A cikk egy nyári, bécsi képzőművészeti kiállítás emlegetésével kezdődik: a 19-20. század fordulóján keletkezett, a maga korában botránykőnek számító, meztelenséget ábrázoló alkotásokat gyűjtötték csokorba. Erről amúgy a hazai média is adott hírt, legalább annyiban, hogy azok a látogatók, akik maguk is hajlandóak voltak meztelenre vetkőzni, ingyen tekinthették meg a tárlatot. Hogy mindez tetszik-e valakinek vagy sem: ízlés kérdése.

A művészettörténész hölgy azt is leírja, hogy az említett kiállítás plakátjára egy, a kiállításon is szereplő Schiele-mű került, „egy széttárt lábú, csontos férfiakt”, amely „leplezetlen őszinteséggel mutatta meg az emberi testet”. Révész Emese értékítélete szerint ez a megoldás „több volt, mint zseniális reklámfogás: intelligens lázadás a szűklátókörű prüdéria ellen”.

Az osztrák plakát ömlengő dicséretével szemben viszont megtudhatjuk, hogy „a magyar reklámipart nagyfokú önmérséklet és öncenzúra” jellemzi, amely állítását például azzal támasztja alá a cikk, hogy a Serrano-kiállítást népszerűsítő plakát (emlékszünk: egy cigarettázó, meztelen öregasszony) „támadások középpontjába került”. Nos, a szerzővel ellentétben mi szögezzük le: ha a bécsi plakát zseniális, akkor a budapesti nem kevésbé az! Például, mert egyformán jól tükrözik a reklámozandó kulturális esemény tartalmát, s ezen keresztül nyilván egyformán jól tudják megszólítani azok célcsoportját.

A szakmai megítélést nem lehet attól függővé tenni, hogy az egyiket nem fújták le spray-vel, míg a másikat le akarta vakartatni a falakról egy szereptévesztett kerületi polgármester.

Már ennyiért is érdemes lenne vitába szállni a művészettörténész hölggyel, de akad itt még más is. Azt írja például, hogy „a társadalmi tabuk és elfojtások sehol nem érhetők olyan világosan tetten, mint a reklám területén”, s hevesen biztatja a szakmát, hogy törjük át ezeket a gátakat, ne ragaszkodjunk „makacsul és gyáván évszázados sztereotípiákhoz”, tapintsunk rá „a társadalom testének néhány elfekélyesedett sebére”, teremtsünk „oázist ezen a sivár terepen”, és így tovább... Konkrétabban: a reklámok döntsék le a fedetlen – és esetleg csúnya, öreg – testtel, a homoszexualitással, és ki tudja még mi mindennel kapcsolatos tabukat.

Ha viccelni lenne kedvem, azt mondanám, hogy majd akkor tessék minket ilyen nemes feladatokra biztatni, ha majd a magas (netán az avantgárd) művészet eladja helyettünk a mosóport meg az intimbetétet.

Ha nincs kedvem viccelődni, egyszerűen idemásolom Ogilvy egy gondolatát, ami napnál világosabban határozza meg, hogy mit tehetünk-tegyünk és miért: „A reklám tükrözi a társadalom erkölcseit, nem pedig befolyásolja. Ezért van az, hogy a képeslapokban és a regényekben több a nyílt szex, mint a hirdetésekben. A baszni szó szinte mindennapos a modern irodalomban, de a hirdetésekben még várat magára”.

És ha valakinek Ogilvy nem elég, annak még egy idézet egy német tanulmánykötetből (Frauenbild in der Werbung): „A reklám – ha azt akarja, hogy a reklámalanyok elfogadják – kénytelen követni a társadalomban végbemenő változásokat. Az a reklám, amelyik nem a társadalom valós felfogásához igazodik, elpocsékolja a megbízó pénzét.”

Révész Emese egyetlen mondatával lehet egyetérteni azzal, amelyben leszögezi, hogy ő nem reklámszakember. Készségesen elhiszem. Sőt, mentségnek veszem, s ezért nem is kezdek kötözködni például a logó fogalmának helytelen használatán, vagy a Benetton-reklámok totális félreértésén. Ugyanakkor nem értem, ha valaki tudja, hogy valamihez nem ért, miért ír róla szaklapokba, miért nyilatkoztat ki zavaros áligazságokat, honnan veszi a bátorságot a szakmabeliek utasítgatására.

Én mindenesetre nem kezdek tanulmányt írni Schiele és Klimt ecsetkezeléséről, vagy hogy miért és mennyire érti őket félre a művészettörténet.