A cikk eredetileg az idei 5-6. nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Mennyi idődet veszi el önmagad marketingelése?

Szerencsém van, mert nem nekem kell foglalkoznom vele, hanem az a hölgy intézi, aki kitalálta a tudományos stand-upot. Nyolc éve kezdődött, amikor megkeresett Puskás Réka, hogy tartsak egy előadást Szentendrén az egyik civil társulás részére, aminek ő is tagja volt. Felajánlotta, hogy a befolyó bevételt felezzük. A 300 fős terem megtelt, így az akkori 2500 forintos belépővel is szép összeg gyűlt össze végül, ezért azt mondtam, hogy nekem elég 100 ezer forint belőle. Ott a szervező a sikert látva elhatározta, hogy ezentúl ezzel fog foglalkozni. Először csak a szomszédos városokba vitte az előadást, aztán az egész országra kiterjesztette, és hamar rájött, hogy jó lenne más előadókat is bevonni. Most már elég profi szintre jutotta vállalkozás, de ez neki köszönhető. Mindent ő intéz a jegyszedéstől a kommunikációig, az én közösségimé-dia-kommunikációmat is ő kezeli.

Pedig találtam olyan bejegyzést a dr. Mérő László Facebook-oldalon, ami személyesnek tűnik.

Néha posztolok én is, azokat arról lehet megismerni, hogy sokkal hosszabbak, mint a többi. Réka inkább idézeteket szokott kirakni a könyveimből, promótálni az eseményeket. Én arra használom a felületet, hogy ha van valami mondanivalóm egy-egy aktualitásról, akkor azt már nem valamelyik újságban publikálom, hanem a  közösségi médián. Van, hogy kéthetente posztolok valamit, néha hónapokon át semmit. Ez sokkal jobb és kényelmesebb, hiszen az újságba akkor is kellett írni valamit, amikor az égvilágon semmi mondanivalóm nem volt.

Instán és  TikTokon nem találtalak, nem szereted a rövidebb, videós, fotós tartalomgyártást?

Szeretem az egyperces műfajt, de nem művelem. Gyorsan rá kell térni a lényegre, mert különben, mire körüljárom, hogy miről szeretnék beszélni, letelik az  idő. Egyébként nem véletlenül lett ennyire népszerű a  YouTube vagy a TikTok, de megférnek egymás mellett a kurtább és a hosszabb tartalmak, mindkettőre van igény. A Face-book felhasználói idősebbek, inkább negyven felettiek, tartalmilag pedig saját tapasztalatom szerint is belefér egy hosszabb, akár hatezer leütéses írás. Még úgy is,ha nem olvassák végig, látom az érdeklődést a reakcókalapján. Ehhez képest nagyon érdekes a Twitter (már X – a szerk.), ami ugyancsak szövegekre koncentrál. Régebben végeztünk kutatást a Twitter tulajdonosának, és arra a következtésre jutottunk, hogy hiába lett meg a technikai lehetőség a 140 karakter bővítésére, az a platform halálát jelentené. A Facebookon az ismerőseinknek hazudozunk magunkról, a Twitteren inkább a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elve érvényesül. Idegeneknek mondunk igazat, de röviden.

A stand-up műfaj alapja a humoros sztorizgatás. Doktori nem kell hozzá, de komikusi adottság igen. Te mikor jöttél rá, hogy viccesen tudsz beszélni tudományos témákról, vagy mennyit kellett erre treníroznod?

Semennyit, negyven éve tartok előadásokat az  egyetemen. 

De ezt a műfajt valóban nem lehet megtanulni az iskolapadban. Apránként jöttem rá, hogy mi működik a közönségnél. 

Először nem is tudományos stand-upnak hívták a műsort, azt később találta ki a szervező, a brandet másfél évvel azután kezdte el építeni. Előtte annyi volt a címe: Az érzelmek logikája előadás.

Azóta szélesebb lett a repertoár, tucatnyi témában van előadásod, illetve az előadók köre is bővült: Pogátsa Zoltán, Nyáry Krisztián, Oszkó Péter, Bod Péter Ákos, Bojár Iván András és még sokan mások beszélnek okostémákról.

Abból látszik, hogy jól működik, hogy a Dumaszínházzal is van már együttműködésünk. A közös munka elején felmerült az ötlet, hogy a profi stand-uposok feltöltik poénokkal a különböző előadásainkat, de ezt a szervezőnk jó érzékkel elutasította. Neki nagyon fontos, hogy hitelesek legyenek az előadók, még úgy is, ha nem a világ legjobb humoristái. Én ráéreztem a stand-upra, de nem mindenkinek megy ez, tudok olyan nagyszerű szakembereket, akik egyáltalán nem működnének ebben a műfajban. De ott van például Bod Péter Ákos a csapatunkban: nincs humorista vénája, nem is tud olyan vicces lenni, de annyira emberi, kedves és aranyos, hogy szereti a közönség. Sokféleképpen lehet ezt csinálni.

Vannak olyan előadói skillek, amik tanulhatók ebben a speciális műfajban?

