Cikkünk a Kreatív magazin 2025/7-8. számában jelent meg, a két szakemberrel augusztusban beszélgettünk. 

Ecsery Ádám, a Paramount kreatívigazgatója és Kis Balázs, a Comedy Central programigazgatója szerint szükség lenne itthon is diverzebb humoristákra, és a televíziós szerkesztett tartalomra továbbra is lesz igény.

Korábban másokon nevettünk, ma már másokkal együtt nevetünk, miközben végigéltük a Rádiókabarétól Hofi Gézán át a Szeszélyes évszakokig, majd a tévés stand-upokig terjedő korszakot. Ma Magyarországon mi jellemzi leginkább a humort?

Kis Balázs: A stand-up, talán túlságosan is. Mára eltűnt – vagy legalábbis háttérbe szorult – a Ludas Matyi, és korábban volt karikatúra, felnőtt képregény. Hofi mellett a közéleti humor területén volt még a Markos–Nádas páros, később valamennyire a Sas Kabaré, és most is próbál néhány stand-upos ebben az irányban működni, már ha nem félnek a következményektől. Sajnos ugyanis átmentünk abba az irányba, hogy ha valaki a közéletről beszél, akkor rásütik, hogy politizál, pedig a kettő között van némi árnyalat. Ugyanakkor a humort jellemzi a nem feltétlenül PC, kicsit lebutított megközelítés is – Móricka, a néplélek, régebben a székely bácsi –, vagyis a kedvesen, nem sértőn elviccelt etnikumok, de ez inkább már közép-európai jellegzetesség. 

Az egyre inkább PC világban elképzelhető, hogy bizonyos műfajok háttérbe szorulnak, vagy témák tabuvá válnak?

K. B.: Nők külsejéről csak nők viccelhetnek, és olyanok, akiknek vélt vagy valós tökéletlenségeinek köszönhetően van mivel viccelnie. Egy modelltől ilyesmi pont olyan rosszul hangzana, mint amikor egy jóvágású férfi humorista áll ki béna randizós történetekkel. A megjelenésről szóló vicceket Ráskó Eszter is elengedte már. A kezdő stand-uposoknál is látjuk, hogy nagyon az alapokról indulnak – kezdetben az alacsony, duci lány a magasságával és a súlyával poénkodik, majd úgy fejlődik, hogy ezeket elengedi, és más vicces dolgokat vesz észre.

Ecsery Ádám: A legelső kiindulópont mindig az önreflexív humor…

K. B.: A Magyarország, szereplek! kapcsán mi is nagyon sok humoristát láttunk így felnőni, Ráskó Eszter, Ács Fruzsi, Szabó Balázs Máté, Musimbe Dennis, Lakatos Laci mind itt tűntek fel. Mi a Covid előtt még rengeteget jártunk pinceszínházakba, kis klubokba talenteket vadászni, és figyeljük, hova jutottak el közel 10 év alatt.

Elképzelhetőnek tartjátok, hogy – amint a világ számos pontján – Magyarországon is a képes lesz a humor elősegíteni az inklúziót? Egy amerikai gyógyszercég nemrég például „zombi marketingkampányt” indított a Friedreich-ataxiás betegeknek szánt gyógyszernek, a betegség névadójának feltámasztásával, aki élőhalottként segítette a tudatosítást, egy érintett humorista segítségével.

E. Á.: Az általad említett fekete humor voltaképpen terápiás igény, de akár az egész hazai társadalmat le lehet írni traumák mentén, tehát egy össztársadalmi terápia zajlik a stand-upban. Sajnos azonban úgy érzem, hogy Magyarország még messze van az inkluzivitás számos fajtájától, ugyanakkor szerencsére a közbeszéd folyamatos durvulása ellenére eljutottunk odáig, hogy már nem utasítunk el zsigerből valakit – de messze van még, hogy megpróbáljunk bizonyos csoportokat felemelni. A humor egyik forrása pedig éppen az, hogy a társadalom a saját problémáival próbál megküzdeni.

K. B.: Én külföldi példákon látom, hogy máshol már igenis szerveznek fellépéseket különböző fogyatékkal élőknek, akár olyanoknak is, akiket állapotuk miatt csak nagyon nehezen tudnak befogadni – bár akinek van humora, az minden nehézség ellenére ki tudja fejezni magát, csak kicsit lassabban jön át, és más élmény őket nézni. Lengyel saját gyártású műsorunknak például állandó vendége egy kisember-hölgy, aki még leszbikus is – de ehhez olyan társadalom kell, amely a saját akadályait már leküzdötte. A rengeteg betegség – magas vérnyomás, cukorbetegség stb. – országában erre még várni kell, és nem csak a humorban, hanem a kultúra más területein is.

Elképzelhető, hogy a folyamat már valamilyen szinten elindult, és a jövőben az elfogadás lesz a norma?

