Az interjú eredetileg a Kreatív áprilisi számában jelent meg. Ha külön ezt a lapszámot vásárolnád meg, megteheted itt.

Játsszunk el a gondolattal, hogy mi történt volna veletek, ha önállóak maradtok?

Aknay Csaba: Nem hiszem, hogy az egyéni karrier értéktelenebb lenne, de abban biztos vagyok, hogy a The Orbital Strangers nagyszabásúbb. A fotográfiával való viszonyunk, a szakmai fejlődésünk, a képi világunk egészen furcsa gellert kapott az együttműködésünknek köszönhetően. Egészen sajátos inspiratív közeget teremtettünk magunknak, de emberileg is sokat tanultunk egymástól.

Kotschy Gábor: Mindkettőnknek vannak önértékelési problémái, így hadilábon állunk például az önmenedzseléssel. Az együttműködésünk attól működik jól, hogy egymás hiányosságait egészítjük ki. Amikor 2003-ban hazajöttem Angliából, ahol tanultam, azzal szembesültem, hogy nagyon nehéz fotósként elhelyezkedni Magyarországon. Nehéz időszakot éltem át, a fotóim álltak a fiókban. Elkezdtem mindenfélével foglalkozni, de hamar rájöttem, hogy a fotográfia az egyetlen lehetséges út számomra. Csabával évekkel később találkoztunk…

A. Cs.: Gábor képszerkesztő volt a Figyelőnél, ahova portréspecialistának hívtak. Hamar jóban lettünk. Azután a lapot eladták, Gábor is távozott, én pedig fél év múlva jöttem el. Másfél évvel később véletlenül összefutottunk, és megbeszéltük, hogy leülünk beszélgetni. Találkoztunk, és olyan jól sikerült az este, hogy másnap reggel az első dolgom volt felhívni Gábort, hogy közöljem vele, kitaláltam a nevünk: The Orbital Strangers Project.

K. G.: Ebből is látszik, hogy „csúnya” buli volt…

A. Cs.: Mindenképpen több szótagú és angol nevet szerettem volna, de a névválasztásnak vannak képzőművészeti előzményei is, mint amilyen a Kis Varsó csoport (művészcsoport, amelynek tagjai: Gálik András és Havas Bálint – a szerk.). Ha személyesebb irányból közelítem meg, akkor viszont az volt a legfontosabb szempontom, hogy Gábor személyében találtam egy embert, akivel együtt tudok dolgozni, ami ritka, mert engem inkább idegesíteni szoktak mások.

K. G.: Már csak én idegesítem.

Mi a másik legrosszabb tulajdonsága?

A. Cs.: Gáborban és bennem is van mizantrópattitűd. Igyekszünk kicsit távol tartani magunktól az embereket, ami nem feltétlenül baj.

K. G.: Nárcisztikus is vagyok.

A. Cs.: Egymás „rossz” tulajdonságaival ritkán szembesülünk, mert a munkán kívül keveset találkozunk. Már a bulizásból is kiöregedtünk. A kreativitásunknak viszont jót tesz, hogy mindketten járjunk a saját utunkat is.

A fotóitok többsége harc vagy párbeszéd eredménye?

A. Cs.: Abszolút párbeszéd eredménye. Értelmetlen is lenne harcolni. Persze a saját véleményünket mindig elmondjuk, de ennek során kialakul a közös álláspontunk. Félszavakból és apró pillantásokból megértjük egymást. Mindegy, melyikünk és mit fényképez. Akkor tekintjük a képet késznek, ha mindketten elégedettek vagyunk vele.

K. G.: Nagyon hasonló a fotózási szemléletünk és a szakmai hozzáállásunk.

Egy korábbi interjúmban találkoztam egy véleménnyel, amely így szólt: „Noha nagyon fontos dolog a fotográfia, a szó hagyományos értelmében nem tartom művészetnek. Inkább valami másnak, ami legalább annyira fontos, de mégsem az.”

K. G.: Attól függ, mivel foglalkozik az, aki ezt megfogalmazta.

A magyar fotográfia egyik élő klasszikusa, Féner Tamás mondta.

