Az áprilisi kormányváltás után mozgolódni kezdett a divatipar. A Not Allowed – az előző rendszerrel szemben kritikai nézőpontot képviselő szakmai csoportosulás – és a divattervezőket képviselő független kollektíva, a Terike from Budapest nyílt levélben tette világossá, hogy a hazai kreatív közegnek elege van az urizálásból, a belterjességből és az átláthatatlan forráselosztásból. A kiáltvány egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy kulturális érték nem épülhet fenntartható gazdasági háttér nélkül. 

Kérdés, hogy milyen ez a gazdasági háttér. 

A válasz nem a bemutatótermekben és a kifutókban keresendő, hanem a varrógépek között és a szabászatokban. Szőke Attila több mint harminc éve gyárt táskákat, a családja pedig több mint fél évszázada van jelen a bőriparban. Dolgozott már hazai márkákkal és nemzetközi divatházak beszállítóival, de felépített üzemeket is. Társszerzője annak a 123 oldalas gazdasági és szakpolitikai tanulmánynak, amelyet még 2019-ben kezdtek el kidolgozni szakértőtársaival a hazai könnyűipar megmentésére. 

„Aki táskát akar gyártatni Budapesten, általában előbb-utóbb belém botlik" – kezdte Szőke Attila a Kreatívnak. „Januárban viszont bezártam az itthoni gyárakat. Egyszerűen azt mondtam: a jelenlegi környezetben nem éri meg itthon gyártatni. Az egész hazai könnyűipari gyártás tulajdonosi struktúrában és gondolkodásban közelebb áll ma Észak-Koreához, mint Nyugat-Európához." 

Három elszigetelt világ és a százmilliárdos fekete lyuk

Hivatalosan a Központi Statisztikai Hivatal mintegy 45 ezer alkalmazottat és 7000 üzemet tart nyilván a szektorban. Szőke szerint azonban ezek a számok legfeljebb papíron léteznek. A magyar könnyűipar három, egymástól teljesen elszigetelt részre szakadt szét. 

Az első kört a multinacionális FDI-szigetek alkotják. „Ott van például a Samsonite Szekszárdon, ahol a shell bőröndöket gyártják ötszáz emberrel. De a shell bőröndök fröccsöntve vannak, nincs rajtuk varrás, a varrókapacitást kiadják alvállalkozóknak. Vagy a Knaus Nagyorosziban: lakóautókat gyártanak több ezer emberrel, és van egy ötven fős varrodájuk. Ők könnyűipari szakemberek vagy autógyári munkások? Ezek a gyárak hermetikusan el vannak zárva a hazai tervezői ökoszisztémától, semmilyen szerves kapcsolatuk nincs a magyar piaccal." 

A második csoportot a klasszikus kis- és középvállalkozások jelentik, amelyek 5-től 200 főig terjedő létszámmal próbálnak piaci alapon túlélni. A harmadik kategória pedig az állami mamutcégek. 

„Vannak ezek az állami nagyvállalatok, ahol a valós piaci árbevétel egy egység, és az állam ennek a háromszorosát adja oda támogatásként akármilyen jogcímen. Persze lehet mondani, hogy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak, de ha az összes dolgozó teljes bére és járuléka alacsonyabb összeg, mint maga az állami támogatás, akkor mi a funkciója? Ezek a helyek alkalmasak arra, hogy például ingyen legyártsák a politikai körökhöz bekötött kivételezett tervezők kollekcióit. Nem a vidéki kkv-k és nem a munkanélküli nők kapnak valódi esélyt, hanem a látszatot tartják fenn közpénzből" – mondta Szőke Attila. 

Szőke Attila arról is beszélt, hogy a bevásárlóközpontokban és utcai üzletekben keringő, nem a nagy nemzetközi láncokhoz köthető olcsó ruházati és bőrtermékek jelentős része adózatlan csatornákon ömlik be az országba: 

„A Szállás utca, az Ázsia Center és a hasonló elosztók világa ma 50-100 milliárd forintos áfaelkerülést jelent a költségvetésnek. Ezzel az árelőnnyel egy tisztességesen adózó, minőségi magyar gyártó képtelen versenyezni. Miközben a magyar fogyasztó az elszegényedés miatt csak az olcsót keresi: ruházkodásra évente átlagosan alig 180 ezer forintot költünk fejenként, ami még a német átlag felét sem éri el. Pedig az európai gyártású prémium divatipar a második legmagasabb hozzáadott értékű ágazat az Unióban – mi ezt a potenciált dobjuk a kukába." 

