A szpotok átgondoltak, ötletesek voltak, látszott, hogy volt bennük munka, és talán az átlagnál egy kicsivel több pénz. Egyszóval: nem voltak olyan „társadalmi célúsak”.

A legrosszabbat nehéz felidézni, olyan széles és szoros a mezőny. El is felejti ezeket az ember, utólag megtalálni őket pedig szinte lehetetlen. A TCR-ekre ugyanis nem illik büszkének lenni Magyarországon (többségükre nehéz is lenne), a reklámszakma épp olyan kevéssé tartja fontosnak szegényeket, mint azok, akik megrendelik őket.

Kevés pénz, kevés idő, kevés munka – legtöbbször csak a meghatottságra futja. Egyre több TCR megy, ami jó, de egyre több rossz is – ami nem annyira jó. Kialakul így egyfajta magyar TCR-paradigma (szomorú képek, lassú zene, szociofeeling), amelyből a külső és belső elvárások miatt egyre nehezebb kitörni, még akkor is, ha esetleg a VHS technikát túl lehet lépni a kicsit nagyobb büdzsé miatt.

Ott van aztán a reklámbefogadás problémája, amiről a kész film ismeretében a csatorna dönt, elsősorban a saját üzleti érdekek szerint. Ez növeli a bizonytalanságot, és még tovább szűkíti a büdzsét: ki akar költeni, ha a mű nem is biztos, hogy adásba kerül?

A külföldi TCR-ek – nem csak a nyugatiak, de a keletiek (cseh, szlovák, szerb stb.) is – jobbak, azért, mert fontosabbak: a filmek az ügynökségeknek, a célok a megrendelőknek. Még divatot is teremthetnek (lásd az évtizedes múltú amerikai tejbajusz reklámokat) – ezekben sikk szerepelni, és még inkább sikk gyártani őket.

A jó reklámhoz jó ügyfél, helyes brief és főleg jó, reklámozható termék kell. Ott készülnek jobb TCR-ek, ahol vannak igazi, konszenzusos társadalmi célok, és amelyek említését nem kísérik már az elején gyanakvó tekintetek.