K. G.: Az angliai iskolai eredményeimet itthon nem ismerték el, ezért elvégeztem a Népszabadság OKJ-s fotóriporter-képzését, ahol Féner Tamás volt az egyik tanárom. Érdekes, hogy ő alkot ilyen véleményt, miközben neki vannak művészi felvételei.

Mit gondoltok, a fotográfia művészet?

A. Cs.: A reneszánsz idején az itáliai festőcéhek nemcsak portrét festettek, de ők meszelték ki a megrendelőjük házát is. El lehet tehát vitatkozni azon, hogy a festészet mely spektruma számít művészetnek, hiszen lehet pemzlivel falat festeni, meg ecsettel is csodát művelni a vásznon.

A szándék, az igény határozza meg, mit tekintünk művészetnek. Egy ideje mi felelünk a magyar Forbes vizuális megjelenéséért, ami alkalmazott fotográfia, ezzel szemben a kiállítási képeinket mindketten művészeti alkotásoknak tekintjük. Mindkét esetben megfigyelhetőek a hasonló formanyelvi eszközök, de az utóbbit a mögöttes tartalom, a koncepció művészetté emeli.

Melyek az általános vonásai, motívumai a képeiteknek?

A. Cs.: A portréink távolságtartóak, ezen belül szeretjük a letisztult megjelenést, ezért is használunk egyre kevésbé mesterséges megvilágítást, előnyben részesítjük a természetes fényeket.

K. G.: Jó ideig eszembe sem jutott, hogy a képeinknek stílusa van… A változás, ami a fotóról alkotott elképzeléseinkkel kapcsolatban bekövetkezett, nem is annyira egymásnak köszönhető, mint inkább mindkettőnk nyitottságának az új, modern dolgok felé.

A. Cs.: Ha visszagondolok a korábbi képeimre, azok erősen archaikusak voltak. A klasszikus fotográfia felől közelítettem a szakmához, és csak lassan alakult át a mondanivalóm egy modernebb látványvilággá.

Emlékeztek az első pillanatra, amikor elementáris hatással volt rátok egy fotográfia?

K. G.: Nagykőrösi vagyok. A kilencvenes évek elején nyílt meg Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum, ahol megnéztem egy Brassai-kiállítást, ami lenyűgözött. Emlékszem gyerekkoromból Robert Doisneau híres, Picassóról készült képére (Les Pains de Picasso, 1952. – a szerk.) is, ami kint volt a falamon, később Sebastião Salgado talán leghíresebb fotóesszéje a brazíliai aranybányákról is nagy hatással volt rám, de alapvetően úgy indultam, hogy könyvillusztrátor vagy díszlettervező leszek. Egy barátommal, aki ma jól menő colorist a filmiparban, egymást inspiráltuk. Őt a fotó, engem a képzőművészet érdekelt. Azután egyre inkább azt éreztem, én is sokkal jobban ki tudom magam fejezni fotósként. Folyamatosan mentünk, jártuk Nagykőröst, még éjszaka is fotóztunk.

A. Cs.: Szentendrén nőttem fel, ahol a festőművész édesapám, Aknay János révén művészeti alkotások – festmények, szobrok, fotók – vettek körül. Állandóan kiállításra jártunk, vagy éppen minket látogattak meg apám művészbarátai. Néztem apámat, ahogy tanít a zebegényi művészeti szabadiskolában, vagy a rajzait, amelyeket hétéves korában készített, és arra jöttem rá, hogy bennem nincs zsigeri tehetség. A kézügyességem nem volt elég ahhoz, hogy festő legyek.

Később vizuális kommunikáció szakra jelentkeztem, ahova nem vettek fel. Tudtam, hogy keresnem kell egy médiumot, amelynek révén kifejezhetem magam. Ez lett a fotó. Emlékszem az első nagyításaimra, amelyeket még otthon, a fürdőszobában csináltam.

K. G.: Amiről azt gondoltuk, hogy megtaláljuk a képzőművészetben, később a fotóban találtuk meg.

A. Cs.: Elképesztő szabadságot ad.

Mi a fontosabb számotokra, mint képalkotók, az elkészült fotó szerkesztése vagy maga a felvétel?

