Kiss László, avagy „Tudós Laci” csillagász, akadémikus, kutatóprofesszor, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója és Falyuna Nóra, nyelvész, tudománykommunikációs szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa, a Tudomány és Társadalom Kutatóműhely vezetője abszolút egyetértenek abban, hogy a tudománykommunikáció bőven túlmutat az ismeretterjesztésen, és a közönség ismeretén túl jó sztorikra és stratégiára is szükség van hozzá.

Falyuna Nóra: Mesélj, hogy állnak a tudománykommunikációs projektjeid?

Kiss László: Az eddigi tevékenységemet folytatom, és ha számokra vagy kíváncsi, akkor elárulom, hogy a Facebookon a Kiss László csillagász oldalon a tavalyi 10 ezres követőtáboromat sikerült 33 ezer fölé hízlalni. A YouTube-on is 30 ezer feletti feliratkozóm van, 380 videóm, 500 órányi tartalommal és átlagosan fél órát néznek az adásaimból, ami ebben a világban kimondottan jó. 

Tavaly az RTL nagy lökést adott nekem azzal, hogy meghívott az Árulók: Gyilkosság a kastélyban című műsorba, ami egyébként életem legnagyobb kalandja volt. Én voltam az első, aki megvalósította a „valóságshow-szereplő akadémikus" szóösszetételt, egy krimi realityben. Ezzel egy új brand is kialakult, a „Tudós Laci”, mivel így szólított először Hajdú Péter, majd Árpa Attila és aztán a többiek is, aztán már a csatorna is így kommunikált rólam. Ezt a nagy futást megelőlegezve könyv is született tavaly rólam, 113202 Kiss László címmel – ez egyszerre tudományos ismeretterjesztés és bulváros életrajz. Szóval 2026-ban ezekre építkezem és folytatom a munkám.

F.N.: Gratulálok! Ezek igazán szép eredmények, jól mutatják, hogy ismered a célközönséged, és azt is, hogy milyen tartalommal vagy információval tudod őket megszólítani, kapcsolatot építeni velük. Én továbbra is a tudománykommunikáció kutatásával foglalkozom elsősorban, vagyis azzal, hogy az empirikus adatokon alapuló tézisek, illetve modellek hogyan kerülnek át a gyakorlatba, és szerintem te azok közé tartozol, akik igazán jól művelik a tudományos ismeretterjesztést. 

Azt gondolom, a tudománykommunikáció, illetve sokkal inkább a tudomány és társadalom kapcsolatának vizsgálata összetett és interdiszciplináris kérdés, nem lehet leszűkíteni kizárólag az ismeretterjesztésre, a gyakorlatban sem. Fontos szerintem, hogy a gyakorlatban is legyen tudatosság, kijelölt célok, a célközönség ismerete, stb., tehát egy komplex folyamatként kezeljük. 

K.L.: Ha tudatos komponenst keresünk, akkor én 2024 nyarán hoztam egy döntést a saját tevékenységem kapcsán. Korábban a célközönségem elsősorban az érdeklődő és már valamilyen előzetes tudással rendelkező amatőr csillagászokból állt, de azóta nyitottam a teljes magyar populáció felé. Most a bon mot-m, hogy „kétféle ember létezik: van, akit érdekel a csillagászat és van, aki még nem tudja, hogy érdekelni fogja a csillagászat". Olyan nincs, akit ne érdekelne, csupán meg kell találni azt a módszert, amellyel a legérdektelenebbek, legbölcsészebbek, leghumánabbak kíváncsiságát is felkelthetjük. Ezért is vállaltam el az Árulókban való szereplést, mert én voltam az egyedüli reál beállítottságú ember a médiában dolgozók, színészek, művészek között. És amikor este a csillagos ég alatt meséltem nekik, tátott szájjal figyeltek – csak a megfelelő stílusban kellett hozzájuk szólni. Ergo, meg kell találni azokat a felületeket, amelyeken keresztül meg lehet az embereket szólítani. A tavalyi év legnagyobb sikere számomra az volt, hogy a „Kiss László csillagász” brand buborékját sikerült sokkal nagyobbra felfújnom – van olyan bejegyzésem a Facebookon, ami egymilliós elérést hozott.

Én ezt alapvetően ösztönösen csinálom, de sokat segít a módszeres tevékenység kialakításában, hogy 2024 őszén sikerült támogatást nyerni a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivataltól a Mecenatúra-programban - idén pedig ismét pályázunk egy intézményi tudománykommunikációs projekttel. Kollégáimmal olyanokon gondolkozunk, hogy hogyan lehetne mesterséges intelligenciával „AI-szemét" helyett valódi értékes tartalmakat gyártani, pl. tudományos szakcikkek lényegét rövid videós tartalmakban bemutatni. 

Azt tapasztaltuk, hogy humán felügyelettel van benne fantázia és az is látszik, hogy az embereknek egyre inkább a videós tartalmakra van szükségük.

F.N.: De van az a korosztály, aki még – hozzám hasonlóan – szívesebben olvas.

