A cikk eredetileg a Kreatív 2025/5-6. számában jelent meg.
Kik és milyen alapon tekinthetők a tudományos ismeretek hiteles közvetítőinek? Inkább szakmai háttér, kommunikációs készség vagy a megszerzett hitelesség számít? És hogyan látod a különbséget – ha még van – tudományos újságíró és ismeretterjesztő influenszer között?
Szerencsére nincs állami jogosultsági vizsgálat, sem tudományos újságírókat minősítő testület, bár biztosan vannak, akik szorgalmaznák, de minden újságíró ért valamilyen szakterülethez, járt iskolába, emellett hobbiszinten érdeklődik témák iránt, és így részben adottságok mentén, részben spontán kialakulnak a témakörök, amikkel foglalkozik. A Qubit szerkesztősége nagyon kicsi, főállásban heten vagyunk összesen, meg persze jó néhány külsős munkatárs és több száz alkalmi szerző. Bár van köztünk filozófus, szociológus, egészségügyi szakember, és fel tudunk mutatni eredményeket a pszichológia, az asztronómia, a geológia, a nyelvészet, az irodalom, a gyártástechnológia és a paleontológia területén is, sőt több munkatársunk épp most PhD-zik, nem várható el, hogy mindenki értsen mindenhez, arra vannak a szakértők, akiket tudunk idézni, meg tudunk keresni. A retorikai készség helyett íráskészséget mondanék, ami nyilván alapfeltétel, a hitelességet pedig meg kell szerezni, el kell érni, az nem jön magától. Ami az újságírókat és influenszereket illeti, egyre inkább elmosódik a határ, sőt még a primer források, tehát tudósok, kutatók is gyakran feltűnnek akár szerzői, akár influenszer-közeli szerepben – a közönségre van bízva, hogy mit fogyaszt, honnan tájékozódik, melyik műfaj vagy stílus jön be neki inkább.
A Qubit írásai egyszerre alaposak és olvasmányosak. Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a pontosság és a közérthetőség között? Van, hogy a szakmai precizitás rovására megy az olvasmányosság, vagy ez egy túlzó félelem?
Elsősorban a közérthetőségre törekszünk. A pontosság nyilván alap, ha valami, hát az adja egy újság hitelét, viszont egyáltalán nem zárja ki az olvasmányosságot. Vannak tudományterületek, sőt konkrét tudósok, akik görcsösen ragaszkodnak a területükön megszokott, néha feleslegesen túlbonyolított, homályos szakmai nyelvezethez, fordulatokhoz, őket próbáljuk a közérthetőség felé terelni, aztán vagy sikerül, vagy nem. De hogy csak a társadalomtudományokat vegyük, rendszeresen ír hozzánk Ungváry Krisztián vagy Sz. Bíró Zoltán, akik komoly kutatók, és végképp nem érheti őket az a vád, hogy szenzációhajhász bulvártörténészek lennének, mégis képesek kristálytisztán, közérthetően és olvasmányosan fogalmazni. Ez lenne a távlati cél minden területen.
Mennyire fontos a tudományos kommunikációban a nyelvi forma – a jó metafora, a jól megírt történet? Segíthetnek ezek abban, hogy egy tudományos téma megragadjon a közönségnél, vagy inkább torzíthatják a tartalmat?
Az újságírók tudják, vagy ösztönösen érzik, milyen fontos a tálalás, a tudományos élet szereplői talán kevésbé, főleg nálunk. Neil deGrasse Tyson asztrofizikus mondta valamelyik interjújában vagy podcastjában, hogy a csillagászok nyelvezeténél nincs szemléletesebb és hatékonyabb: ha egy csillag kicsi és vörös, azt úgy hívják, hogy vörös törpe; ami úgy néz ki, mint egy fekete lyuk, azt úgy hívják, hogy fekete lyuk, ha pedig az ember véletlenül beleesik egy fekete lyukba, és spagetti lesz belőle, azt úgy mondják, hogy spagettifikálódik. Közérthető, szemléletes, világos. Miért kellene minden tudományos jelenséget és fogalmat szanszkritul meg ógörögül körülírni, hogy lehetőleg senki ne értse, miről van szó? Ehhez képest időről időre megesik, hogy kutatók, érintettek, szakmabeliek kifogásolnak nálunk egy-egy hétköznapi nyelven, szögegyenesen megfogalmazott címet vagy leadet, de próbáljuk megértetni velük, hogy a találó metaforák és a jól megfogalmazott narratívák hatékonyan használhatók arra, hogy a nagyközönséghez is közelebb lehessen hozni egészen elvont, emberi ésszel már-már felfoghatatlan jelenségeket. Lásd spagettifikáció. Ebben az angolszász újságírás mérföldekkel előttünk jár, de legalább van honnan tanulni.
