Őszinte a hirdetés?
Kifogásolható- e morális vagy etikai szempontból?
Különlegesen szellemes megközelítése egy kommunikációs problémának?
Javítja vagy szennyezi a reklámkörnyezetet?
Jó vagy rossz a kivitelezés?
Úttörő -e a hirdetés?
Hatással lesz-e a megközelítés a reklámozásra a jövőben?
Eléri-e a reklám, hogy a fogyasztónak nagyobb kedve legyen a hirdetővel üzletelni?

Nem biztos, hogy a nagy magyar reklámgyár annyira katasztrofális állapotban van, időnként ugyanis kiköp magából egészen kellemes darabokat is. A Borsodi például szinte mindig jól fogalmazza meg, amit üzenni akar magáról, tavaly pedig az agyonunt sörfoci témában is képes volt vicces reklámmal megjelenni [Lásd Kreatív 2006. augusztusszeptember – A Szerk.], mostanra pedig az évekig tébláboló Soproni is kezdi megtalálni önmagát. Jó irányt jelölt ki a tavaly nyáron induló Sörbarátok sitcom-reklámfilmsorozat, jól illesztették ehhez a vízilabda-válogatott szponzorációs reklámfilmjét, most pedig a Jobbulást című reklámért jár dicséret. A film egyszerűen kedves, humoros, és jól reflektál az aktuális valóságra. Ez persze önmagában minden reklámnál elvárás lenne, de tudunk mi a kicsinek is örülni.

A Soproni Jobbulást fősorú reklámjában az történik, hogy a Sörbarátok főszereplői vízipólósnak adják ki magukat egy Szomjas teve nevű kocsmában, de lelepleződnek, a pincérnő köpenyes őrülteknek titulálja őket, majd Kemény Dénes, a magyar vízilabda-válogatott edzője, aki egy másik asztalnál ül, jobbulást kíván nekik. A reklámfilm először is viccesebb, mint az átlagmassza, másrészt reflektál a vízilabda-válogatott legutóbbi, az ausztráliai világbajnokságon elért második helyezésére. Ez a két elem már elég is, hogy a pozitív tartományba billentse a szpotot. Külön szerencsés, hogy csak a reklám végén hangzanak el a kedves, fogyasztásra ösztönző mondatok: „Van miről mesélni. Soproni. Sörözünk egyet?!”.

A szpot úttörő abból a szempontból, ahogy reagál arra, amit a támogatott csapat elért. Láttunk már ilyet a Nemzeti Sportban, amikor például a Borsodi az aktuális végeredményhez passzoló hirdetést készíttetett, de a reklámszpotokban eddig maximum egy érces hangú narrátor gratulált a támogatott csapat sikereihez.

A valóság és a reklámvilág közötti híd azért sem mellékes kérdés, mert ha belegondolunk, a reklámokra gyakran az időn és téren felülemelkedő bárgyúság a jellemző. Ennek általában az az oka, hogy a készítők úgy gondolkodnak, hogy a fogyasztók szívesebben látnak szebben sminkelt, fodrászolt, öltöztetett, zöldebb füvű, nagyobb házú embereket, mint a szomorú, megszorítós valóságot. Lehet, hogy mindez igaz bizonyos termékeknél, de egy sört steril közegbe helyezni marhaság lenne.

A kivitelezés jó, hozza a márkától megszokott színvonalat; a látványt, a zenét sikerült igazán sitcomosra csinálni, ami tovább hitelesíti a munkát. A Soproni kommunikációs szempontból mindenképp kedvező pályán mozog. Egyik versenytársa, az Arany Ászok épp mostanában vette elő tavalyi imázsfilmjét, ami ugyan szép, de a filmben megjelenített világnak semmi köze nincs a magyar valósághoz, pláne a kissé meggyötört imázsú Arany Ászokhoz. Az elmúlt tíz évben konzisztens üzenetekkel felépített Borsodi pedig májustól lép – ügynökségváltás után – új kommunikációs útra. [Lásd bővebben Kreatív 2007. április! – A Szerk.]

Osztályzat: 4