Az Origónál kezdted a pályád, mit tanultál ott annak idején? Milyen volt az online újságírás után váltani, és egy print magazinhoz csatlakozni? 

1999 őszén kezdtem az Origónál (amihez manapság hozzá szoktuk tenni, hogy a Nádori Péter, majd a Weyer Balázs vezette Origónál), és előtte is gyakornokoskodtam egy online rádiónál, így már 25 éve a mindennapjaim része az állandó online jelenlét. Az Origónál tanultam meg a minőségi, objektív újságírás alapjait, akkoriban még egyértelmű volt, hogy az újságíró dolga a mindenkori hatalom ellenőrzése, az átlagembereket ért igazságtalanságok feltárása és az is, hogy mindehhez milyen szakmai és etikai szabályokat kell követni. A Marie Claire magazin – a nemzetközi kiadások és a hazai is – szintén komoly újságírói munkát vár el a szerzőitől, szerkesztőitől. A különbség a stílusban van. A magazinos cikkek megfogalmazása színesebb, ízesebb, a szerző személyisége is jobban megmutatkozhat. És ehhez jönnek hozzá a témához készült fotók, és a tördelés – sok közreműködő munkája, művészi látásmódja mind összeadódik és olyan végeredmény születik, amely kinyomtatva érvényesül legjobban. Nagyon megszerettem a folyamatot, ahogyan egy magazin megszületik, alig vártam a nyomdából befutó példányokat. De nem engedtem el teljesen az online-t sem, részt vettem a marieclaire.hu és egy éven át a noklapja.hu készítésében is.

Ez a sok év a Marie Claire-nél milyen időszakokat ölelt a szakmai életedben?

Néhány hónap híján 15 évet töltöttem a Marie Claire-nél, de nem tűnt soknak, sosem foglalkoztatott a váltás gondolata. Úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Mindig új helyzetek jöttek, amikre rugalmasan reagálni kellett. Egy rövid, főszerkesztő nélküli időszakban ketten vezettük a magazint Szűcs Péterrel, a leghosszabb időszakban László Krisztina főszerkesztő alatt feleltem a cikkekért és az utolsó két évben – felelős szerkesztőként – a teljes magazinért. A kiadó hagyott minket szabadon dolgozni, megbíztak egy jó csapatban. Bármilyen pozícióban is voltam, a legjobban a klasszikus szerkesztői munkát szerettem, amikor egy újságíróval vállvetve mentünk előre azért, hogy megszülessen az a cikk, amire mindketten büszkék lehetünk.

Ha a másfél évtized során elfáradtál, kimerültél, netán kiégtél, akkor hogy töltődtél újra? 

Már a járványhelyzet előtt is gyakran előfordult, hogy távolról dolgoztam, nem a szerkesztőség négy fala közt. Magánéleti okok miatt sok időt töltöttem Angliában. Az utazás, az új helyzetek, új helyszínek kirántanak a mindennapokból még akkor is, ha oda is jön velem a laptop és a sok feladat. Maga az újságírói lét, hogy mindig új témán gondolkodik az ember, kevésbé ad teret annak, hogy az ember belefásuljon a munkába.

Melyik az az öt Marie Claire-anyag, amit kiemelnél ebből az időszakból, és miért ezeket választod?  

2009-ben jelent meg Árvai Magdolna cikke Életmentő testvérek címmel, amelyet én szerkeszthettem. Ez pontosan egy olyan cikk, amire szerző és szerkesztő is egyaránt nagyon büszke lehet, Minőségi Újságírásért díjat kaptunk érte.

2015 nyarán, a görög pénzügyi válság egyik legfeszültebb időszakában jártam Athénban és – többek között – a görög Marie Claire szerkesztőségének a munkáját mutattam be, hogy hogyan tudnak ilyen körülmények között magazint készíteni.

2015 decemberében keresünk fel Fábián Évi fotós kollégámmal olyan szíriai menekülteket, akik már Berlinben éltek és családegyesítésre készültek – vagyis épp azon fáradoztak, hogy az otthon hagyott szeretteiket újra láthassák. Szemtanúi voltunk a berlini reptéren egy ilyen pillanatnak, ezt biztosan sosem felejtjük el.

2021 februárjában készítettem interjút Háy Jánossal, akinek mindig is nagyon szerettem az írásait, és a találkozásból egy olyan bensőséges hangvételű cikk született, amire nagyon sok jó visszajelzés érkezett.

Az ötödik pedig legyen a „búcsúcikkem”, amit a 2022 februárjában megjelent lapszámba írtam. Hat ismert és civil emberrel beszélgettem arról, hogy milyen nehéz levetni magunkról ránk égett címkéket, kikerülni a skatulyákból és lehetőséget kapni arra, hogy megmutassuk, milyenek vagyunk valójában.

Milyen érzésekkel csatlakoztál a Forbes-hoz, milyen típusú anyagokon, milyen pozícióban fogsz dolgozni?

Életmód vezető szerkesztő vagyok február 20-tól – ez azt jelenti, hogy a Forbesnak az a része tartozik hozzám, ami a leginkább magazinos, vagyis kevésbé üzleti, gazdasági. Beleértve a printet és az online-t is. Nem titok, hogy mindig is a kedvenceim közé tartozott ez a magazin, szerintem legfőképp azért, mert a gazdasági témákhoz is az emberi történetek felől közelítenek és – közel 10 éve – tartják a magas szakmai színvonalat.

A női után az üzleti vonal igényel-e bármilyen más gondolkozást?

Valamelyest igen. A Forbesnál is az elemesélt történetek állnak a cikkek középpontjában, de ismerni kell azt a gazdasági, üzleti környezetet is, amelyben az adott sztori kibontakozik.

Ismét magazinon dolgozol, miért fontos számodra a print újságírás?

Printen és a forbes.hu-n is dolgozom, így a legjobb, mindkettőt szívesen csinálom. A már említett csapatmunka – szerző, szerkesztő, fotós, grafikus, további stábtagok – általában a print keretei között tud igazán kibontakozni, megmutatni az erejét. A cikk és a vizuális elemek úgy egészítik ki egymást, hogy hónapokkal, sőt, évekkel később is élmény lesz kézbe venni a magazint. Az online erőssége, szépsége pedig maga az azonnalisága, és a megosztás élménye.

Hogy látod, hogyan változtak az olvasói igények az elmúlt majdnem két évtized során?

Az online, azon belül is a mobilon olvasás lett az alap, anélkül el se tudjuk képzelni a mindennapokat. Egy nyomtatott magazint megvenni, belemélyedni, már inkább valamiféle önjutalmazás kategóriájába került át, aki szereti, annak minőségi énidőnek számít magazint olvasni. Természetesen látom én is a statisztikákat, hogy nagyot mennek a bulvár, trash tartalmak online, sajnos könnyen adjuk a kattintásainkat, de ezzel párhuzamosan azt is megfigyeltem, hogy az olvasók – egy részük legalábbis – felkapják a fejüket, ha színvonalas olvasni / nézni / hallgatnivalóra bukkannak, megjegyzik, és megosztják másokkal, hogy hová érdemes visszatérni. A befektetett újságírói munka – hosszú távon – még mindig megtérül.