Ezzel azonban jó érzésű ember nem lehet boldog. Ahogy nem tudtuk megszeretni az iskolaköpenyt, a csehszlovák ipari művészetet vagy a spenótházat, úgy a sablonos reklámok sem lesznek soha kedvünkre valók, csupán együtt élünk velük, mert muszáj. És itt álljunk meg erre az egy szóra! Muszáj? Miért muszáj? Kényszerítve vagyunk, vagy belsőnkből fakad netán a sémákban való gondolkodás? Talán mindkettő? Mindegy, mert egyik sem jó. (A tényszerűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy azért időnként igyekszünk tenni valamit, hogy áttörjük a korlátainkat. Tesszük ezt néha lelkesen, olykor dacból, de mindenképpen csak változó eredményességgel.)

Sokszor tényleg nem tudom eldönteni, hogy a bátortalanság az oka annak, hogy a sémák biztonságot adó válla mögé bújva prezentálunk az ügyfélnek, vagy valóban ennyi van bennünk. Minden egyes reklámkonferencián és kreatív összeboruláson elkeseredek a tehetetlenségünk láttán. Az ilyen szeánszokon állandóan az a téma, hogy hű de jó lenne kreatívabbnak lenni, és hogy hülye ügyfél, meg hülye fókuszcsoport, meg mindenki hülye. Aztán szépen, alaposan nem történik semmi. Ugyanis ez a mindenki, aki hülye, ez mi is vagyunk. Egy sémavilágba tartozunk, amit meg kell tölteni eredetiséggel. Nem a sémákkal van baj, hanem azzal, ha békén hagyjuk őket. Ez nem lehet reménytelen dolog, hiszen ma már a köpeny sem kötelező, Cseszkó sincs többé, és a spenótházat is most bontják.