K. B.: Remélhetőleg, mert még az alapvető kisebbségek is hiányoznak. A Magyarország, szereplek!-ben is feltűnt egy vak stand-upos fiú, de ő és társai még nem láthatók, nemhogy a képernyőn, a kis klubokban sem. A homoszexualitást sem merik felvállalni, holott az USA-ban rengeteg menő leszbikus stand-upos van, nagyon éles meglátásokkal. A romák és egyéb kisebbségek kezdenek feljönni, de arányaikban még sehol sincsenek.

Mi a helyzet a nőkkel? Hosszú évek csendje után szerencsére egyre több női humoristát látni a képernyőn…

K. B.: Ez tény, bár arányaikban még itt is kevesen vannak, és nagy kihívásokkal küzdenek. Ráskó Esztert például Balázsék miatt vagy gyűlölik, vagy imádják, nincs középút, de azzal, hogy bekerült egy nagyon hallgatott reggeli rádióműsorba, lökést ad a többi lánynak. Ugyanakkor nagyon nagy az ellenállás, főleg az 50+-os férfi korosztályban: emberek még mindig képesek leírni a közösségi médiában kommentként, hogy nőknek itt nincs helyük, mert nincs humorérzékük.

Korábban a humor univerzális, mindenkihez szóló volt, most viszont úgy tűnik, hogy elkezdtek megjelenni a nemzedékekre szabott változatok – a GenZ-hez szól az Eric Andre Show, a Between 2 Ferns, a Smiling friends – de például a South Park ezeken épp átível. Tényleg másként kell megnevettetni a különböző korosztályokat?

K. B.: Igen, de ez függ a platformoktól is – máshoz szól az egyperces TikTok- és máshoz az ötperces YouTube-videó. Ez a szétszakadás már akkor látszott, amikor a Magyarország, szereplek! felfedezettjei elkezdtek felnőni – Ács Fruzsinak és Szabó Balázs Máténak sokáig kedvenc témája volt a kapunyitás, és ez akkor egyértelműen a huszonéves generáció problémáiról szólt. Akik ma már negyvenesek, a bulizós-randizós sztorikról átmentek a családos-gyerekes poénok irányába, például a homokozók környékén születő szubkultúrákra.

Jön fel az alfa generáció, ők vajon min szeretnének majd nevetni?

K. B.: Ha abból extrapolálunk, amit most látunk, akkor kicsit ijesztő, mert nagyon terjed a „brainrot”. De jobban belegondolva, amikor 20 éve először láttam a Susogós Mackókat, mennyire újszerűnek tűnt, aztán később megjelentek a YouTube-on a Salátaujjak (Salad fingers) abszurd videói, majd a The Annoying Orange, tehát nekünk is kijutott ebből a műfajból, és elkezdtük befogadni. Szerintem a fiatalok sem állnak majd meg a brainrotnál.

E. Á.: Óriási változásban vagyunk, akár az AI miatt is, mert bárki minimális technikai háttérrel tud humort gyártani.

K. B.: Igen, de az AI nem tudja, mi az, ami váratlan, kiszámíthatatlan.

E. Á.: Ez tény, és nem az AI fog nekünk viccet gyártani, de a gyártási folyamatokat jelentősen le lehet egyszerűsíteni AI-eszközökkel. Mondhatnám, hogy demokratizálja a humoros tartalmakat, de ki is veszi a kezdeményezést a nagy gyártók kezéből.

K. B.: 10-15 éve sokan próbálkoztak (és még mindig próbálkoznak) a YouTube-on saját tartalmak gyártásával, nekünk is küldözgetik őket. A jelenséget az indította el, hogy bárkinek lehetett saját kamerája, de végül sokan nem jutottak tovább ennél az amatőr szintnél, nem vették el a nagy gyártók munkáját, mert a szándék önmagában kevés, tehetség is kell hozzá. És még ma is vannak riporterek, műsorgyártók, de humorgyártóból kevesebb van, mert szelektálódik az, akit nem néznek. 

Tény, hogy az AI-nak a humor terén rengeteg korlátja van, de vajon a gyártási folyamatokba be tud kapcsolódni, képes lesz gyorsabbá és hatékonyabbá tenni a munkát?

E. Á.: A vizualizációba már most elég durván belevonódik, és ez exponenciálisan nőni fog, akár a következő egy-két évben is. A Netflix már használt is Generative AI-t az El Eternauta című sorozat gyártásakor.

Ti a Paramountnál mire használjátok a mesterséges intelligenciát?

E. Á.: Grafikai szempontból sokat használjuk, például képmanipulációra, olyan segédfolyamatokra, amivel időt és pénzt lehet spórolni, és olyan videók létrehozására, amiket eddig stock videókkal pótoltunk. És ezeket most már tovább lehet szabni saját igényekre.

