Egy éve éltek Szingapúrban, ahol irodát is alapítottatok. Hogy kerültetek Ázsiába?
Balatoni Zsófia: régi tervünk volt és már jó ideje gondolkoztunk azon, hogyan lehetne terjeszkedni Ázsia felé. A nagy lehetőséget a covid hozta meg, mikor a szakmában szinte mindenki home office-ból kezdett dolgozni, és igazából teljesen mindegy lett, hol van az ember földrajzilag. Így született meg a döntés, hogy belevágjunk. Ebben csak megerősített minket az, hogy akkor Szingapúrban még nagyon jó volt a járványhelyzet; nem volt lockdown, lehetett személyes találkozókat szervezni. Így meg tudtuk tenni, hogy napközben helyben dolgoztunk, délután háromtól késő estig pedig a magyar munkaidő szerint is be tudtunk kapcsolódni a dolgokba.
Ez 24 órás munkanapot jelent?
B.Zs.: inkább 16.
Római Róbert: azért ez a külföldi terjeszkedés nem a semmiből jött. 2011-től működtünk regionálisan, és egy ideje már Nyugat-Európában is vannak irodáink, Londonban és Brüsszelben. Ezek alapján két éve kezdtünk el gondolkozni azon, hogyan lehetne Amerikába és Ázsiába nyitni. A kiköltözésben nem gondolkodtunk, ez korábban nem volt reális alternatíva. Aztán jött a járvány, aminek az első évét nagyrészt Szlovéniából dolgozva töltöttük, így ki tudtuk próbálni, hogyan lehet a budapesti irodától fizikailag távol dolgozni. A távmunkára Szingapúr ideális hely. Amerikából nem tudsz Európába dolgozni, az időeltolódás miatt. Szingapúrból viszont ez némi áldozattal, de megoldható. Könnyebb késő estig dolgozni, mint hajnali kettőkor kelni. Így az esti tévénézés az, ami kimarad.
Ezekben a folyamatos korlátozásokkal tűzdelt időkben, mennyire tudtatok beilleszkedni egy új országban?
R.R.: Amióta mi kint vagyunk, sose volt olyan, hogy ne lettek volna valamiféle limitek arra, hogy egyszerre hány ember lehet együtt. Amikor megérkeztünk, akkor volt legjobb a helyzet, akkor nyolc fő volt ez a limit. Most öt, ami azt jelenti, hogy egy ismerős pár eljöhet hozzánk, de egy étterembe már nem ülhetünk be a gyerekekkel együtt. A klasszikus értelemben vett normális szocializáció így továbbra is erősen korlátozott, nagyobb csoportban csak online lehet beszélni, de one-on-one találkozókra mindig el lehetett menni. Másrészt kerestünk helyi munkatársakat, akik hozzák magukkal a helyi kapcsolatokat.
Hogy találtatok munkatársakat?
B.Zs.: a kollégákat teljesen klasszikus módon, álláshirdetésen keresztül találtuk. Szingapúrban egyébként is nagyon fejlett az üzleti kultúra, van nyitottság kapcsolatépítésre, kommunikációra, és mindenki keresi a lehetőségeket az együttműködésre. Érdekes kettősség ez: hiszen egyfelől borzasztó erős a verseny minden szektorban, másrészt viszont van kíváncsiság és nyitottság egymás felé. Nemrég például meghívtak a National University of Singapore-ra vendégelőadást tartani a kríziskommunikációról. Ebben a közegben viszonylag könnyű volt új ismeretségekre szert tenni. Nagy a szakmaiság, lehet komoly szakmai beszélgetéseket folytatni, és sokkal inkább ez számít, mintsem az, hogy ki, kinek a kicsodája.
Nagy lehet a különbség egy pici, belterjes magyar piac és a szingapúri lehetőségek között.
R.R.: nyilván szó sincs arról egyelőre, hogy itt hasonló méretű piaci szereplők lennénk, mint otthon. Mi is sokkal több időt töltünk az otthoni csapattal online, mint az ittenivel. A feladatok, kihívások nem kisebbek otthon sem. A piac nem azért fejlettebb itt, mert az ügynökségek feltétlenül jobbak. Az a kreatív energia, amit otthon mi – és nem csak mi - beleteszünk a projektekbe, azzal itt sem kéne szégyenkeznünk, sőt. Ami különbség, az a munka értéke, az pedig sok mindent meghatároz. Meghatározza a kiszámíthatóságot, a leterheltséget, azt, hogy mennyi időt lehet egy-egy feladattal eltölteni, ami kihat azért a minőségre is. A verseny óriási, itt is van, aki az árral próbál versenyben maradni. De aki minőséget akar, az fizet érte. És az ügyfelek jelentős része itt inkább arra megy, mint az árra. Az üzleti kultúra tényleg nagyon más. Itt például teljesen bevett dolog az is, hogy ha felveszel egy nagy tapasztalattal rendelkező szenior szakembert, akkor megmondod neki, hogy mennyi bevételt kell behoznia egy adott időn belül, és ez szerepel a munkaszerződésében.
