Az interjú eredetileg a nyomtatott Kreatív 2022. 01/02-es számában jelent meg.  Portrét is írtunk róla, azt itt találod!  

Decemberben derült ki a Kreatív számára, hogy úgy döntöttél, itt a vége, befejezed a reklámipari karrieredet. Nyugdíjba mész?

Hivatalosan már 62 évesen elmentem nyugdíjba, azóta meg eltelt pár év. A konkrét kérdésre válaszolva nem, nem nyug- díjba megyek, csak átmegyek egy másik szakmába.

Miért váltasz?

Inkább életút-módosításnak mondanám, nem váltásnak. Régóta érlelődött bennem a gondolat, nagyon más világ ez már, mint amibe én belecsöppentem a nyolcvanas években. Az utóbbi években kevés kreatívot csináltam, főként a stratégiába folytam csak bele, és segítettem javítani, finalizálni a kreatívokat. Olyan, hogy valamit a kezdetektől fogva én vigyek végig, elég régen volt már. Szerencsére megtehettem, ha úgy ítéltem meg, hogy valamit nem szeretnék csinálni, akkor nem csináltam.

A karriered a szocializmus végén indult, pár évre rá megvetette a lábát a piacgazdaság. Az egy jelentős változás volt, ehhez képest mit látsz most?

A kilencvenes években óriási lendület volt a piacon. Akkoriban a változást a lehetőségek, nem a problémák indukálták. Hittünk abban, itt van a kapitalizmus, és majd minden bajunkat megoldja. Bődületes tempóban fejlődött a reklámipar, volt olyan időszak, amikor én egy évben közel 40 interjút adtam a legkülönfélébb lapoknak, pusztán azért, mert mindenki kíváncsi volt rá, kik készítik a reklámokat. Minden héten volt egy parti, mindenkire figyeltünk, min dolgozik éppen, rengeteg volt a munka, így nem volt könyöklés, nem árban próbáltuk lenyomni a másikat, hanem kreativitásban. Bajtársias idők voltak, nem volt olyan kemény harc, mint most. Ráadásul az emberek akkoriban nem épphogy elviselték, hanem szerették a rek- lámot. A korszak a nagy márkabevezetésekről szólt, hiszen korábban még megfelelő árualap sem létezett, nemhogy márka – egy-két kivételtől eltekintve. Szerencsére nem kellett direkt promóciókat gyártani sem, szabad kezet kaptunk az ügyfelektől, az embereket pedig szórakoztatta az, amit ebből láttak. Nem gondoltunk rá, hogy a fogyasztás vég nélküli ösztönzése egyszer majd visszaüt. Akkoriban épphogy kinyílt a világ, és olyan termékek és szolgáltatások lettek elérhetőek, amik előtte soha. Mi pedig a vásárlót megtanítottuk fogyasztani, sajnos nagyon is jól. Ma már minden kizárólag erről szól: vegyél, vegyél, vegyél, tökmindegy, hogy van-e rá valójában szükséged. Közben szépen tönkretesszük a bolygót. 16 fok volt újév napján – régen ilyenkor szánkózni mentem a gyerekeimmel, de arra a szánkóra valószínűleg már senkinek sem lesz szüksége többé.

Ha lenne egy időgéped, és visszamehetnél az Ofotérthez, rászólnál a fiatalkori önmagadra, hogy nem lesz ez így jó?

Nyilván szép lett volna, ha már akkor gondolok erre, de persze szinte senki sem gondolkodott így. Nem azért, mert rosszabb emberek voltunk, hanem mert ez a téma akkor nagyjából a tudományos világ ismereti szintjén létezett. Ha mondjuk 1991-ben tudtam volna, mivel jár majd 30 év múlva, amin akkor oly lelkesen ügyködünk, biztos, hogy megszeppenek, és talán megpróbálom a reklámüzenetet másképp megalkotni. De csak áltatnám magam azzal, hogy én lettem volna az a lánglelkű kreatív, aki így ver éket a reklámszakmába. A nyolcvanas években az emberek nem tudtak megfelelő minőségű termékeket vásárolni. Az eljövendő szép új világ fő ígérete pontosan az volt, hogy a kemény munkával megszerzett pénzedet végre olyan dolgokra költheted, amiket mindig szerettél volna megszerezni. Nehezen képzelhető el, hogy ebben az új helyzetben épp a reklámipar lesz, amely kimondja: ugyan itt a lehetőség, sosem próbáltad, milyen érzés szép és új dolgokat birtokolni, most megte- hetnéd, de hagyd a fenébe, mert 30 év múlva ezért fejre fog állni a világ. Az, hogy a fogyasztás végül mértéktelenné vált, ezért részben talán természetes, másrészről viszont egyáltalán nem az.

Mire gondolsz például?