K.L.: Én is ide tartozom, de ha a célközönség a teljes populáció, akkor ezt igenis el kell fogadni, bár önkritikus módon azt is mondom, hogy például a TikTokhoz én már öreg vagyok, oda nem fogok menni.

F.N.: Én nem vagyok öreg, de engem sem vonz a TikTok tartalomfogyasztásra. Egy kedves barátom szokta mondani, hogy, mi rendes boomer módjára nem TikTokozunk, hanem megvárjuk, hogy két héttel később megjelenjen ugyanaz a tartalom az Instán.
Tudománykommunikációval kapcsolatban, amikor szakértőként veszek részt egy projektben, az első kérdésem mindig az, hogy ki a célközönség, mert ha túl tágan kezeljük, és azt mondjuk, hogy mindenki, akkor nem biztos, hogy célt ér a dolog. Stratégiailag nem túl jó, ha csak legyártunk egy anyagot, és szimplán kitesszük valamelyik platformra. Fontos előbb látni, hogy kikkel szeretnénk vagy tudunk kommunikálni, miért szeretnénk kapcsolatot építeni, és a formát, eszközöket, csatornát igazítjuk ehhez, tehát az, „hogy hogyan, hol, mivel” kommunikálunk, csak a következő kérdés. 

K.L.: Én ezek szerint pont fordítva ülök azon a bizonyos lovon…

F.N.: Ezt nem gondolnám. Lehet, hogy ösztönösen jól csinálod, talán a személyes varázsod miatt… Másik fontos szempont szerintem, hogy legyen jól meghatározott célja a kommunikációnak. Ez lehet pusztán a láthatóság, de akkor is fel kell tenni a kérdést, hogy kinek és miért szeretnénk láthatóak lenni. Nekünk mit ad a láthatóság, és nekik mit ad, hogy minket látnak. Visszatérőnek látom sok esetben ezt a motivációt tudományos ismeretterjesztés esetében, hogy ezek nincsenek jól meghatározva, aztán elmarad a kívánt érdeklődés, amit azzal magyaráznak, hogy biztosan a közönség nem érti, ezért csak le kell egyszerűsíteni a tartalmat. Ez is fontos szempont, de nem elegendő, fontos a jó stratégia. És épp ezt látom közös pontnak kettőnk közt: mitől lesz jó és hatékony a tudománykommunikáció, akár a gyakorlatban, akár egy elméleti modellalkotásban? 

K.L.: Szerintem a történet a lényeg, akár a filmeknél. 

Még a legolcsóbb, legbénább kivitelezésű sci-fi is lehet jó, ha ütős a sztori. Ugyanígy, a tudományos eredményeknek is történetet kell elmesélniük. Nekünk a tudomány meséit kell megalkotni, amelyek viszont empirikus alapokon nyugvó történetek.

Immáron második alkalommal történik meg, hogy októbertől áprilisig járom az országot, 2-300 fős termek telnek meg, és azokban a vidéki városokban, ahova eljutok, tulajdonképpen ez a heti értelmiségi esemény. Aki kifizeti a belépőt, azt tényleg érdekli a téma és ezek nagyon jó hangulatú, két órás interaktív előadások. Nemrégiben egyik követőm az esti előadás után rám írt, hogy érti, hogy a tudományos életben az elfogadottság mértéke a hivatkozás, a citáció, de minek számít az, amikor engem, Kiss Lászlót Bödőcs Tibor beépít az estjébe egy űrkutatással kapcsolatos viccébe? Ez egy társadalmi hatás, ami annak köszönhető, hogy az embert látják, hallják (néha talán még sok is vagyok), de ez azért lehetséges, mert nekem mindig van egy történetem, egy narratívám. És épp most olvastam egy cikket, amely azt fejtegette, hogy a nagy nyelvi modellekre épülő AI-oknál épp ez utóbbi, a gép által megalkotott új narratíva hiányzik. Ez pedig csak akkor jöhet létre, ha valóban megérted, nem csak ismétled a szavakat.

F.N.: Ugyanezt adják ki a kutatások is – 

a storytelling mellett fontosak a hasonlatok, a metaforák, az analógiák, a keretezés, – de ez utóbbi esetében nagyon nem mindegy, hogy miként használod, hiszen akár manipulatív eszköz is lehet. 

És amit te Bödőccsel kapcsolatban éreztél, az nekem akkor jött el, amikor Krekó Péterrel közösen írt könyvünk, a Sarlatánok kora alapján született egy nagy hallgatottságú podcastban egy adás az áltudományokról. 

