Próbálom felidézni, hogy mikor is éreztem meg először, hogy milyen különleges élmény egy SUP-deszkán állva vagy ülve eltávolodni a nyüzsgő vízparttól, beevezni a nádas rejtett öbleibe, élvezni a csöndet, vagy a természet hangjait, figyelni a vízi madarakat.
A járványhoz is köze lehet, mert arra tisztán emlékszem, hogy két évvel ezelőtt júniusban az első igazi lakás-elhagyós programom az volt, hogy SUP-jógázni mentem Alsóörsre. Végre ki lehetett mozdulni, szabadtéren gyakorolni a jógapózokat és közben ismerősök társaságában lenni – akkor ez különösen nagy kincs volt.
Nem sokkal később cikket írtam profi SUP-oktatókról, akikkel a kezdők is bátran vízre szállhatnak, akkor a Tisza-tavon kötöttem ki – ahol korábban még nem is jártam –, hogy még többet tudjak meg a deszkáról, amit rengetegféleképpen lehet használni, a lazulós lebegéstől kezdve a kimondottan sportos, gyors evezésig.
Arról nem is beszélve, hogy a SUP-osok még a Tisza-tó megtisztításában is részt vesznek, nagyon ügyesen be tudják navigálni magukat szűk helyekre is. Stílszerűen egy-egy deszkán ülve beszélgettünk a bázis gazdájával – egy gyakorlott SUP-kutya társaságában –, aztán alig pár héttel később már újra ott voltam, annyira hívogatóak voltak a tó rejtett járatai.
A természet közelsége megnyugtat, a deszkán egyensúlyozás – pláne a jógapózok kitartása közben – pedig koncentrációt igényel, így együtt ez az élmény totálisan képes feledtetni a mindennapok problémáit, intéznivalóit. És mindezt nem feltétlen kell nyaraláshoz kötni, számos Budapest környéki tavon tartanak SUP-jóga órákat.
Legtöbb esetben egy rövid evezéssel indul az óra, aztán megérkezünk egy dokkolóhoz, amihez rögzítjük a deszkákat, utána indul is a jógapózok gyakorlása. Sokan kérdezik, hogy nem esünk-e bele gyakran a vízbe, ha elveszítjük az egyensúlyunkat, de tapasztalatom szerint ez nagyon ritkán fordul elő – és egyébként az sem egy rossz élmény, a csobbanás után gyorsan vissza lehet kapcsolódni az órába.
A közös evezés, vízen levés pedig általában megnyitja a csapat tagjait, jókat lehet beszélgetni, vagy akár jólesően csak csöndben lebegni. A deszkán állva egész más kint lenni a vízen, ahhoz hasonlít, amikor túrázás közben nem a már ismert úton megyünk, hanem felfedezünk egy kis erdei utat, ami a legtöbb élményt ígéri számunkra.
Hírszerkesztőségből érkeztem női magazinhoz, és az a majdnem 10 év, amit az Origóban töltöttem (1999 és 2008 között), ma is meghatározza a hozzáállásomat, és ezáltal a Marie Claire magazin szakmai mércéjét is. A komolyságot, precizitást derűs hangvétellel ötvözzük, igyekszünk olyan felemelő történeteket bemutatni, amelyek előre visznek, jó példát mutatnak, hiszünk a női összefogás erejében. A 15. születésnapját ünneplő Marie Claire-nél pontosan 14 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni, jelenleg felelős szerkesztőként vezetem a print magazint.
Sokan küzdünk azzal, hogy megtaláljuk magunkon a kikapcsolás gombot, újságíróként, szerkesztőként állandóan cikáznak a gondolataink, sok szálat tartunk a kezünkben, egyiket letesszük, a másikat felvesszük, szinte nonstop pörgetjük a közösségi médiát, percenként jönnek az új e-mailek, üzenetek.
Észrevétlenül végig lehet dolgozni akár egy szabadnapot is, elég belefutni egy érdekes hírbe, kicsit utánakeresni, megosztani néhány kollégával, aztán ha már belemerültünk, gyorsan kitenni róla egy posztot is róla. Amilyen jó és izgalmas, olyan fárasztó is ez, ezt a pörgést csak tudatosan lehet leállítani egy kis időre.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
