Ülök a gép előtt, elmúlt már este 10. A gyerekek alszanak. Végre, a nap legjobb része. Alhatnék én is, vagy pörgethetném a Netflixet, hogy valamilyen sorozat kivigyen a magyar valóságból, amiről egész nap cikkeket olvastam és szerkesztettem. 

Ehelyett megint ülök a gép előtt, hogy egymás után nyissam meg az egyetem büféjéről készült riportokat, a rendőrségi közlemények átírását, a hírösszefoglalókat. Néha dühös vagyok, néha a fejemhez kapok, hogy jesszusom, mi ez a mondat, néha nevetek, de legtöbbször mégis büszke vagyok egy jó leadre, egy jó címre, vagy egy olyan írásra, amiről tudom, sok év kell még ahhoz, hogy megjelenjen.

Ezek az írások beszippantanak. Szeretek egyetemen tanítani.

A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy olyan munkát válasszanak, ami naponta 5-15 perc flowt ad. Engem a tanítás beszippant, megnevettet, feldühít, plusz munkát ad, de mégis biztosít hetente legalább 90 perc flowt, amit nem cserélnék el más hobbira.

Mert ahogy a közoktatásban a tanítás, úgy a felsőoktatásban is hobbinak tekinthető. Főleg ha az ember óraadó tanár és még komolyan is veszi azt. Egyszer mertem csupán kiszámolni, hogy egy félévben mennyire jön ki igazából az óradíjam, de annál azt hiszem, csak a szakdolgozati konzulensség alacsonyabb az országban. 

Szóval mondhatjuk, a tanítás a hobbim. Pedig nem annak indult, hanem túlélési stratégiának. Biztosan meglepő (nem), de a média sem feltétlenül az a nőbaráti iparág. Elég sok küzdelem míg odaférsz ahhoz az asztalhoz, ahol a döntések születnek, és bizony vannak olyan tipikus női élethelyzetek, amikor felmerülhet: ajjajj, itt bizony majd elfelejtenek. Ilyen az anyaság. Legalábbis az első lányom születésénél komoly parafaktor volt, hogy ahogy majd szép lassan betemetnek a pelenkák, senki sem fog rám emlékezni. 

Kiútnak bizonyult, amikor 8 hónapos terhesen felvettem a telefont, és egykori tanárom Javorniczky István felvetette, hogy Marosi Gergely egykori „padtársammal” tanítsunk hírszerkesztést. “Szuper, így fogok majd kapcsolódni a szakmához, és bizonyítom be, hogy még élek és létezem” - gondoltam magamban. 

Első órán bemutatkoztam, 3 nap múlva szültem, 3 hét múlva pedig ott álltam 20 darab huszonéves előtt, hogy akkor én majd jól elmondom, hogy mi az a fordított piramis és ládikó elv. És akkor abban a percben elvesztem, és tudtam, ez nem túlélési stratégia, hanem valami olyan, ami kizökkent, ami feltölt és ami fiatalon tart. 

Pedig éveken keresztül próbáltam a futást beilleszteni a hobbijaim közé, meg próbálkoznék én alvással is, hogy attól legyek kipihent, de előbbit gyűlölöm, utóbbit a lányaim intézik el.

Maradt hát a tanítás, amikor aktívan pihenem ki a munka és a családom jelentette fáradalmakat. És sokkal jobb hobbinak bizonyult esetemben, mint a futás. Lássuk, miért: 

Itt is harcolsz, csak nem a kilométerekért

Amikor megkérdezik, miért szeretek tanítani, annyira szeretném azt válaszolni, hát a rám szegeződő csillogó szempárok miatt. Nos, a szemek nem csillognak. Néznek csak, hogy mit akarok, mit fogok mondani, felmérnek, hogy mennyire lehet kijátszani, szigorú leszek, vagy teljesíthetők-e feltételek. Mondok-e három érdekes és hasznos dolgot, vagy a futottak még órák közé vagyok betehető. 

