Ha megszólalok, csak ezen a jogon, a mindennapi néző jogán teszem. Hiszem ugyanis, hogy a reklám nem pusztán alkalmazott művészet, az üzlet pragmatikus eszköze, hanem a legszélesebb tömegeket megszólító üzenetközvetítő. Akár bevállalja, akár nem, formálja arcunkat, testünket, viselkedésünket, öltözködésünket, végső soron egész személyiségünket. Ereje lélektani hatalmában áll, ami nem kis felelősséget ró megrendelőkre és tervezőkre egyaránt.

Szó sincs róla, hogy az utcai plakátoktól vagy a televíziós reklámfilmektől várnám égető társadalmi problémáink megoldását. De a reklámok mindent elárasztó konformitása lassan azt az érzést keltheti az orwelli szorongásokra hajlamos nézőben, hogy a reklám világa egy, a valósággal párhuzamos világ, amolyan hibátlanul működő „mátrix”. Ha valami, az végképp távol áll tőle, hogy „tükrözze a társadalom erkölcseit”, legfeljebb szófogadóan követi morális szabályrendszerét. Ez a reklám pedig nem több, mint a hatalom eszköze, amely szüntelen az „eszményi állampolgár” képét szuggerálja. Ideális befogadója a totálisan engedelmes, mintakövető robot, akinek legfőbb éltető ereje a vásárlás.

A szexualitás kérdése csupán e konformitás egyik lehetséges mércéje. Az erről való nyíltabb beszéd nem azonos a vulgaritással, ahogy önmagában nem anarchista vagy avantgarde magatartás. Mezei „képszemlélőként” nem remélek mást, csak egy csipetnyivel több invenciót, a szó eredeti értelmében vett teremtőerőt (kreativitást), kevéske bátorságot és őszinteséget. Nem csak a nézők arctalan tömegét, de önmagát is megtisztelné ezzel a reklám, hiszen az nem csupán eszköz, hanem csodás gyógyító erővel megáldott hatalom.