K. B.: Az adásszerkesztést a hagyományos módon végezzük, a műsorvásárlásoknál sem kell AI (hacsak nem a szerződések felgyorsítására), a kutatásban lehet, hogy érdemes lenne használni, bár azért itt sem lehet lemondani a hagyományos közvélemény-kutatásról. 

A Comedy Centralnál mit mutatnak a közönségmérések a műfajok és műsorok tekintetében?

K. B.: A magyar piaci folyamatok tükrében azt mondanám, hogy a nézettség fókuszáltabb lett. Az öt-hat legnépszerűbb sorozat korábban különböző helyeken volt megtalálható, most egy helyre kerültek, és fókuszáltabb lett a nézettség. Korábban azt hittük, hogy sok irány tud érvényesülni, de valójában kevesebb. A késő este továbbra is a legnépszerűbb és legerősebb, főleg a felnőtt rajzfilmek miatt, és a lineáris tévé közönsége néhány éve elkezdett csökkenni, de ez a folyamat most lelassult, csakúgy, mint a streamingre való átvándorlás. Amikor nemrég elkezdtük adni a The Daily Show-t, meglepve láttuk: annak ellenére, hogy feliratos és online is nézhető, nagyon jó közönsége van – holott korábban szinkronközpontú volt ez az ország.

Ti hol találtok új talenteket? Mennyire vonzó ma a stand-upos karrier a fiatalok körében?

K. B.: Stand-uposnak senki nem a pénzkereseti lehetőség miatt áll… Korábban, amikor néztük a pinceklubokat, az Open Micot, akkor is azt láttuk, hogy kicsit fura emberek szeretnének színpadon humorizálni másoknak, és ehhez keresik a közönséget. Nagyon sokuknak van civil munkája, és azt nem akarják feladni. A befutási lehetőségek nem változtak: kis közönség előtt kell elkezdeni, de persze ha van meghirdetett tehetségkutató, az más. Érdekes módon a tévét nem is értékelik annyira: kiteszik magukat a YouTube-ra, és onnan várják a hatást, a felfedezőket.
Ami nekem itthonról nagyon hiányzik – holott külföldön már megvan –, az a crowdwork. Imádom nézni, ahogy az emberek néhány híres amerikai klubban dolgoznak, kiszólnak a közönségnek, beszélgetnek, nagyon gyors improvizációkkal és reakciókkal. A hazai humoristák szerint az itteni közeg még nem érett erre, nem szeretik, ha megszólítják őket, és a művházakat sem erre találták ki, ez jobban működik „vendéglátós”, ültetett, nagyon közvetlen környezetben. Ez teljesen másfajta tehetséget kíván, nem előre megírt szövegekkel kell turnézni. A rögtönzőknek igazából nem is kell felkészülés, csak tudni kell gyorsan és jól reagálni.

Legutóbbi lapszámunkban Mérő Lászlóval a tudományos stand-upról beszélgettünk, és jó látni, hogy ekképp a komolyabb témákat is közelebb lehet vinni a közönséghez. Hogy látjátok, van ennek a műfajnak jövője?

K. B.: Szerintem a műfaj alkalmas, a közönség nyitott, és nem csak tudományos témában lehet stand-upolni – Pál Feri atya vallási vonalon képviseli ezt a műfajt. Biztos, hogy a humorral jóval könnyebben átadhatók az üzenetek – még akkor is, ha tudományos körökben most még kevésbé díjazzák az ilyen kezdeményezéseket.

Ti hogyan látjátok a Comedy Centralt tíz év múlva?

K. B.: Mindenképpen át fog alakulni, mert a lineáris tévéknek át kell alakulniuk. Az eddig kábelen jövő adásfolyam az on demand vagy streaming platformokon tetszés szerint választható lesz. Ugyanakkor megmarad az igény a szerkesztett adásmenetre, amit a háttérben néznek, de kell majd választható műfaj és műsor is. Az arányok közben mozognak: a hagyományos, multikamerás sitcom az elmúlt években kicsit visszaesett, de most ismét rácsodálkoznak a nézők. Jött a mockumentary bő tíz éve, kicsit már kiégett, de ha valaki belemegy, mint például Nathan Fielder, akkor ki lehet hozni egy új vonalat. Kérdés, hogy lesz-e még olyan dolog, ami befolyásolja az emberek ízlését – ahogy tették húsz éve a felnőtt rajzfilmek, tíz éve az Office és a Modern család.

E. Á.: Az is lehet, hogy amit most szerkesztett tartalomnak hívunk, a jövőben teljesen személyre szabható lesz. Elképzelhető, hogy ha valakinek nem tetszik, mondjuk, egy sorozat vége, elbeszélget a platformmal, és generál magának egy új befejezést, amit megoszt másokkal, és így számos alternatívája lehet egy sitcomnak. Vagy akár odáig juthat, hogy egymás életét nézhetik az emberek sitcom-realityként, a mai valóságshow-k mintájára.

Nyitókép: Ecsery Ádám és Hide The Pain Harold