Sok tényezőn múlik a magyar divat sorsa

A magyar divat sorsa nem egyetlen tényezőn múlik, hanem – ahogy a szakember fogalmaz: „olyan ez, mint egy diszkós keverőpult nyolc potméterrel. A szakmunkásképzés, az egyetemek, a géppark és a piac is kell hozzá." 

Szőke szerint a szakmunkás-utánpótlás terén a helyzet katasztrofális: 2016-ban több helyen, így Pécsen is formálisan megszűnt a könnyűipari szakmunkásképzés. Az állam reakciója a válságra évtizedek óta a rossz reflexekre épül. „Kitalálták például, hogy csinál az állami TEF egy varrodát Ózdon, mert ott van szabad munkaerő. A TEF 2,9 milliárdból működik. Célja a munkahelyteremtés hátrányos helyzetű térségekben. De hogy tanítod meg őket dolgozni, ha nincs mögötte valós piaci megrendelés? És aki ott végez, hova megy dolgozni? Vagy ott van Balassagyarmat: megvettek több száz millióért egy speciális gépparkot a börtönben, amivel ontani lehetne a bakancsokat. Legyártottak 300 millió forintért bakancsot, majd letették a pincébe, ahol az egész szétrohadt." 

A Szőke Attila erre válaszként kidolgozott egy stratégiát, amely a francia duális modellt venné át: 

• 2,5 éves vállalati gyakorlati betanítás: Nincs szükség elvont elméleti oktatásra; a gyáraknak kell kiválasztaniuk a munkaerőt a hátrányos helyzetű vidéki régiókban élő nőkből, ahol más munkalehetőség nincs. 
• Célzott állami normatíva: az állam fejenként mintegy 5 millió forintos kerettel közvetlenül a cégnek fizeti a betanítás költségét. 
• Kölcsönös szerződéses garancia: háromoldalú megállapodás rögzíti, hogy a gyártó a képzés után legalább két és fél évig garantált bérért foglalkoztatja a munkavállalót, aki cserébe vállalja a munkavégzést. 

„Hivatalosan 35 ezer ember dolgozik most a szektorban, még 35 ezer embert azonnal fel lehetne venni vidéken, hogy elérjük a kelet-európai átlagot. Ezzel nemcsak tízezres nagyságrendű családnak adnánk helyben tisztes jövedelmet, de a rájuk épülő technológusok, cégvezetők és logisztikusok révén egy egész gazdasági réteget lehetne talpra állítani." 

A felsőoktatásban pedig hatalmas probléma, hogy az elmélet teljesen elszakadt a gyakorlattól. „Bementem a MOME műhelyébe, és megkérdeztem: hol a többi? Két varrógép állt a sarokban – '94-ben, amikor elindultam a pályán, pontosan így nézett ki a műhelyem. Hogy lehet dizájnereket képezni félévente milliókért, ha nem látnak ipari digitális szabászgépet, nem ismerik a modern szériagyártás technológiáját, nem tudnak árkalkulációt végezni? Kikerül a tehetséges fiatal az egyetemről, rajzol egy gyönyörű ruhát vagy táskát, de a gyár nem tudja megcsinálni, mert a modell technológiailag kivitelezhetetlen, vagy a munkadíja miatt eladhatatlan. Olaszországban a Gucci vagy a Richemont-csoport összeköti az egyetemeket a gyáraival: a képzés 60 százaléka kemény gyártási gyakorlat." 

A tanulmány javaslata szerint egy úgynevezett Open Factory (nyitott prototípusgyártó központ) hozhatna áttörést: egy olyan üzem – akár a kihasználatlan Csömöri úti telephely bevonásával –, amely délelőtt piaci bérgyártást vagy export-mintakészítést végez, délután pedig a hallgatók rendelkezésére áll modern gépparkkal és technológus szakembergárdával. 

Ingyenpénz helyett technológiai lízing

A hazai márkák globális kitörését leginkább a volumengyártás és a modern automatizáció hiánya gátolja. Szőke szerint a tervezők gyakran nincsenek tisztában azzal a matematikai szabállyal, ami a gyártás alapja: a fix és a változó költségek viszonyával. 

„Ha valamit tíz darabos szériában állítasz elő hagyományos módszerrel, a darabonkénti fajlagos munkadíjad az egekben van. Ha viszont van egy digitális szabászgéped és automata varrógéped, és ezres nagyságrendben gyártasz, a fajlagos költség a töredékére zuhan. A pécsi üzemünkben olyan olasz digitális technológiánk volt, ami hatszor gyorsabb a hagyományosnál: online érkezett a szabásminta Milánóból, a gép automatikusan kiszabta, levillogta a hibákat, helyett kivágta a táskákat, és három nappal később a kész prototípus már a megrendelő asztalán volt a világ másik felén." 