A. Cs.: A képalkotás számtalan lépése közül a kattintás csak az egyik. Hosszú az út a gondolattól a kép „falra akasztásáig”: mit szeretnénk üzenetként megfogalmazni, hogy néz ki a szinopszis, ki legyen a modell, mi legyen a helyszín, hogy rakjuk úgy össze, hogy kiadjon egy sorozatot. Ha kiállításra készülünk, hol állítsuk ki az elkészült képeket, hogyan egyeztessünk a kurátorral. Azután jön az utómunka, a laborálás, a keretezés… A kiállítást meg is kell nyitni, de az is fontos, hogy jó hangulatú legyen az esemény, tehát szükség van ételre, italra, zenére. A legutolsó projektünkből még egy albumot is szeretnénk kiadni, ami ugyancsak bonyolítja az egyenletet.

Kívülről úgy néz ki, hogy rendkívül tudatosan alakítjátok a márkátokat.

K. G.: Angliában azt tanították, hogy ahhoz, hogy egy kép híres legyen, 20 százalékban számít maga az, hogy a fotós megörökíti, 40 százalék az utómunka, a többi az, hogy mekkora arcod van. Mi közel sem használjuk ki a lehetőségeinket. Az alkotómunkában viszont tudatosak vagyunk. Nem azért kapjuk a felkéréseket, mert kiharcoljuk…

A. Cs.: Hanem azért, mert az aktuális fejlettségi szintünkön igyekszünk mindig a maximumot hozni. A kommunikáció, a közösségi média használata sokat számít, a márkaépítés elengedhetetlen része, de magánemberként nem biztos, hogy használnám a Facebookot vagy az Instagramot.

A közösségi média a rövid szekvenciák publikálására jó. Az ottani megjelenésekből, posztokból sosem lesz kiállítás vagy fotóművészeti album, nem jelöl ki korszakhatárt.

K. G.: Ezek a médiaplatformok alapjaiban változtatták meg azt, hogyan látjuk és készítjük a képeket. Azok a művészek, akiknek az albumait alig tudtuk beszerezni, ma néhány kattintással elérhetőek, belelátunk az életükbe, látjuk, hogyan dolgoznak, ezáltal jobban is inspirálnak minket.

A. Cs.: Ugyanakkor ebben a zajban elkezdett feloldódni a saját látásmódunk.

K. G.: Igen, ezért is szeretnénk kicsit visszavenni, lecsatlakozni azokról a dolgokról és személyekről, akik valamilyen módon hatnak ránk. Úgy érzem, mintha elkezdtünk volna megfelelni nekik.

Magyarországon a legtöbben a Forbes magazin fotósaiként ismernek titeket. Hogyan hat rátok a kereskedelem és a kreativitás dinamikája?

A. Cs.: A Forbesnál azt csinálunk, amit akarunk. A lapnak vannak formai kritériumai, a tördelésnek dinamikája, de abba, hogy hogyan fotózunk, abba soha senki nem szólt bele. A print belső anyagainak nagy részét mi adjuk, ezáltal mi határozzuk meg a vizualitást is. Az első egy-két évben nagyon amerikai képi világgal dolgoztunk, azután elkezdtük elhagyni a lámpákat, és azóta sokkal emberközelibb képi világot alakítunk ki minden lapszámban.

A hazai sajtón kívül olyan megrendelőknek dolgoztatok standfotósként, mint a BBC vagy a Netflix. Hogyan hat a filmes vizualitás a többi projektetekre?

A. Cs.: Standfotósként olyan alternatív univerzumba kerülünk, amely kiszakít a valóságból. A filmes vizualitás nem direkt, hanem áttételesen hat a munkánkra.

Például a legutolsó projektünkben úgy fotóztuk a műfajukat tekintve egzisztencialista portrékat, mintha fiktív filmjeleneteket készítenénk, tehát inkább a hangulat volt filmes, nem a képi megvalósítás. Emellett a standfotósi munkánk nagy fokú szerénységre nevel. Egy film esetében mindenki munkája fontos, de talán a fotós az, aki nélkül prímán leforog a film.