Mi alapján döntitek el, hogy egy tudományos témát feldolgoztok-e? Milyen szempontokat mérlegeltek, ha egy témát nem a közönség aktuális érdeklődése, hanem a tudományos jelentősége tesz fontossá?
Ha hírekről van szó, akkor az időszerűség, a relevancia, a proximitás meg az egyéb, a hírszerűséget hagyományosan meghatározó kritériumok a legfontosabbak, mint egyébként az összes sajtóterméknél. A nagyobb, mélyebb anyagoknál is bejátszanak hasonló szempontok, de ott jobban figyelünk az összefüggésekre, a kontextusra, meg hát az sem mindegy, hogy egy tudós mikor fejezi be a kutatását, mikor jelenik meg a könyve, mikor szeretne beszámolni az eredményeiről. A trendiség és a népszerűség egyébként egyáltalán nem olyan rettenetes mumus, mint amilyennek be szokás állítani, sőt én azokat az újságokat sem ítélem el, amelyek direkt a közösségi média trending topicjai mentén írják a cikkeket, bár mi nem így működünk. Semmi baj azzal, ha egy újság olyasmiről ír, ami érdekli az embereket. Olyan témákról népszerű cikket írni, amik a kutyát sem érdeklik, na az a művészet.
Egy újság, főleg egy olyan naponta frissülő internetes kiadvány, mint a Qubit, soha nem független a trendektől; alapesetben követi őket, jobb esetben formálja, tematizálja a közbeszédet. Időről időre előjönnek megkerülhetetlen témák, amikkel szinte kötelező foglalkozni, már csak azért is, mert magát a tudományos világot is ezek izgatják – az elmúlt években ilyen volt a covid, a globális felmelegedés vagy a mesterséges intelligencia. Egy becsületes újság tartalmi függetlenségét viszont épp az adja, hogy túllát a trending topicokon, és nem gépek szerkesztik algoritmusok alapján, hanem magától képes akár marginálisnak tűnő témákat felvetni, és bevinni a köztudatba.
A Qubit bátran nyúl filozófiai kérdésekhez is. Mennyire látod nyitottnak a magyar közönséget az ilyen típusú, összetettebb tartalmakra? Növekvő vagy csökkenő a befogadóképesség ezek iránt? Mi a helyzet a publicisztikával, ha tudományos kommunikációról van szó?
A Qubit olvasóit könnyű úgy elképzelni, hogy kopott bőrfotelben, pipafüstbe burkolózva olvasgatják a veretes cikkeinket, ehhez képest azt látjuk a statisztikákban, hogy túlnyomó többségük eleve mobilon nyitja meg az oldalt. Bele sem merek gondolni, hogy a villamoson, az aluljáróban vagy a vécén, de semmiképpen nem olyan formában, ami alkalmat ad az elmélyült befogadásra, a reflexióra, az utánajárásra, vagy mit tudom én, hogyan kell pipafüstbe burkolózva olvasni. Egy-egy komolyabb, hosszú cikk szerkesztésébe én is belefáradok nemcsak szellemileg, hanem néha még fizikailag is, és el sem tudom képzelni, mi jön át belőle annak az olvasónak, aki a Sparban sorakozva szkrollozik bele. Valószínűleg nem sok. A komplex kérdéseket taglaló cikkeknek ennek ellenére nem feltétlenül rosszabb az olvasottságuk, mint a rövid híreknek, az pedig, hogy mennyire nyitott rájuk a közönség, a tyúk vagy a tojás problémakörhöz hasonlít: ha nincsenek komoly cikkek, senki nem fogja olvasni őket.
