Mivel ütnék agyon az időt éjszakánként a soha többé nem versenyző ügynökségek kreatívjai? Min dolgoznának a szabadúszók? Mire fogná a sikertelenséget egy reklámügynökség bénán politizáló vezetése? Mivel lehetne rávenni épeszű embereket, hogy összeszorított fogakkal megpróbálják még lejjebb vinni produktumaik szellemi színvonalát? Hogyan dokumentálná „maximalizmusát” egy koncepciótlan és döntésképtelen marketingvezetés? Mivel védekezne egy korrupt marketinges a korrupció vádja ellen? Mivel telnének a hosszú délutánok a nagy tárgyalóban? Mire használnák a hiperszuper technikai berendezések felszabaduló kapacitását? Hogyan jönnének létre azok a boardok, amelyeket a tükörfal mögött ülő, „reprezentatív fogyasztóknak” lehet mutogatni, hogy azok aztán „megmondják az őszintét” a reklámkoncepcióról? Hogyan tudná elkerülni a döntés felelősségét bárki, aki csak akarja? Mi hozna izgalmat egy, a világtól teljes elszigeteltségben élő társadalmi réteg, a reklámosok és marketingesek életébe? Ja, és miről szólnának a Kreatív bizniszhírei?

Na jó, kéne válaszolnom a kérdésre is.
Ha a szabad verseny nem elpazarolt milliókat, sunyi telefonbeszélgetéseket, örökös másra mutogatást jelent, akkor annak is bele kell férnie, hogy valaki kivételesen tudja, mit akar, és azt is tudja, hogy kivel, melyik ügynökséggel szeretné megvalósítani terveit. A „szabad versenyzők” alakítsák úgy a saját képüket, hogy minél több ilyen partnernek szottyanjon kedve hozzájuk. Erre az önarcképformálásra nem alkalmas pálya egy tender, ahol minden feltételt a kiíró diktál, és minden „szigorúan titkos”. Ezen a pályán leginkább csak futni lehet. Felesleges köröket.