Melyik piacokra dolgoztok?
B.Zs.: Van egy japán projektünk, de elsősorban Dél-kelet Ázsia, ahol ügyfeleket keresünk. Jelenleg Japán mellett Malajziában és itt Szingapúrban van ügyfelünk. Szingapúrban az első projektünk egy nemzetközi befektető cég tőzsdei bevezetés volt, méghozzá egy elég speciális tőzsdei bevezetés, mert ez volt az első nemzetközi úgynevezett SPAC IPO a szingapúri tőzsdén, ami éppen ezért elég komoly sajtóvisszhangot kapott.
Külföldön céget alapítani, indítani nem nehéz?
R.R: céget alapítani mindenhol könnyű, a kérdés inkább az, hogy tudsz-e üzletet építeni. Nyugat-Európában nincsenek könnyű helyzetben a kelet-európaiak. Az amerikai piac nagyon zárt, nagyon nagy és nagyon tőkeerős piaci szereplőkkel, és persze sok pici, gyenge és olcsó céggel is. Előbbiekkel nem tudsz versenyezni, utóbbiakkal nem érdemes. Szingapúrban nagyobb a nyitottság a világra, értékes a külföldi tapasztalat. Építkezni mindig mindenhol lehet. Lehet gyorsan, ha van mögötted tőke. Nekünk ilyen nincs. Mi az időnket tudjuk beletenni, és lépésről lépésre haladni előre. Egy idő után aztán jó esetben az egyik projekt hozza maga után a másikat.
A magyarországi ügyfeleket nem ijeszti meg, hogy nem vagytok személyes közelségben, nem lehet titeket bármikor felhívni?
B.Zs.: minket bármikor fel lehet hívni! Hívnak is, ahogy mi is hívjuk őket. Emellett egy nyolc fős szenior team vezeti az ügynökséget Budapesten, összesen pedig több mint hatvanan vagyunk. Rég rossz lenne, ha csak mi lennénk ott az ügyfeleknek, hiszen sok mindenhez nem is mi értünk a legjobban. De mi is ott vagyunk, talán még jobban is, mint korábban. Mert ha egy ilyen felállásban dolgozol, mindenbe egy kicsit többet kell beletenni. Az otthoni projektekbe méginkább.
Szingapúrban és Amerikában is már Rothman&Roman néven dolgoztok. Miért nem az Uniomediát vittétek tovább?
R.R.: a régiós piacon túl az első irodát Londonban nyitottuk, ami sokáig Uniomedia Consulting néven futott. De már régóta kérdés volt bennünk, hogy az Uniomedia név angolszász nyelvterületeken mennyire tud működni. Az volt a tapasztalat, hogy kevésbé. A régión kívül, különösen itt, Ázsiában, ezek a nevekből képzett cégnevek sokkal jobban működnek. Ennyire egyszerű.
Miért nem vertétek nagydobra ezt az egészet? Se a Rothman&Romant, se a terjeszkedést, se a kiköltözést?
R.R.: az ügyfeleinket természetesen mindenről időben és megfelelően tájékoztattuk, de ennek az egésznek üzleti relevanciája a számukra nem sok van, azon kívül, hogy jó esetben be tudunk hozni a számukra is hasznos extra tapasztalatot. Mi sokat tanulunk ebből, és ezt már most is hasznosítani tudjuk az otthoni projektekben.
B.Zs.: A csapat szempontjából van még jelentősége. Együtt dolgozunk nemzetközi projekteken. A munkák egy része, például gyártási, vagy akár kreatív folyamatok, otthon készülnek. De igazából az, hogy mindenkinek szétkürtöljük, nem is merült fel bennünk. Én inkább a szakmai kihívás izgalmát érzem ebben. Az, hogy most épp egy szingapúri irodát (is) vezetünk, számomra valahol ugyanúgy munka, mint minden más.
Tehát változatlanul mindennek a központja a budapesti iroda. Mennyire nehéz nektek személyesen ennyi csápot egyben tartani, ennyi folyamatot követni?
B.Zs: idén leszünk 15 évesek és ez a másfél évtized számunkra is egy fejlődéstörténet a vezetővé válás útján. Ahogy nő a cég, úgy fejlődünk és tanulunk folyamatosan mi is. Nem mondom, hogy nem kihívás, de nem a távolság miatt. Annyira hozzászoktunk az online világhoz, hogy a tízezer kilométeres távolságot valójában a mindennapokban észre sem veszem.
Innen merre van még tovább?
B.Zs: Jelenleg az adat és service design megközelítés erősítésén dolgozunk. Az adatalapú megközelítés egyre több ügyfélnek fontos. Emellett a fenntarthatóság, társadalmi felelősségvállalás is olyan témák, amik nemcsak otthon, de minden piacon, Szingapúrban is egyre érdekesebbek, ahogy az üzleti relevanciájuk felértékelődik. Egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy a cégek miként tudnak jók lenni és jót tenni. Ebben szerintem még van keresnivalónk.
