Július közepén a Kreatív is megírta, hogy a Not Allowed – az előző rendszerrel szemben kritikai nézőpontot képviselő szakmai csoportosulás – és a Terike from Budapest független tervezői kollektíva széles körű szakmai összefogást indított a magyar divat- és kulturális szcéna jövőjéért. Akkor Lőrincz Márk divatfotóssal, a Not Allowed egyik alapítójával beszélgettünk a kidolgozott javaslatcsomagról, valamint a Tarr Zoltánnak és Nagy Ervinnek címzett nyílt levelükről.
A kezdeményezés egyik fontos állítása, hogy „kulturális érték nem épülhet fenntartható gazdasági háttér nélkül”. Ezzel párhuzamosan több évtizedes iparági tapasztalattal rendelkező gyártók és szakemberek összeállítottak egy mintegy 123 oldalas stratégiai háttértanulmányt, amely konkrét gazdasági irányokat mutat a hazai könnyűipar és a divatgyártás működőképességének helyreállításához.
A tanulmányról, a hazai könnyűipar problémáiról és a kitörési pontokról Szőke Attila bőripari szakemberrel, a dokumentum egyik társszerzőjével beszélgettünk. (A témával a szeptemberi Kreatív magazin részletesebben is foglalkozik.)
Hogyan kerültél kapcsolatba a Not Allowed csapattal?
Harminckét éve gyártok táskákat, a családom több mint fél évszázada van a szakmában. Aki táskát akar gyártatni Budapesten, előbb-utóbb belém botlik. Januárban bezártam az itthoni gyárakat, mert a jelenlegi környezetben egyszerűen nem éri meg gyártani, csak három partnert tartottam meg. Közben elkezdtem tanulmányozni, hogyan épül fel ez a rendszer más európai országokban.
Amikor tavasszal Jakab Zsófi lemondott a HFDA/Creative Hungary éléről, bizonytalanság támadt. Három szakmai kör – gyártók, designerek, szervezeti szereplők – egyeztettek egymással, a VOSZ, a Magyar Könnyűipari Szövetség és a szakszervezeti képviselők. Márkkal is ezen keresztül ismerkedtünk meg. Mindenkinek megvoltak a saját információmorzsái a maga területéről, de senki nem látta egyben az egész rendszert.
Hogyan kapcsolódik ehhez a 123 oldalas tanulmány? Kik dolgoztak rajta, és mi a célja?
A tanulmány alapjait még 2019-ben kezdtük el kidolgozni Szűrszabó Péterrel és dr. Csepeti Ádámmal. Reggeltől estig írtuk az anyagot: a szakmai, iparági részt főleg én tettem össze a nemzetközi tapasztalataim alapján. Évente 10–20 alkalommal jártam olasz gyárakban tanulni a technológiát és a szervezést. A cél egy olyan gazdasági és gyártási stratégia letétele volt, ami nem a látszatra, hanem a valós piaci működésre épül.
A legnagyobb strukturális probléma ugyanis az, hogy Magyarországon nincs nemzetközi betagozódás. Az Európai Unióban három nagy szövetség van elfogadva: az Euratex, az Euromoda és a nemzeti kamarák hálózata. Minden országból csak egy szervezet képviseltetheti magát. Ha nincs olyan ernyőszervezetünk, amelyik be van kötve a nemzetközi iparági vérkeringésbe, a magyar márkák és gyártók láthatatlanok maradnak.
Hol ér véget a klasszikus könnyűipar, és hol kezdődik a divatipar? Hányan dolgoznak valójában a szektorban?
A kettő elválaszthatatlan: a lenföldektől és a nyersbőrtől a kész kifutós ruháig vagy az autókárpitig, minden ide tartozik. Hivatalosan a KSH (2025-ös adat) szerint 45 ezer alkalmazott és 7000 üzem van a magyar könnyűiparban. De a valóságban nincsenek pontos adataink.
Nyugat-Európában vagy akár Albániában a szakmai szövetségek negyedévente jelentést adnak ki a tagokról, árbevételről, kapacitásokról. Nálunk ma a gyártás három, egymástól teljesen elszigetelt részre szakad:
- FDI-szigetek: külföldi tőkéből működő gyárak (pl. Samsonite Szekszárdon), amelyeknek alig van kapcsolatuk a hazai gazdasági ökoszisztémával.
- Klasszikus KKV-k: 5 –200 fős, piaci alapon küzdő vállalkozások.
- Állami mamutcégek: ahol a piaci bevétel egy egység, de az állam ennek a többszörösét adja oda támogatásként, miközben nem képesek nemzetközi piacon versenyképes termékeket előállítani.
Miért nem tudnak a hazai gyártók és tervezők labdába rúgni a boltok polcain?