Az, hogy a következő alkalomra hányan jönnek be, hogy tényleg törődnek-e a házi feladatokkal, komoly küzdelem. Ami folyamatos kreativitást igényel. 

Neizer Anita jelenleg a G7.hu vezetője és persze szerkesztője. Pályája elején főleg gazdasági és egészségpolitikai témájú cikkeket írt, de viszonylag fiatalon találta magát szerkesztői és vezetői pozícióban. A Hírszerzőnél 26 évesen lett főszerkesztő-helyettes, a hvg.hu főszerkesztését pedig 32 évesen vette át. Dolgozott a Kreatívot kiadó PPH Médiánál tartalomfejlesztési vezetőként, illetve a Betone Studiónál főszerkesztőként a podcastkészítést sajátította el. 

A klasszikus értelembe vett médiából már megpróbált egyszer kívülebb kerülni, szabadúszóként egyetemen tanított, kiadványokat szerkesztett, illetve vállalatoknak és PR-ügynökségeknek magyarázta az újságírói gondolkodást, hogy mitől jó egy közlemény, és hogyan működik a sajtó. 

Nincs rutinfutás

17 médiában töltött év után sincs olyan óra, amit a jegyzeteimből, vagy rutinból lehoznék. (Igazából jegyzeteim sincsenek, és szép grafikonjaim sem, mert azokat mindig Marosi Gergőtől kunyizom el, aki velem ellentétben a legprecízebb tanár ever). Az újságírás a napi aktualitásról szól, ezért azok határozzák meg, épp mit tanítok, és főleg, hogyan. Meg persze imádok a Kahoot felett ülni, és a lehető leggonoszabb kvízt megalkotni, amit majd másnap a hallgatóimnak kell megoldaniuk. 

Sosem próbáltam, de biztosan jó dolog edzőnek lenni. Amikor megmutatod, hogy kell levegőt venni, emelni a lábat, és a többiek téged utánozva futnak utánad. Hasonló érzés lehet, amikor este 10-kor a gép előtt a 11. tudósítást javítva végre felfedezem, hogy nem csak megértette valaki, de alkalmazta is azt az írástechnikát, amit legutóbb elmondtam. 

És vannak azok az igazi kegyelmi állapotok, amikor valakit 4-5 féléven keresztül tanítasz, látod az első mondatát, és látod az utolsót is a végső beadandóban (vagy épp a szakdolgozatában), és ráeszmélsz, a két stílus, a két tudás fényévekre van. És a fejlődésben talán neked is van egy kis szereped, és akkor elégedetten dőlsz hátra (és kortyolsz bele a borba), hogy igenis megérte a sok-sok munka neki is, meg igazából neked is, hiszen már éjfél van, de még előtted áll 8 kijavítandó.

A futás orvosság, a tanítás anti aging 

Közhely, hogy nyitottnak kell lenni. De ha bemész egy szemináriumi terembe, akkor a flow akkor jön el, amikor nem tekintenek a nagybetűs oktatónak, mert kíváncsi vagy a gondolataikra, hogy miért úgy vélekednek, miért úgy élnek és miért úgy döntenek. Amikor hagyod, hogy vitázzanak veled, amikor a hülyeség hallatán nem legyintesz egyet, amikor nem megmondod a helyes választ, hanem hagyod, hogy rájöjjenek. A tanításban azt szeretem a legjobban, amikor úgy megyek be, mint egy oktató, de úgy jövök ki, mint egy lelkes diák. 

Mindezt persze írhattam volna múlt időben is. Mert épp hobbi keresésében vagyok. A félév eleji események arra kényszerítettek, hogy már ne a tanítás jelentse a feltöltődést. Amíg újra megtalál, addig megpróbálom megszeretni a futást. Vagy megnézem a kedvenc német receptjeimet, amik tényleg kizökkentenek a valóságból. Itt is hagyom a legeslegjobbat, hátha más is rákap.

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.

Portréfotó: Veres Dalma