Expozíció

Lefőtt a reggeli kávé, és én jó szokásomhoz híven megízesítettem azt másfél mokkáskanál nádcukorral, másfél deci hűtőhideg tejjel, és másfél donyecki bombázással. A dátum tavaly október, és ez csak a reggeli kör volt. Délután a robbanófejek helyett amerikai elnökválasztási vitákkal fűszereztem a feketét, az esti teámat pedig — nem teljesen önszántamból, de — összemenczertamásoztam. Nem csoda, hogy úgy feküdtem le a töméntelen hírfogyasztás után, hogy hát ez a világ annak rendje s módja szerint el van ba szeretgetve.

Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha aznap este nem egy filippínó úriemberről készült videót néznék 1.5x-es gyorsításban, ahogy egy darab letört bottal medencés luxusvillát rittyent a dzsungel közepére, hanem kicsit utánanéznék, hogy legitim-e az a sejtésem, miszerint tényleg csak negatív híreket olvasunk.

Az esti kutatás

Ahogy kutakodtam különböző cikkek között, szépen elkezdett kirajzolódni a kép, és egyre inkább bebizonyosodott, hogy a címlapok hangulata tényleg sötétbe húz: globális headline-elemzések szerint a negatív címek aránya indokolatlanul magas a hosszú távon javuló világtrendekhez képest. Van, aki 80%-ra teszi a lehozós cikkek arányát (főleg a politikai, gazdasági és bűnügyi tartalmaknál), de van, aki azért megengedőbb, inkább 60-65% közötti értékkel operál (cserébe náluk a megmaradt 35-40% nem pozitív, inkább nem negatív, azaz pozitív vagy semleges). Hiába, a csökkenő gyermekhalandóság vagy szegénység nem elég hepi ahhoz, hogy odakönyökölje magát a mindennapi hírasztalhoz.

De mi is játszódik le bennünk ilyenkor?

Az emberi agy evolúciósan a veszélyre reagál erősebben – ez a negativity bias. A szép tavaszi napsütésben lehet szundikálni, az üvöltő medvére viszont illik reagálni – tanulta meg az agyunk, és eszerint reagálunk a hírekre is. Amikor tehát negatív cikket olvasunk, a félelemközpontunk (amygdala) aktiválódik, rácsap a nagy piros gombra, amire aztán a HPA-tengely melósai (hipotalamusz–hipofízis–mellékvese) jó sztahanovista módjára nekiállnak kortizolt és adrenalin-szerű stresszhormont termelni. Ekkor a testünk felkészül az üss-vagy-fuss reakcióra, még akkor is, ha éppen a kanapén fekszünk.

Ez a csodás reakciólánc késztette arra a hírszerkesztőket, hogy a fenyegető aurájú cikkek felé mozduljanak el, a kattintásgazdaságban ugyanis üzleti előnyt jelent a negatív, drámai tartalom, még ha olyan pszichológiai károkat is okoznak vele, mint a szorongás, a feszültség vagy az ingerlékenység, amiből aztán jön a fokozott éberség, a csökkent koncentráció, a romló alvásminőség — és mindezek csupán a rövid távú hatások. A horror a long runban rejtőzik, itt ugyanis krónikus stressz alakulhat ki, ami gyengíti az immunrendszert, és bekopogtathatnak hozzánk olyan nemkívánatos vendégek is, mint a depresszió, a szorongásos zavarok és a konstans kognitív torzulások.

Doomscrolling = Doomsday

Ne tegyük még olyan messzire azt a bioszkönyvet, inkább csapjuk a hónunk alá, és azzal együtt térjünk vissza kicsit a hírekre, pontosabban a hírek és a social media platformok közti kapcsolatra. A cikkek manapság ugyanis nem limitálják magukat a nyomtatott papírosra, hanem alaposan betokozódtak a végtelen feedbe, ahol a pörgő macskás videó, a nyaralásán pózoló volt középsulis osztálytársad képe és a magyar gazdaság recessziója ugyanazon a hüvelykujjmozdulaton osztozik.

A végtelen pörgetés pedig a változó jutalmazásra épül: néha megdob valami fontossal, néha csak a mézes madzagot húzza el az orrod előtt, ez a kettős, egyszer fent, egyszer lent rendszer pedig az agy jutalmazási mechanizmusának a kedvenc játéka. Minden új ujjmozdulatban ott a remény, hogy hátha most jön majd valami nagy. Valami még nagyobb. Valami gigászi. Ez a dopaminlöket motivál minket arra, hogy újra és újra visszatérjünk.

Mire kettőt pislogunk, összecsap a kortizol és a dopamin, az egyik azt mondja, fuss, a másik meg, hogy maradj, az erő-ellenerő harcából pedig valahogy mindig mi kerülünk ki vesztesként. És a vesztes jutalma a dopamin crash, ami kézen fogva hozza magával az ürességet, az unalmat, a krónikus stresszt és azt a fura érzést, hogy ~~az oroszok~~ a világvégék már a spájzban vannak.

A kísérlet

Mivel úgy esett a dolog, hogy éppenséggel pár nap volt hátra novemberig, és valami rejtélyes oknál fogva megfogalmazódott bennem, hogy mi lenne, ha az unalmas józanság helyett az izgalmas józan eszemet tartanám meg egy hónapig, hát adta magát a No Net November (elnézést az Elon Musk-i mélységekben tanyázó szóviccért), azaz a social media és hírdetox. A telefonomon lockoltam az összes ilyesfajta appot (kivéve a LinkedIn-t, mert az szakmai, meg mert egy önsanyargató szadista vagyok), és nekiláttam, hogy 30 napra magam mögött tudjam a világ dolgait.