K.L.: Amikor a Prima Primissima díjat megkaptam, nagyon örültem, azért is, mert ennek kapcsán elkészült rólam az első karikatúra, amit rajzolója el is juttatott hozzám. Ezek azok az események, amiket nagyon nehéz számszerűsíteni. Amikor a tudományos kutatásról a döntéshozókkal beszélgetek, sokszor azt kérik, hogy mutassam ki munkánk társadalmi hatásait – holott ezt nagyon nehéz kvantitatív módszerekkel mérni…

F.N.: És ez is egy nagyon fontos szempontja a tudománykommunikációnak: az, hogy nem csak az ismeretterjesztést értjük alatta, üzleti, politikai szereplőkkel, sajtóval és médiumokkal, különböző célokból, különböző kontextusban, különböző viszonyrendszerben történhet a tudománykommunikáció, ahol már nem biztos, hogy a sztorizás a legjobb eszköz. Ezért fontos a tudatosság. A Ne nézz fel! című film jut eszembe, ami szuperül bemutatja azt a komplexitást, ami mind befolyásolja a tudomány és a társadalom párbeszédét, és azt is, hogy komoly problémákról mennyire másképp kell beszélnie egy kutatónak például politikusokkal.

K.L.: A túloldalra való figyelem is nagyon fontos. Látni kell a befogadók reakcióit és akár menet közben alakítani a mondanivalódon. Pár éve felkértek egy szervezet vezetésére (amit aztán végül nem kaptam meg, de sebaj) és amikor megkérdeztem, hogy miért akarnak engem idehozni, az volt a válasz, hogy mert én képes vagyok a nehéz helyzeteket humorral oldani, bármilyen közönséget meg tudok nevettetni. Erre azért vagyok képes, mert akár még amikor több száz ember elé is állok ki, szeretem látni a közönségem és folyamatosan kalibrálom a szövegemet.

F.N.: Egyetértek, ez kulcskérdés. A tudományos ismeretterjesztés esetében azt látom, hogy a több tudománykommunikációs modell közül gyakran még mindig az úgynevezett deficitmodellhez nyúlnak, ami szerint a tudománykommunikáció célja csak a tudomány vonzóvá tétele és a laikusok „okítása”. Ezt már nagyon régóta kritizálják, és sokkal inkább hangsúlyozzák a párbeszéd fontosságát, azt, hogy a kontextushoz igazítva, a célközönség a számára valóban releváns információhoz juthasson. Ez a digitális kultúrában, ami eleve a részvételiségre épít, és ami az információs túltelítettség miatt a dezinformáció melegágya, szerintem még fontosabb - az, hogy az emberek azt érezzék, velük kommunikálnak, ne csak, hogy azt, hogy nekik. Fontos ez a szemlélet, hiszen nemcsak egyfajta reklámozásról vagy „okításról” van szó.

K.L.: Én sokszor látom azt nagyobb szervezetek vezetőin, hogy a tudománykommunikációról szinte mindenki szeret beszélni, de aztán elég kevesen tudják jól csinálni – és sokszor a fejétől bűzlik a hal. Hallottam már olyanról, hogy lennének jó ötletek egy középszintű szereplőnél, de a felsőbb szintek nem engedik érvényesülni. Az intézményi tudománykommunikációnál nagyon fontos az, hogy a legfelsőbb vezető ne akarjon mikromenedzselni, mert ez minden területen borzasztóan káros. Sokkal inkább arra kell törekednie, hogy az intézmény teljesítménymutatói menjenek felfelé. Gyakran emlegetem azt a példát, hogy amikor a Svábhegyi Csillagvizsgálót létrehoztuk 2019-ben, majd a COVID miatt bezártuk 2020-ban, aztán újra kinyitottuk, kellett egy brandaktivációs stratégia, amire felkértünk egy külső PR céget. Ők alaposan megvizsgálták az intézményt, mélyinterjúkat készítettek, majd bemutattak egy 270 oldalas brandaktivációs stratégiát, amelyben explicite kimutatták, hogy én nem lennék jó „arca” az intézménynek, mert a Kiss László csillagász brand már nagyon erős és egy másik márkával nem lehet felhúzni a létesítményt. Én ezt teljesen elfogadtam, és onnantól kezdve a saját márkámra koncentráltam, miközben a csillagvizsgáló Facebook-oldala követőinek és a programok látogatóinak száma folyamatosan emelkedik. 

Tehát ilyen értelemben a tudatosság nálam mégiscsak tetten érhető és ez azért fontos, mert jelen korunk átmediatizált társadalmában a folyamatok többsége a kommunikációs térben zajlik, valamilyen formában. És aki a kommunikációs térben nincs, az mintha nem létezne. És amikor az erőforrásokért küzd a kis hal a cápák között, ha nem látszunk, ha nem létezünk, miért is jutna nekünk bármilyen erőforrás? Egy vezetőnek értenie kell, hogy egy intézmény esetében a tudománykommunikáció azért fontos, hogy létezésüket meg se kérdőjelezhessék!

F.N.: Igen, de az intézményi brandépítés azért nem tisztán tudománykommunikáció.

K.L.: De az intézmény is a saját tudományos eredményein keresztül kommunikál.

F.N.: Persze, ugyanakkor szerintem érdemes inkább ebben az esetben a tudománykommunikációt az intézményi kommunikáció egy részeként kezelni. Utóbbi sok összetevős, és minden része más készségeket, szakértelmet és szemléletet kíván. Nehéz integrálni a teljes intézményi kommunikációba, és ezért is fontos, hogy legyenek, akik a  tudománykommunikáció összetettségét értik, és a gyakorlatba tudják ültetni.