Mi már a kezdetek kezdetén szövetségre léptünk az Eötvös Collegium filozófiai műhelyével, és ők rendszeresen írnak hozzánk. Én tőlük még unalmas, olvashatatlan cikket nem láttam, ami azt bizonyítja, hogy a filozófia is képes megélni a mobiltelefonon, és ehhez még csak le sem kell menni kutyába. Ami a publicisztikát illeti, egy tudománnyal foglalkozó újságban kicsit kockázatos erősen véleményes írásokkal próbálkozni, mert az olvasó joggal mondhatja, hogy ő pártatlanságot, függetlenséget, objektivitást vár el tőle. Én olvasóként imádom a jó publicisztikát, azon nőttem fel, és bizonyos értelemben azt is tartom az újságírás egyik csúcsteljesítményének. Sajnos kevés a jó publicista, és nem is látom, hol toporog a következő generáció. Talán a TikTokon felbukkannak előbb-utóbb.
A tudományos kommunikáció látszólag objektív, de a tartalom mindig hordoz valamilyen értékválasztást. Lehet-e, kell-e teljesen semlegesnek lennie egy tudományos újságcikknek? Mit jelent számodra az újságírói pártatlanság?
A tartalmi semlegesség lehet cél vagy álom, amit kergetünk, és annak is kell lennie valamilyen elméleti síkon, de a gyakorlatban nehéz megvalósítani, ha nem lehetetlen. Egy újság, vagy konkrétan az újságíró már abban a pillanatban szubjektív döntést hoz, amikor eldönti, milyen témát dolgoz fel, sőt azzal is, hogy melyiket tálalja hosszabban, melyiknek jár utána, melyikhez kérdez meg egy szakértőt, és melyik témát intézi el egy pár bekezdéses hírben. Az őszinte újságíró-iskolákban régen azt tanították, és ez ma is igaz, ha tanítják, ha nem, hogy ha egy cikkhez megkérdezel két szakértőt, már azzal is befolyásolod az üzenetet, hogy melyikük nyilatkozatát közlöd előbb, és melyiket teszed a cikk végére, hiszen az utóbbi véleménye lesz az erősebb, mert övé a végső szó. Innen nézve, ha megszakadsz sem tudsz semleges maradni; a semlegességet inkább nevezném elfogulatlanságnak, pártatlanságnak, személyes érdektől, anyagi befolyásolástól és egyéb külső érdekektől független újságírásnak. Az biztos, hogy a Qubit ilyen újság. Hogy hiteles-e, azt az olvasók döntik el.
Mennyire határozza meg a tudományos kommunikációt egy-egy ország politikai vagy ideológiai közege? Létezhet országokra jellemző ideológiai logika, ami alakítja, hogy milyen tudományos témák kerülhetnek a nyilvánosság elé?
Nem hiszem, hogy komplett országoknak lenne ideológiai logikájuk, már ha egy országon a polgárai összességét értjük. Inkább egyes államoknak, kormányoknak, politikai szereplőknek lehetnek terveik azzal, hogyan kommunikálnak a tudományról, sőt már arról is, hogy egyáltalán mivel engedik foglalkozni a kutatókat, hogyan viszonyulnak a szükséges, de kevés rövid távú haszonnal kecsegtető alapkutatásokhoz, a STEM-hez vagy a társadalomtudományokhoz. Itthon hallottam olyan esetről, hogy egy nemzetközileg elismert kutatót figyelmeztettek, hogy genderügyben nem kellene annyira pattogni, pedig a gender mondjuk pont egy szociológusnak vagy pszichológusnak teljesen releváns kutatási téma. De amikor egy politikai párt, ami ráadásul egyenlő az államhatalommal, azzal a szlogennel áll elő, hogy „No gender”, mérhetetlen ostobaságról tesz tanúbizonyságot; ilyen erővel azt is mondhatná, hogy „No vörös törpe” vagy „No fekete lyuk”.
