Szerintem viszonylag könnyen beazonosítható személyiségzavar van valakinél, ha egy saját magáról való írás, a hangjának visszahallgatása, esetleg egy portré fotó megnézése esetén nincs valamilyen szinten fanyalgó érzése saját magával szemben. Valahogy most is ez volt, mert nem tudok olyat írni, hogy hogyan kapcsolok ki – nincs olyan. Igazából azt sem értettem, hogy hogy tudnak emberek egy hét után úgy visszajönni egy utazásból, hogy nagyon kipihenték magukat. Nem is a hogyan, hanem a miért miatt.

Pár éve azt vettem észre, hogy nincs hobbim, meg maga a szó is elkezdett kimondottan idegesíteni. Nem akarok kikapcsolni, mert más lett a sztenderd állapot: több csalódás után arra jöttem rá, hogy a legfontosabb számomra, hogy minél több olyan dolgot akarok csinálni, aminek van értéke, amiből lesz valami fontos, mert akkor vagyok nyugodt. Nemcsak magam, hanem mások számára is, akiktől még kritikát is érdemes elfogadni. 

Ez ragadt rám a szüleimről, nagyszüleimről, mivel mindig is nagyon büszke voltam rájuk: nem arról beszéltek velük kapcsolatban, hogy milyenek (voltak), hanem hogy miket csináltak/csinálnak. 

Ezek adják a felvillanyozást, amire büszke vagyok, mert egyáltalán nem a kikapcsolás tölt fel, hanem az értékteremtés. Ha ez nincs meg, ott halott a koncepció, mert felesleges lesz, még az alkotója számára is. Viszont vannak azok az anyagok, amiket olyan emberekkel készítek, akikre fel tudok nézni, és akikre büszke vagyok. Belőlük erőt tudok meríteni, és így tudok jókedvű lenni. Így lettünk barátokból kollégák, és lettek barátaim azok, akikkel sokat dolgozom együtt. Egy dolog köt össze általában minket, hogy csináljunk tényleg valami értékelhetőt. Innentől megszűnik a munka, és valóban nincs hobbi, és nem azért, mert a „munkád a hobbid” (és hasonló közhelyek), hanem mert más koncepció szerint kezd el gondolkodni az ember.

Kezdetben rengeteget fotóztam, analóg és digitális gépekkel is. Bejártam majdnem az egész Közel-Keletet, meg az egy kicsit odébb lévő részeket is. Elsősorban csak magamnak készítettem az anyagokat, saját felhasználásra, aztán később ezeket elkérte néhány médium is. Amikor viszontláttam őket, akkor tűnt fel, hogy egy dologban hasonlítottak: mindegyikben általában emberek voltak a középpontban és értelemszerűen attól lett hangulatuk (bármilyen) a képeknek. Nem voltak kimondottan jó vagy rossz képek, de volt bukéjuk. 

És valahogy ez az most is, amit keresek, amikor valami másra vágyom és szünetet akarok: megtalálni azt a hangulatot/pillanatot, amire éppen szükségem van, akár képben, zenében, játékban, bármilyen művészeti területen. Ha ez megtalál, akkor kapcsolódok ki igazán, nem akkor, amikor nem csinálok gyakorlatilag semmit (akkor csak számítózom, jellemzően 20-30 éves régi játékokkal, de a játékmenet fele nem is tudatosul bennem.)

Aztán ez elkezdett átalakulni, és hasonlóan saját magam szórakoztatására csináltam inkognitóban egy Coub-csatornát is, amelyet napokon belül a haverjaim kezdtek el nekem küldözgetni, hogy láttam-e már, majd pár hónap múlva 4-5 Instagram-oldalon láttam viszont. 

Egészen mostanáig abban a hitben voltam, hogy Coub sincs már, így hosszú idő után csak nemrég mentem fel megint és meglepve láttam, hogy 6 milliós nézettség felett volt az oldal – még mindig röhögök az egészen, annyira szürreális, hogy ez létezett/létezik. Persze azóta bejött a TikTok, ami meg egyáltalán nem köt le, mert pont az a baj vele, hogy nincs bukéja és esetlen reklámokkal van tele a nagy része. Úgyhogy újabb, olyan hobbijellegű elfoglaltság ment a levesbe, ami valójában nem is létezett.

