1975-ben, huszonévesen ott voltam az alakuló Reklámszövetség első elnökségében. Hova tűntetek ti régi játszótársak? Volt képetek itt hagyni, hogy ezt a nekrológ-izét most nekem kelljen elmondanom? A francba, de már ki másnak hinnék el, hogy micsoda gyönyörűség volt átélni egy szakma öntudatra ébredését, végigélni a felemelkedését; benne lenni a csodában? Ki tudja ma elképzelni, milyen volt, amikor minden évben nem csökkent, hanem nőtt egy kicsit a presztízs, gyarapodott egy kicsit a reklámtorta, pirultak az arcok a friss sikerek mámorában, amiről nem szaklapok eldugott hírei, hanem országos újságok öles cikkei számoltak be? Ki fogja nekem hinni, hogy az első konferenciákon ezres nagyságrendben vonultak el akár vidékre is a többé-kevésbé-szakemberek, hogy minden vetélkedést félretéve beszéljék meg közös gondjaikat? Keményen megküzdjenek minden egyes székért, hogy részesei lehessenek a Kereskedelmi Kamara vetítőjében nyekergő mozigépekről előtűnő legfrissebb külföldi csodáknak és felhőtlen örömmel tapsoljanak a hazai vacakoknak, amelyek már kezdtek egy kicsit „külföldiesedni”.

És az is milyen jó volt, amikor vehemensen összevesztek a legkisebb marhaságon, szidták az aktuális szakmai borzalmakat és dőlt belőlük a mazochista, önmarcangoló panaszkodás! Még pár éve a repülőtérré átalakított egri szállodában is kitapintható volt a szakmai közösség elszántsága, önbizalma, jókedve. Volt élet! Valamiféle közösségi lét és az ezzel járó közösségi tudat.

Nézem a Reklámszövetség két legnagyobb, klasszikus rendezvényéből és tíz (mondom tíz!) szakmai társszervezet részvételéből összegyúrt Reklámfesztnek (…fesztiválnak?... ünnepnek?) mondott valamit, ahol alig többen állnak a színpadon, mint ahányan a nézőtéren üldögélnek. A „tömeget” a bejáratnál nyüzsgő hostessek képezik. Dermedt unalom. Sehol egy szakmabeli, de szó szerint. Akik a színpadon vannak, motyognak valamit a főiskolákról elengedett elsőéves nyeretlen diákoknak, majd húzzák el a csíkot, hogy még véletlenül se lássák a „kollégák”, hogy leereszkednének hallgatóba. Azt mondják, azért van ez a kihaltság, mert odakint most nehéz idők járnak, mindenki hajt a melóra, most nincs idejük ilyen „felesleges” marhaságokra.(Lehet valami igazuk, mert 6 óra után tényleg: a nagyhatalmú ügynökségi főnökök által „elengedettek” kicsit megszaporodottabb létszámban sörözgetnek a pultoknál.) Hm. De hol vannak a szakmai vezetők? Ha csak a tíz társszervezet egy-egy vezetője itt lenne és hozna magával még egy embert, húszan már lennénk! És hol vannak a szponzorok, a jó nevű márkák buzgó képviselői, akiktől ha csak egyvalaki idedugná az orrát, már lennénk akár hatvanan is. És hol vannak, akik ezt az egészet kiagyalták és megszervezték? No azokat keresheted!

Az egyik teremben néhányad magammal arról morgunk, hogy ez már maga a válság. Ettől aztán végképp kiakadnak a szegény jelenlévők, hogy minek rontjuk a hangulatukat. Van benne valami! Tényleg, minek? A jeles szaklap képviselője a terem kripta-hűvössége helyett inkább kivágyik az aluljáróbűzbe. Aggódik a diákokért, akiknek itt kell szembesülniük a valósággal. Sajnos igaza van! Ráérnek majd később megtapasztalni, mire szánták három évüket és a pár millió forintjukat.

A Reklámfeszt szlogenje ott díszeleg a kivetítőkön: SZÉTNÉZNI! ÖSSZENÉZNI! SZEMBENÉZNI! De könyörgöm; KIVEL? MIVEL? Hiszen itt nincs senki! A kávézóban üresen rogyadoznak a színes habszivacs fotelok. Kintről belibben a közelgő hidegfront szele és a valóság illata. Kiért szól itt a harang? Értünk? Vagy a „célközönségünkért”, azért az 1 millió éhezőért, négymillió megélhetési küszöbön élőért és hatmillió nulla megtakarításból gazdálkodóért, akik reszketve várják a reklámipar újabb gyöngyszemeit? Lelki szemeimmel látom, ahogy az ügynökségek üvegfalai közt most is ezrek kreatívkodnak a szakma felemelkedéséért. Itt a Gödör előtt állók beljebb húzódnak a frissen eleredt eső elől az Akvárium menedékébe. Mi a fene ez itt az arcomon? Áh, semmi, csak egy esőcsepp. Már szárad.

Ami most jön, annak is meglesz a maga szépsége! Nyugi! Már szól is a zene… kezdődik a csocsó-bajnokság…
Say cheeese!