Szőke hozzátette, hogy a magyar gazdaságpolitika hibája, hogy az elmúlt évtizedekben vissza nem térítendő ingyenpénzeket szórt szét, amiből luxuskiállítások és elszámolatlan támogatások lettek. 

„Aki ingyenpénzt akar kérni az államtól, azzal szóba se szabad állni" – mondta a szakember. „Nem pénzt kell osztani, hanem gépparkot lízingelni vagy haszonkölcsönbe adni. Az állam tartsa meg a tulajdonjogot vagy a zálogjogot a gépen. A feltétel kemény: megkapod a legmodernebb digitális berendezést, de cserébe vállalod, hogy két műszakban járatod, a szabászatnak nem a minimálbért fizeted, hanem versenyképes fizetést adsz, és az üzem bevételei után több adót fizetsz be. Az állam a saját gépberuházását az extra adóbevételekből 3-5 év alatt garantáltan visszakapja." 

A szakember nemzetközi példákat is felhozott: míg a magyar döntéshozók lemondóan legyintenek a könnyűiparra, mondván, hogy „úgyis mindent Kína és Törökország gyárt", addig a modern gépparkkal dolgozó portugál, román vagy albán üzemek virágzó exportot bonyolítanak. „A portugálok olyan automata technológiát vezettek be, hogy az Inditex vagy a Tendam csoportnak ma már olcsóbb és gyorsabb ott gyártatni, mint Ázsiából hetekig hajóztatni a konténereket. Romániában és Albániában pedig nemcsak a munkabér a vonzó, hanem a nyelvtudás és a rugalmasság is: az olasz divatóriások sorra telepítik oda a magas minőségű gyártásaikat." 

Kifutók helyett ötezer buyer a szakvásárokon

A korábbi állami divatstratégia (HFDA) legnagyobb tévedése Szőke Attila szerint az volt, hogy összetévesztette a kirakatmarketinget a B2B kereskedelemmel. A reprezentatív kifutók és az állami pénzen Budapestre reptetett influenszerek ugyanis nem hoznak valós megrendeléseket a gyáraknak és a tervezőknek. 

„A nemzetközi divatpiac nem így működik" – magyarázta. „Amikor kimegyünk egy nemzetközi szakvásárra, mondjuk a firenzei Pitti Uomóra vagy a londoni gyártói kiállításra, ott ötezer nemzetközi beszerző (buyer) kering, akiknek pontosan meghatározott büdzséjük van a következő szezonra. De ott van melletted kétszázezer versenytárs Európa minden tájáról. Ha te csak leteszel egy csinos magyar standot, és várod, hogy a csoda megtörténjen, a kutya nem fog odanézni." 

A működőképes állami ernyőszervezet – mint amilyen a portugál vagy az olasz kamara – feladata a háttérmunka precíz megszervezése: 

1. Előzetes B2B egyeztetés: egy felkészült, többnyelvű menedzsment már hetekkel a szakvásár előtt közvetlenül leköti a tárgyalási időpontokat a nemzetközi buyerekkel azokra a magyar kollekciókra, amelyek megfelelnek a nemzetközi sztenderdeknek. 
2. Kereskedelmi felkészültség: a tervezőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy egy olyan globális platform, mint a Zalando, nem fogad el tíz darabos tételeket; konténerszámra kéri a szállítást, és 40-50 százalékos kereskedelmi árréssel számol. 
3. Nemzetközi Szakmai Szövetségi beágyazottság: Magyarországnak formálisan be kell tagozódnia az elfogadott uniós szövetségekbe, különben az ország nem létezik az európai, magyar döntéshozatal térképén. 

Az Euratex képviselője Magyarországon a Magyar Könnyűipari Szövetség, amelynek kompetenciáját jól mutatja a 0,2 százalékos iparági támogatottsága. A Camera Moda partnere a Creativ Hungary (volt HFDA), akinek szakértőkben gazdag átalakulását remélik a designerek. 

„Nekem volt 14 boltom az országban, voltam tizennégyszer kiállító és százszor buyer is külföldön. A nemzetközi vásárokon már a nulladik napon születnek a legnagyobb üzletek: ott dől el, hogy egy német vagy olasz márka melyik magyar üzemnek adja oda a százezres tételű beszállítói bérmunkát, és melyik fiatal magyar márka kap esélyt a nemzetközi forgalmazásra. Ehhez viszont nem luxuspartik kellenek, hanem kőkemény, professzionális exportdiplomácia és kiszámítható állami garanciavállalás."