Boldogok a tudatlanok?

Mondhatnám, hogy másnap napsütésre és madárcsicsergésre ébredtem, de nem: egyrészt takony idő volt, másrészt kicsit másnapos voltam az előző esti baráti találkozó után, így maradt a kávé a másfél kanál nádcukorral és a másfél deci hűtőhideg tejjel, ezúttal orosz bombázás nélkül. Aztán jött a feketeleves: a reflexszerű telefonsimogatások, a jajj, hát le van zárva az app-kezdetű sóhajok, a kínos toporgások és a kezek lekötése random babrálásokkal.

Szóval igen, az első napok nem voltak jók, földbe állt a motivációm, ingerlékeny voltam, nyugtalan, és rettegtem, hogy valamiről lemaradok (mondám, hogy FOMO-m volt, de még a végén megvádolnak, hogy dolgoztam a One kampányán). Aztán a dolgok szépen lassan elsimultak, találtam dolgokat, amik lefoglalnak (havi fizetésem egy szignifikáns hányadát költöttem el egy rakás pszichológiai könyvre meg pár másikra Ogilvy tollából, és többször jártam falat mászni és edzeni), a kortizolszintem visszatért egy normálisabb értékre, így végül nem is értettem, miért fogad az irodában két kedves munkatársam lógó orral a reggeli kávézás közben. Amikor pedig kiderült, hogy Donald visszatért az Ovális Irodába, sokkal könnyebben tudtam feldolgozni, mint azt gondoltam volna egy hónappal korábban.

(Egyéb dögunalmas statisztika ugyanebből az időszakból: a képernyőidőm 75%-kal, a súlyom 7%-kal csökkent, 3 és fél könyvet olvastam el és 100+ megnézetlen Reels videó várt az Instagram DM-jeim között.)

A második kör

Idén megismételtem a kísérletet. A terv az volt, hogy ismét novemberre időzítem a kicsekkolást, ám egy csodás szeptemberi délutánon olyan szinten besokalltam a hazai polarizálódó politikai-közéleti világtól, hogy hangos káromkodások kíséretében ismét kizártam magam minden social media és hírplatformról.

Mivel a kezdés nem volt kerek és szép dátumhoz kötve, így arra gondoltam: nézzük meg, meddig tudjuk fenntartani az állapotot. A cikk írásának pillanatában másfél hónapnál tartok, és közben olyanokról maradtam le, minthogy majdnem Budapest lett Ukrajna Trianonja (kopogjuk le, hogy ez maradjon is majdnem állapotban), meg hogy október 23-án mindenki is felvonul, így pedig baromi nehéz eljutni Pest szívéből a Zugligeti Libegőhöz.

Közben egy nagyon jó barátom rámutatott (és egy korábbi kutatás is megerősítette), hogy az agy jobban tolerálja a megvonást, ha előre tudja, hogy a jutalom később visszatérhet – az anticipált jutalom (azaz a várakozás a jutalomra) ugyanis dopamin-választ vált ki, ami részben segíthet a megvonási időszak átvészelésében.

Miért nincs jóhír-mondó?

Pontosabban: miért nincs jóhír-mondó magyar nyelven? Pedig én eskü’, kerestem, aztán a nap végén semmi más nem jött velem szembe, mint némi kormánypropaganda meg egy 2021 óta alvó keresztény blog. Angolul van pár olyan, ahol végre egy kis pozitív vibe-bal is lehet kezdeni napot (például a Positive News, a The Optimist Daily vagy a Good News Network), de talán valamelyik hazai hírportál is zászlajára tűzhetné a dögletes hangulatú cikkeken kondicionált és a végletekig polarizált magyarok mentális jóllétét, és esetlegesen csinálhatna egy rovatot csak a jó híreknek.

Epilógus

Az persze nyilvánvaló, hogy copywriterként nem élvezhetem örökké a digitális remetelét romantikáját – mégiscsak illik naprakésznek lenni a trendekkel és aktualitásokkal kapcsolatban, hiszen csak így tudjuk a legjobban végezni a munkánkat, és ezzel egy talán picit hozzátenni azon márkák reputációjához is, amelyek ápolásával megbíztak bennünket.

De jelen pillanatban a kísérlet még mindig tart, a könyvek jól fogynak, lassan összegyűjtöm Thedas összes elrejtett piáspalackját a Dragon Age: Inquisition nevű játékban, és közben olyan naiv és gyermeteg gondolatok is megfogalmazódnak bennem, minthogy felelősséggel tartoznak-e a hírportálok olvasóik mentális egészségéért, vagy hogy miért nem ajánlja valamely nagy hazai márka ezt a kiformált brand purpose-t a médiumok mint márkák figyelmébe (még akkor is, ha a purpose mítoszát fenntartásokkal érdemes kezelni).

Erről mondjuk tök jól lehetne értekezni valamelyik ezredik AI konferencia helyett.

Azon a bizonyos 2024-es októberi éjszakán feltúrt források, meg egy-két grátisz, amit használtam a szöveghez:

Rovatok