Épp Bod Péter Ákosnál vettem észre, hogy most már, ha valami gikszer van – például elromlik a mikrofon –, nagyon jól reagál rá. Én erre szimplán káromkodok egyet, ő nem. De erre egy másik érdekes példám is van: régebben Nyáry Krisztián a saját stand-upjában elkezdte mesélni azt a sztorit, hogy Puskin milyen éteri szerelmes verseket írt Anna Petrovnához, aztán úgy kellett volna folytatnia történetet, hogy évekkel később azt írta a naplójába az orosz költőóriás, hogy „ma éjjel Isten segedelmével végre sikerült megb*sznom Anna Petrovnát”. Ezt a poént Krisztián sokáig nem merte így explicit kimondani a közönség előtt. Nos, a műfajhoz viszont hozzátartozik, hogy ezt ki kell mondani. Azért jönnek az emberek, mert nevetni akarnak. Méghozzá vaskosan. Krisztián látja azt is, hogy amióta kimondja, azóta nagyon röhögnek a poénon, előtte viszont nem ment át. És most már ő az egyik legjobb ebben a műfajban.

Más a közönsége a tudományos stand-upnak, mint a hagyományosnak?

Kétfajta közönséget vettem észre az  előadásaimon. Az  egyik a  40, 50 vagy akár 60 feletti diplomásokatjelenti, akik újra az egyetemi hangulatra vágynak, ezért váltanak jegyet. Unatkozni viszont már nem hajlandók. Az egyetemista ugyanis tudja, hogy vannak rém unalmas előadások, amiket el kell viselni, mert baromi sokat lehet belőlük tanulni. Diploma után viszont már nem akarnak unatkozni, de közben igénylik, hogy legyen min gondolkodni, legyen mit hazavinni a hallottakból.

A közönség kétharmada belőlük áll. Egyharmad pedig olyan, akinek van annyi esze, hogy nyilvánvalóan egyetemen lett volna a helye, de úgy alakult az élete, hogy nem tanult tovább. Ők abban nagyon különböznek az első csoporttól, hogy nem tudják, hogy az egyetemen sokat kell unatkozni. Nekik csak akkor jó egy előadás, ha érdekes és szórakoztató. Mindkét közönség vesz jegyet a hagyományos humoristákra is, de közben szívesen jön el, hogy okos dolgokról halljon jó sztorikat. Ezért telitalálat ez a tudományos stand-up.

A tudományos közegben milyen a renoméja ennek?

A Magyar Tudományos Akadémia egyik elnökhelyettese pár évvel ezelőtt nyilatkozott arról, hogy mi mennyivel jobbak vagyunk, mint az amerikaiak, mert ott a tudományos ismeretterjesztést harmadosztályú tudósok csinálják, mi bezzeg elsőosztályúakat vonultatunk fel. Én nagyon pipa voltam erre, mert ez tévedés. Adnak kitüntetést az év tudományos ismeretterjesztőjének, olyanoknak, akik lehet, hogy elsőosztályú tudósok, viszont a közönség elalszik az előadásukon, és olyan írásokra, amik nagyon unalmasak. Érdemes lenne megbecsülni azt is, aki ebben jó. 

Népművelő szerepük is van ezáltal?

Az nincs, ez tisztán szórakoztató műfaj, méghozzá kifejezetten szórakoztató. Ezért is nem bánom, hogy nem kapok plecsniket az ismeretterjesztő közösségben. Az ismeretterjesztő köteles a  lényegről beszélni. Nekem viszont nincs ilyen kötelezettségem a tudományos stand-upsorán. 

Az a feladatom, hogy érdekeseket mondjak, ami közben nem súrolja a tudományág legfontosabb, Nobel-díjra érdemes problémáit és annak megoldásait. Mert ha az a része unalmas, vagy úgy érzem, hogy nem érthető, akkor inkább hagyom a fenébe. 

Ám, ha előjön egy periférikus kérdés, ami mégis érdekfeszítő, akkor arról szívesen beszélek az előadásokon.

A közönségnek az a része, amelyik tanulni akar, az sem a diszciplínát akarja részleteiben megismerni, nem kíváncsi arra, hogy a tudomány teljes egészében mit mond. Egy ismeretterjesztőnek, ha relativitáselméletről beszél, akkor kötelessége azzal kezdeni, hogy milyen inerciarendszerben írjuk fel a törvényt. Nekem szerencsére nem kötelességem, mert az inerciarendszer egy nagyon bonyolult és absztrakt fogalom.

Érzek némi ellentétet közted és a tudományos közösség között...

Én a tudományos világból már húsz éve kiszálltam. Megadtam a császárnak, ami a császáré, csinálja az, akinek ez az élete, meg ezt szereti. Én nem ezt szeretem. Egyébként nagyon rendesek voltak, mert amikor már mindenki professzornak szólított, akkor mondtam, hogy nevezzenek ki. Ennek elvileg a feltétele egy akadémiai doktori dolgozat, amit én nagyon nem akartam megírni. Viszont van olyan lehetőség, hogy bead az ember egy ekvivalens teljesítményt, és szó nélkül elfogadták valamelyik könyvemet. Vannak azóta elvétve tudományos publikációim, és szeretem a doktoranduszaimnál a témavezetést. Közülük némelyik ragaszkodik hozzá, hogy én is szerepeljek a cikkben. Nem akarok, pontosan azért, mert elég demonstratívan szálltam ki ebből a részéből. A tudomány iparággá vált, és aki ennek iparosa, nyugodtan csinálja. Tulajdonképpen az ismeretterjesztés is egy iparág, és angolul ennek a műfajnak is van külön neve, amit én művelek, úgy hívják: philosophical fantasies.

Magyarul hogy nevezed?

Tudományos merengésnek.