Ezért rájöttem, hogy azok fognak meg és töltenek fel, akik pont jókor találnak be valamilyen anyagukkal. Nagyon sok olyan hazai művész van, akik a valódi, hozzáadott értékteremtést jól csinálják, több területen is. NikonOne szerintem évről évre mutatja be a képeivel, hogy egy mozdulat egy rajzban mennyire ki tud fejezni egy hangulatot. Bartha Máté fotóit pedig mutogatni fogják 10-20 éven belül az iskolákban, hogy milyenek voltunk mi most. 

Ha tőlük látok egy anyagot Instagramon, akkor titkon már várom, hogy a storyk között hozzájuk érjek, át is pörgetem a többit. 

A vonal másik vége pedig Tombor Zoltán, akinél látom, hogy mennyi munka és szépérzék, művészeti ismeret van egy kép mögött – és ezt megcsinálta több százszor már. Ha az ember megérti, hogy ők mit akarnak, akkor szerintem az agya is feltöltődik – nemcsak energiával, hanem inspirációval is. Zenében pedig a legnagyobbnak itthonról Presser Gábort tartom (Electromantic mintha 20 év múlva jönne majd ki, érthetetlen), de nagyon kedvelem Tituszt, Cadikot és Kaltenecker-Marko formációját is. És Isten nyugosztalja Palotai Zsoltot, aki generációkon átívelő kapocs volt mindenki számára az underground szcénához, ha ő nincs, a zenéim jelentős részét nem is ismerném. Ők mind a fentiekhez hasonló, nagyon széles spektrumon tudnak alkotni, és nagyon jól tudják eltalálni a pillanatot.

Azért érdekelnek a tárgyak is emellett, leginkább a múlt évszázad második feléből. Kimondottan szeretem a modernizmust, építészetben, festészetben, de még karórákban és színekben, zenében is. Elég sokan most a korosztályomból. Ott valahogy minden egyben volt és nem volt erőltetett, letisztult volt és szép. Ezeket keresem a legtöbbször a használtcikk-piacokon, régen hetente jártam ki az Ecserire is, a végén már inkább a lángos miatt. Ha külföldön járok, nagy valószínűséggel hamarabb fogok kikötni egy antikváriumban vagy egy bolhapiacon, mint egy ruhaboltban – nem is a birtoklási vágy, hanem a játékélmény miatt. És ha már játékélmény, azért van minden konzolból egy darabom pár évtizeddel későbbről, hogy legyen valamit átadnom az utókornak is.

Legyen valami egy koherens egész, kész koncepcióra épülő, mert attól lesz jó és pont jókor kell találkozni vele – és kész is.

Szilágyi Dániel

Az Admiral Film társtulajdonosa, az ügyfélkapcsolatokért és a stratégiáért felel a cégben. Szinte az összes hazai nagy ügynökséggel dolgoznak együtt, gyártanak reklámfilmeket itthon és külföldön egyaránt Csernóczki Andrással, Varga Mátéval és György Péter Brunóval együtt. Másik nagy projektje a Medipredict, ami egészségügyi/biotechnológiai cég: a lehető legjobb közelítéssel mondják meg, hogy egy adott embernek az életében milyen betegsége lesz vagy nem lesz a jövőben. Itt a cég teljes piaci jelenlétéért felel a marketingstratégiától kezdve a PR-on át az arculati elemek megtervezéséig. 

Az Admirallal többszörös Aranypenge-győztesek, a Medipredict pedig a nemrég nyerte el az IVSZ – Az Év Innovatív Vállalkozása díjat, valamint idén kezdtek bele a svájci és dubaji terjeszkedésbe is. 

Az idei OVA egyik zsűritagja volt.

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.

Fotók: Szilágyi Dániel