Ez a cikk eredetileg a Kreatív 1-2. lapszámában jelent meg.

Első diplomája szerint építész, csak éppen már az oktatás során rájött, hogy nem akar falakkal és ablakokkal foglalkozni. „Nem láttam boldog építészt” – szögezi le a válaszát arra a kérdésre, miért döntött úgy, hogy mást szeretne csinálni. De hogy mit, az menet közben alakult ki. 

Még egyetemistaként jelentkezett a generációjának íródó Hello90 bloghoz, az itteni ismeretségek sodorták a kommunikációs és reklámszakma irányába. „Tudták rólam, hogy szeretek rajzolni, photosopolni, de nemcsak feladatokat bíztak rám, hanem bevontak a folyamatokba, részt vettem az ötletelésben is. Mivel kevésbé bonyodalmas és sokkal pörgősebb a megvalósítás, mint egy épülettervezés esetében, úgy éreztem, ez a világ jobban passzol hozzám.”

Rita szerint a reklámos és az építészi gondolkodás hasonlít, hiszen mindkettőben fontos az ötlet és a koncepció, de teljesen más a munkafolyamatok ritmusa: „Építészként is koncepcióban kell gondolkodni, amit végig kell vinni egészen addig, hogy milyen csavarokat használunk, és hogyan illeszkedik az épület a városképbe. A reklámos projekteknél is van egy vezérfonal, az határozza meg a legapróbb részleteket is, például a betűtípust, ám ezt a folyamatot sokkal könnyedebbnek és szórakoztatóbbnak élem meg.”

Ekkoriban ismerkedett meg Németh Domonkossal, aki éppen a Mito utánpótlásképző Intrójának szövegíró képzésére járt, és a következő kurzusra ő is jelentkezett. „Bár én képekben gondolkodtam, de úgy éreztem, hogy ha a szövegíró Intróval be lehet lépni a reklámszakmába, akkor megpróbálom. Fel is vettek, de közben junior art directorként a Möbius Mobile Marketingnél dolgoztam, ahol rengeteg bannert photosopoltam.” Rita azt mondja, bár ez a munka sokszor repetitív volt, de grafikusként sok tapasztalatot szerzett, hiszen változatos stílusokban és méretben kellett a képeken dolgoznia. 

Élete első szövegírói állásajánlatával azonban nem élt: egy szerelem miatt 2016-ban Berlinbe költözött. „Elég naivan és igazi munkatapasztalat nélkül, talán nem is jó időzítéssel érkeztem a városba. Ahogy mások, én is alkalmi munkákból tartottam fenn magam, de közben lehetőségem nyílt a School of Machines Making & Make-Believe-hez csatlakozni. Ez egy független művészeti és technológiai iskola, ahol gyakornokként dolgoztam, cserébe pedig részt vehettem a kurzusokon.” Rita szerint a mai kreatív technológiai tudásának alapja innen származik.

Többszereplős részterületek

Annak ellenére, hogy ebben az iskolában jól érezte magát, a folyamatos bizonytalanság kimerítette, és 2018-ban hazaköltözött. A Berlinben tanult friss technológiai szemléletére az Isobarban voltak kíváncsiak, art directorként alkalmazták. Egy idő után azonban Rita azt érezte, hogy hiányzik neki az az inspiráló szakmai közeg, amely a német fővárosban karnyújtásnyira volt tőle. 
„Berlinben mi folyamatosan az AI-ról, az új technológiákról beszéltünk, itthon viszont nem nagyon találtam azt a szakmai közeget, ahol rendszeres párbeszédet lehet folytatni, ezért szerveztem egy meetupot. Ide elhívtam a külföldi barátaimat és a magyar szakmabelieket, és az ötletem jól működött, sikeres volt az esemény.”
Rita úgy látja, hogy Berlinben könnyebben lehet tanulni a másiktól, mint Magyarországon. Emögött pedig azt a jelenséget véli felfedezni, hogy a magyar piac kicsi, így ha itt valaki foglalkozik egy részterülettel, akkor más azért nem fogja azt választani, mert már foglaltnak érzi azt a témát. 

„Berlinben, ha valaki VJ-zik, akkor egy másik VJ-nek megmutatja, hogy hogyan csinálja, nem zavarja, hogy ugyanazzal foglalkozik. Sőt egymással osztják meg a tapasztalatokat, és együtt tudnak fejlődni.” 

Ez személyes léptékben Magyarországon is tapasztalható, de sokkal kevesebb workshopot lehet találni, ha valaki tanulni szeretne.

A Budapesten töltött időszak alatt Rita rájött, hogy mennyire más szemléletet sajátított el Berlinben, sok esetben úgy érezte, hogy az ottani tapasztalatai alapján hiába tud valamire egy megoldást, nem azt választják, ragaszkodnak a beválthoz – ráadásul ezt itthon az élet több területén tapasztalta.

Vágyott újra Berlin után, és azt is kitalálta, hogy a tanulás miatt tér vissza. Potsdamban, a babelsbergi filmegyetem kétéves képzésén tanult kreatív technológiát. „Dolgozni alig tudtam, mert tanulni kellett, tanulni alig tudtam, mert dolgozni kellett. Közben beütött a Covid, és végül úgy döntöttem, hogy diákhitellel megtámogatva csak a tanulásra koncentrálok, hiszen ezért döntöttem ismét Németország mellett.” 2023-ban végzett, és hamar senior concept creative-ként helyezkedett el egy osztrák cégnél, a Loopnál, tavaly szeptember óta pedig már szabadúszóként dolgozik projekteken. 

