Sajnos ezek is TCR-nek számítanak – és így nehéz kitűnni a „civil hangzavarból”. A legnagyobb baj a pénzhiány, de hiányosak a marketingismeretek, és kevesen bíznak a reklám eredményességében is. Jellemző viszont, hogy sziszifuszi munka egy asztalhoz ültetni közös célért küzdő szervezeteket, s különösen nehéz őket egységes kommunikációra bírni.

A nonprofit szférának óriási lépés lenne, ha a kommunikációs célokra fordítható, megpályázható összegeket professzionális szereplőkre bízva költené el.

Bár az utóbbi időben több TCR is volt, ahol összehangolt médiatervezés segítette a kreatív stratégiát, mégsem emelnék ki egy kampányt sem, a legtöbbjük ugyanis elgondolkoztat, de nem késztet cselekvésre.

Van azonban egy pozitív példám: egy nyári, drámai hangulatú német tévészpot.

A Vészhelyzetből megszokott, gyors vágások, sötét tónusú jelenet, a dokumentarista hagyomány és az akciófilmek „ütős” beállításainak ötvözete. Egy gyárban a főnök üvöltve mutatja az egyik munkásnak, mit nem csinált meg, pedig az egy táblára is ki van írva. Egy másik munkás közbeszól: „Várj, hiszen ő nem tud olvasni.” A főnök arcán döbbenet. Elnézést kér, a munkás vállára teszi a kezét, már nem halljuk, mit magyaráz, de látjuk, hogy gesztikulál, miközben megjelenik a felirat: Németországban közel 3 millió ember nem tud olvasni. És alatta a piros telefonszám, ahol segítséget kérhetünk. A film nem a kreativitása vagy különleges koncepciója miatt izgalmas, hanem látásmódja miatt. Főműsoridős blokkban fut, két hirdetés között.