K. G.: Ez nagyban függ a produkció hozzáállásától is. Van, ahol úgy tekintenek ránk, mint akik csak dokumentálnak, van, hogy a film teljes marketingkampányát a fotókra építik. Nindzsaüzemmódban kell dolgoznunk egy rendkívül összetett munkában.

Nemrégen fejeztük be a Marvel Studios Moon Knight című sorozatát, amelynek forgatási munkálatai százhúsz napig tartottak, és nekünk mindennap jelen kellett lennünk. Egyaránt figyelnünk kellett a színészre, de a stáb mind a hetven tagjára is, tiszta pszichológia. A Moon Knight főszereplője, Oscar Isaac az első forgatási napon elküldött minket, egy-két hét is eltelt, mire ki tudtuk építeni a vele való bizalmi viszonyunkat.

A. Cs.: Az adaptálódásra való képesség nagyon fontos. Goda Krisztina első játékfilmje, a Veszettek volt az első filmes munkánk. Tapasztalt fotósként mentünk oda, de el sem tudod képzelni azt a bénázást, amit levágtunk… Ari Aster Fehér éjszakák című filmjének forgatása alatt éreztük azt először, hogy megbecsülnek minket.

K. G.: Keanu Reeves mondta egyszer egy interjúban, hogy imád filmeket nézni, és imád filmeket csinálni. Ugyanez igaz ránk. Mindennap egy új mesevilágba csöppenünk.

Ahhoz képest, amit a pályátok elején álmodtatok meg magatoknak, mit sikerült elérni és mit nem?

A. Cs.: Ha visszagondolok a tizenöt évvel ezelőtti vágyaimra, homályos álmok villannak be. Szerettem volna például az Interview magazinnak fényképezni. Mire esélyem lett volna rá, lehúzták a rolót. Az a fajta éhség már kevésbé is van meg bennem.

Elégedettek vagyunk azzal, ami adatott. Szerencsések vagyunk, mert fotósként fotográfiából élünk, és nincsenek anyagi gondjaink. Egy ideje már kompromisszumokat sem kell kötnünk.

K. G.: Csaba és én is elvagyunk a saját világunkban. Szeretnénk, ha ezt a világot egy galéria reprezentálná.

A. Cs.: Egyre inkább szeretnénk eltolni a hangsúlyt az alkalmazott munkáink irányából a képzőművészet felé, a saját agymenéseinkkel foglalkozni.

Mely képetekről gondoljátok azt, hogy felejthetetlenül szép és bekeretezhető?

K. G.: Sokkal jobban leértékelem magam annál, mint hogy egy képemre azt mondjam, jó. A mai napig meglepődöm, amikor egy-egy felvételem sikeres lesz. Csak halálom után fogom elhinni, hogy fotográfus voltam, amikor majd felírják a síromra, hogy „Kotschy Gábor fotográfus, élt X évet”. Ki sem merem jelenteni, hogy fotós vagyok. Csaba, te ki mered?

A. Cs.: Én igen.

K. G.: Látod, ezért dolgozunk együtt…

A. Cs.: Emlékszel, Gábor? Egyszer beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szeretnénk olyan fotóművészek lenni, akiket a leghíresebb felvételükkel a kezükben fotóznak.

K. G.: Igen. Egy képpel nehéz leírni egy alkotóművészt. Amikor elhatároztuk, hogy közösen folytatjuk a szakmai életünket, kezdetben arra gondoltunk, hogy zenekarokat fogunk fotózni. Így talán érthető lesz a hasonlat, ugyanis a mai napig csodálkozom, amikor a Rolling Stones ötezredik alkalommal is eljátssza a Satisfactiont, amit néhány évvel a megalakulásuk után írtak a hatvanas években. 

Mi mindig előre tekintünk, az éppen aktuális dolgainkat szeretjük a legjobban. Nem érdekel minket, hány díjat kapunk. A fotót mint kifejezési formát választottuk. Bármerre nézünk, képekben gondolkodunk. Nem is tudjuk elképzelni magunkat másként.