Két óriási fék van. Az egyik a vásárlóerő: nálunk az olcsóság lett az egyetlen szempont, a magyar fogyasztók jóval kevesebbet költenek ruházkodásra, mint a nyugat-európaiak. A másik a feketegazdaság. A nemzetközi láncokon kívüli, kiskereskedelmi olcsó termékek jelentős része adóelkerüléssel kerül a piacra. Ez 50–100 milliárdos áfarést jelent, amivel egy legálisan adózó, minőségi magyar gyártó képtelen árban versenyezni.
Pedig az európai gyártású prémium divatipar a második legnagyobb hozzáadott értékű iparág az Unióban. Ezt a potenciált hagyjuk parlagon heverni.
Hol dől el a divat sorsa: a kifutókon vagy a gyárakban?
Nem vagy-vagy. Több különböző dolgon is múlik: az egyetemi képzésen, a szakmunkásképzésen, a gépparkon, a volumengyártáson, a piacokon és a menedzsmenten.
Nálunk az egyetemi képzés elszakadt a valós gyártástól. Bementem egyetemi műhelyekbe, és úgy néztek ki, mint a műhelyem 1994-ben: két varrógép a sarokban. Hol vannak a digitális szabászgépek, a digitális tervezőprogramok? Nyugaton az egyetemi képzés 60 százaléka gyakorlat, közvetlen kapcsolatban a gyártókkal. A MOME vagy az Óbudai Egyetem képzéseiről kikerülő tervezők zseniálisak lehetnek koncepcióban, de nem tanultak szériagyártást, technológiát és árkalkulációt, a gyárak pedig nem tudnak mit kezdeni a kivitelezhetetlen tervekkel.
Mi a helyzet a szakmunkás- és varrónőképzéssel?
2016-ban szűnt meg például Pécsen a könnyűipari szakmunkásképzés. Az állami látszatprojektek – mint amikor milliárdokból felhúznak egy varrodát egy vidéki városban valós megrendelések és technológia nélkül – teljesen működésképtelenek.
A megoldás például a francia modell lenne:
- Nem elméleti oktatás kell, hanem egy 2,5 éves vállalati, gyakorlati, betanítási helyett foglalkoztatási rendszer.
- A gyártó kiválasztja a munkaerőt a hátrányos helyzetű vidéki régiókban, az állam célzottan támogatja a képzési költséget, a munkavállaló és a cég pedig szerződésben köteleződik el a foglalkoztatásra.
- Jelenleg 35 ezer ember dolgozik a szektorban, még 35 ezer embert fel lehetne venni, ami rengeteg vidéki családnak adna tisztes, helyben elérhető megélhetést.
Miért nem tud egy magyar márka versenyképes áron gyártatni itthon?
A volumengyártás és a gépesítés hiánya miatt. A tervezők sokszor nincsenek tisztában a fix és változó költségek matematikájával: ha valamit tízesével gyártasz, a fajlagos munkadíjad az egekben van; ha ezresével vagy tízezresével automata gépeken, a töredékére esik vissza.
Egy modern digitális szabászgép hatszor hatékonyabb a hagyományosnál, az automata varrógépek háromszor-négyszer gyorsabbak, és digitálisan összeköthetők a világ bármely pontjával. A pécsi üzemünkben olyan géppark volt, hogy online jött a szabásminta Olaszországból, és három nap múlva kint volt a kész prototípus.
Milyen állami segítségre lenne szükség a cégeknek?
Nem ingyenpénzt kell osztani. Aki ingyenpénzt akar, azzal szóba se kell állni. Az államnak a technológiát és a gépparkot kell finanszíroznia – lízinggel, haszonkölcsönnel vagy állami tulajdonban tartott gépekkel.
A feltétel egyszerű: megkapod a gépet, de cserébe vállalod, hogy két műszakban pörgeted, embereket veszel fel magasabb bérért, és több adót fizetsz be. Az államnak a gépberuházás az adótöbbletből néhány éven belül megtérül.
Hogyan látod a nemzetközi piacra lépést? Miért nem működött az eddigi modell?
Mert a kifutókon parádézás és az influenszerek reptetése nem hoz eladásokat. A nemzetközi B2B piac nem így működik.
Nézzük meg Portugáliát: ott a kamara és a szövetség kőkeményen szervezi az exportot. A nemzetközi szakvásárokon (például a Pitti Uomón) 5000 nemzetközi beszerző (buyer) kering, akiknek fix büdzséjük van vásárlásra. Egy működőképes állami ernyőszervezet nemcsak kitesz egy standot, hanem előre, hetekkel korábban fix B2B tárgyalási időpontokat szervez le a nemzetközi buyerekkel a magyar kollekciókra. Ha nincs előkészítve a tárgyalás, a több ezer kiállító között senki sem fog észrevenni.
A divatipar nemcsak művészet és csillogás: ez kőkemény logisztika, technológia és kereskedelem. Ha ezt a három alappillért összerakjuk – korszerű géppark, betanított munkaerő és professzionális exportmenedzsment –, a magyar könnyűipar nemcsak életben maradhat, hanem régiós szinten is meghatározóvá válhat.