Milyen a Qubit viszonya a tudományos intézményekhez, kutatókhoz? Mennyire nyitottak ma Magyarországon a kutatók a nyilvános szereplésre, médiamegjelenésre? Tapasztaltok bizalmatlanságot? Persze kérdéses lehet az is, egyáltalán az emberek, a potenciális olvasók mennyire nyitottak…
Mostanra kinyílt annyira a világ, hogy mindenki minden információhoz hozzáfér, ha akar, és szeretném azt remélni, hogy egyre kevesebb szerepük lesz azoknak a történelmi hátrányoknak, amiket ez az ország a bezártság, az elszigeteltség vagy a polgárosodás hiánya miatt elszenvedett. Maguk a tudományos eredmények egyébként így vagy úgy, ha kerülő úton is, de a vasfüggöny mögé is eljutottak, az viszont tény, hogy nyitottság, befogadókészség terén vannak hiányosságok a társadalomban, mint ahogy szerintem a demokrácia alapszabályait, a demokratikus diskurzus működési elveit sem sikerült elsajátítanunk, pedig eltelt 35 év a rendszerváltás óta. Vannak tanszékek, intézetek, műhelyek, amelyekkel kifejezetten jó a kapcsolatunk, másokkal inkább alkalomszerű.
Az eredmények bemutatása iránti igény terén látok fejlődést, aminek egyik oka, hogy ha egy kutató pályázik valahová, a feltételek között sokszor szerepel, hogy az eredményeit kommunikálnia kell, és erre a Qubit kitűnő fórum. De az a fajta készenlét, nyitottság, kommunikációkészség, ami mondjuk az USA-ban jellemző, nálunk kifejezetten ritkaságnak számít. Gyakran azt vesszük észre, hogy ha egy készülő cikkhez kérünk nyilatkozatot, előbb kapunk választ a tengeren túlról, akárhány időzónával messzebbről, mint egy olyan magyar kutatótól, aki itt ül a szomszédban, tőlünk légvonalban néhány száz méterre. Ez egyrészt azért van, mert a hazai tudományos élet szereplői nem szoktak hozzá a megszólaláshoz, a közszerepléshez, nincs médiarutinjuk, másrészt azért, mert, mint sokszor tapasztaljuk, egyszerűen rettegnek az esetleges következményektől. Nem is alaptalanul; ma Magyarországon könnyen elképzelhető, hogy valakit egy nyilvános megszólalása miatt retorziók érnek, ráadásul sok tudományos intézményben az a policy, hogy a munkatársak csak engedéllyel nyilatkozhatnak, ami szimplán nonszensz. Ha egy intézmény annyira sem bízik saját munkatársaiban, tudós professzoraiban, hogy megengedje neki, hogy legalább szigorúan szakmai kérdésekben szabadon megnyilvánuljanak, akkor nem is lehet azt várni, hogy megszerzik azt a bizonyos médiarutint, amit az előbb emlegettem, és amire szükség lenne ahhoz, hogy előbbre lépjünk. Itt szerintem olyan 50-100 éves lemaradásban vagyunk a nyugati országokhoz képest.
Van-e a Qubitnek olyan hosszabb távú stratégiája, ami túlmutat a klasszikus újságformán? Elképzelhető például edukációs szerep, tananyagfejlesztés vagy akár intenzívebb nemzetközi jelenlét?
Az indulás előtt voltak ilyen terveink, aztán, ahogy mondani szokás, közbeszólt az élet. Újságot készíteni teljesen más kompetenciákat, másfajta felkészültséget és hozzáállást igényel, mint oktatni, és szerintem komoly szereptévesztésben van az a médiaorgánum, ami iskolásdit játszik ahelyett, hogy a saját dolgát végezné. Közvetve persze a Qubit is jelen van az oktatásban, például tudunk arról, hogy kitűnő szerzőnk, Gáspár Merse Előd feladványain iskolai matekórákon dolgoznak a diákok, és olyan tanárról is, aki Qubit-cikkeken pallérozza a tanítványait.
A nemzetközi porondra is kilépünk időről időre, számos határokon átívelő projektben részt veszünk külföldi partnerekkel, különböző programok keretében fogadunk tanulmányútra érkező kollégákat, és megyünk mi is hozzájuk. Az jó kérdés, hogy mi lesz ezekkel az együttműködésekkel, ha a parlament elfogadja az átláthatóságinak csúfolt törvényt, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy újabb 50-100 évvel repítsen vissza minket az időben, míg a végén ki nem kötünk a középkorban.
Borító: Vörös törpe / Wiki
