es években, mert ha műsort szolgáltattak, valamennyi pénzt automatikusan kaptak az ORTT-től. Az Alap azért fontos, mert kilépni a nyilvánosságba és ott versenybe szállni, esélyegyenlőség nélkül nem lehet. Márpedig ne csak a gazdag szülők gyerekei indíthassanak vidéki lapot, a meglévők pedig helyi médiumként, internetes újságként életben tudnak maradni, a készítői főállásként meg tudnak élni, ha van egy Alap. 

Úgy tűnik, a fentiek egy nagyon gazdag ország esetében tudnak elegendő forrást biztosítani. Ugyanakkor mi tudjuk már, hogy 

nagyon gazdagok voltunk, rengeteg pénzt áldoztunk akaratunk ellenére is propagandára, miért ne áldozhatnánk a jövőben ennek töredékét egy demokratikus nyilvánosság megteremtésére? 

A Sajtóalapot mindenképp hibrid pénzosztó rendszerként kellene felépíteni.

Nyitókép: Zsolt Péter, szociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója. (Forrás: Zsolt Péter / Facebook)