Kreatív technológusként azonban még Berlinben sem tud igazán szárnyalni: „Ha van egy projekt, akkor előbb jut eszembe egy VR-installáció, mint egy TikTok-videó. Ez utóbbit is ki tudom találni, de nem izgat annyira. Nem vagyok jó programozó, egy béna prototípust össze tudnék rakni, azonban egy ilyen megoldáshoz több szakértő (programozó, 3D-artist) kellene, ami egy kreatívcsapaton belül egyelőre nincs meg” – vázolja a jelent Rita, aki pár barátjával – designerekkel, programozókkal – éppen az év elején alapított egy stúdiót. Szerinte ütőképes a csapatuk, és együtt alkalmasak olyan megoldások létrehozására, amelyekhez egy általános ügynökség kreatívcsapatában nincs meg az elegendő tudás. 

Ritának egyébként itthonról a nyelv, a viccek – különösen a szóviccek – és a kultúra hiányzik a legjobban, illetve természetesen a családja és a barátai. A képzeletbeli mérleg Berlin-serpenyőjében azonban ott van az inspiratív szakmai közeg és a szellemi munkáért járó anyagi elismertség.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

A reklámos munkáim közül egy AI influenszer személyiségének a kidolgozását élveztem a legjobban. Persze, ennek a projektnek van rengeteg megkérdőjelezhető eleme, ugyanakkor azon gondolkodni, hogy hogyan lehet egy digitális lényt megalkotni úgy, hogy annak valóban hozzáadott értéke legyen, és okosan kihasználja a technológia adta lehetőségeket, nagyon izgalmas feladat.

A saját munkáim közül a diplomamunkám szintetizálja a legjobban azt, amit jelenleg gondolok a világról, ez egy könyv, ami egy barátságos és türelmes bevezető a programozásba, rajz és írás feladatokon keresztül, az algoritmikus gondolkodásra fókuszálva. 

A berlini létemhez legjobban kapcsolódó projekt pedig egy installáció, amit a 48 Stunden Neukölln fesztiválon állítottam ki a nyáron, Life in Plastic a címe. Nagyon jól szórakozok mindig hazafelé menet a Sonnenallee kirakataiban unatkozó próbababákon és a kompozíciókon, amikbe őket beteszik. Van egy népszerűtlen Instagramom is, ahol őket gyűjtöm. A kiállításon egy elhagyatott pláza kirakatában bárki kipróbálhatta, milyen érzés próbababának lenni, a szomszédos műanyagfejek meséltek az új kollégának, arról, hogyan lehet ezt munkát jól csinálni. A koncepciót Ariel Doron bábművésszel találtuk ki, és Christian Kokott volt a technológia mestere.

Legutóbb milyen kreatív megoldás volt rád nagy hatással? 

Most gyorsan visszakerestem, hogy miket mentettem el magamnak az utóbbi időben, és az inflációhoz igazított Uno-t és az AI Granny Scambaiter-t találtam, illetve Boris Acket kiállítása Berlinben nagyon tetszett, de amin tényleg sokat morfondírozok, az a Tiszavidéki keresztszemes minták könyv. Ez egy gyűjtemény talán a 70-es évekből, hímzésmintákat tartalmaz, és van valami nagyon izgalmas abban, ahogy hideg programkódszerűen gyűjtötték össze ezeket a meglepően érdekes grafikákat, amiket aztán sok-sok nő hosszú órákon keresztül hímzett, hogy ezek a textilek az otthon melegét adják. Nagyon érdekes, hogy ez a sok gondolat és munka aztán komódszekrények mélyén suvad el észrevétlenül, miközben mintha a művészvilágban új hype-ja lenne a textilnek. 

Hogyan változtatott meg, hogy külföldön dolgozol?

Ami egy fontos különbség, hogy kevésbé (persze még mindig nagyon) aggódom, hogy mit gondolnak majd mások. Azt érzem, hogy otthonról nézve sokkal nehezebb bármilyen munkát késznek nyilvánítani és megmutatni a világnak, mert ott van a félelem, hogy mit mondanak majd a barátok, kollégák, volt osztálytársak és a szomszéd néni, lehet, hogy egy életre leírom magam, ha amit csináltam nem tökéletes. 

Itt nem ismer a szomszéd néni, még a barátaim se tudják kiejteni helyesen a vezetéknevem, és ha csináltam valamit, akkor akár az jó is lehet, és nem baj, ha látja a világ, hogy csináltam valamit. Valószínűleg nem tökéletes, de legalább kész, és amúgy nekem most tetszik. 

A másik fontos itt-tanult dolog, hogy nem kell belehalni a munkába és úgy is lehet jól teljesíteni. 

Egy visszatérő rémálmom, hogy újra le kell diplomáznom az építészkaron. Ezzel szemben a Filmegyetemen azzal kezdték, hogy nem szeretnék, hogy kiégjünk, szóljunk, ha túl sokat kérnek tőlünk. 

Mintha jobban benne lenne a kultúrában, hogy lehet nemet mondani, lehet szólni, ha valami nem oké, és ez nem számít  ellenállásnak, allűrnek, az ember határai neutrális dolgok.