Galéria: Cikk[126982] galériaHevesi László, a Grey/G2 kreatívigazgatója

Az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy teljesen véletlenül kerültem a reklámszakmába, de ahogy a költő mondja, “a tévedés az néha jó”. A kilencvenes évek elején két felvételi között nyelvtanulás céljából bőröndtechnikusként dolgoztam az Astoria szállodában, de mivel kezdett divatba jönni a hatalmas műanyag hajókoffer, éreztem, hogy lassan profilt kell váltanom. Így átnyergeltem a kaviárra, amit az orosz vendégektől vettünk elég kedvező áron, és a francia vendégeknek adtuk tovább, mint igazi hungarikumot, természetesen teljesen legálisan, kis naplóba vezetve a bevételt, amit aztán egy sajtcédulán rendszeresen benyújtottam az APEH-nak. Ők örömmel vették a fáradozásomat és nehezen szerzett bevételem java részét.

Ezzel eltelt pár év, s közben egyre erősebben kezdett feszíteni valami intellektuális űr a fejemben, ezért elkezdtem verseket írogatni, de fogalmam sem volt, ennek vajon mi értelme azon túl, hogy felolvasom őket a Májas borozóban pár nem túl fogékony embernek.

Egy 6 napos hétvége alatt dőlt el, hogy felvételizek az IBS-re, ahova fel is vettek, ezt pont aznap tudtam meg, amikor lezárták a házibulis ügyemet a Buda Környéki Bíróságon, miszerint az ablakon kihajított kenyérpirító értéke nem haladta meg a 2000 forintot, ezért csak szabálysértésnek minősül, és kaptam egy bírói figyelmeztetést: változzak meg, legyek hasznos tagja a társadalomnak! Ezt jelnek tekintettem.

Az iskola utolsó előtti évét gyakorlaton kellett töltenem egy általam választott cégnél, s mivel én tudtam, hogy milliárdos bróker leszek, kicsit magam is meglepődtem, hogy végül egy “marketing kommunikációs ügynökség”-nél kötöttem ki. Ennek oka Vera nevű csoporttársam volt, aki egy mondattal meggyőzött: “Jó fejek ezek, ismerem a két tulajdonost, állandóan buliznak, és semmit nem kell dolgozni!” (De.)

Ez volt a Fókusz, később Fókusz TBWA, ahol “account whatever” pozícióban kezdtem talán 1995-ben, ám ez csak pár hónappal később tudatosult bennem, amikor rádöbbentem, hogy egy marketingkommunikációs ügynökségen reklámokat készítenek, és elvileg én tartom a kapcsolatot az ügyféllel, mert az is van. Ezt a felismerésemet büszkén el is mondtam a főnökömnek, Petrának, aki annyit válaszolt (nem magyar volt): “Welcome, Laci, and maybe you shouldn’t come in suit every day, it’s summer and hot, and by the way it’s f…ing irritating how you look like in it!”

Ezek után egy péntekről hétfőre virradó éjszaka alatt kreatív lettem, a másik, finn főnököm szerint ugyanis iszonyatos voltam contact report írásban, ugyanakkor viccesen idéztem saját magamtól céges bulikon négy sör után. Ha ezt írásban is tudom tematikusan hozni, nemsokára Harley Davidsonon fogom járni a világot nyaranta, mert a szövegírók nagyon menő emberek. (Ezt számon kértem rajta tavaly nyáron, amikor összefutottunk, egy már régen hallott “Yeee, but…!” volt a válasz.)

Így kezdődött, és életem egyik legjobb tévedése volt ez, bár nem az utolsó. Rengeteg sikerben és vidám kalandban volt és van részem, sok érdekes és különleges embert ismertem meg, és még ennyi idő után is élvezem, hogy naponta valami új dolgot kell megtanulnom vagy kitalálnom. És talán ez az egyetlen szakma, ahol ugyan rendkívül komolyan kell venni magunkat meg a munkát, ha azt akarjuk, hogy működjenek a dolgok, pihenésképpen mégis sokszor fullba lehet nyomni a kretént.

Galéria: Cikk[126982] galériaKovács Emese, a Cluso operatív vezetője
1999 nyarán két friss, ropogós diplomával a kezemben tejesen elveszettnek éreztem magam. Az egyetemi évek alatt végig angolt tanítottam, de nem volt kedvem folytatni, untam már a present perfectet magyarázni. Magyart sem akartam tanítani – hospitáláskor megbuktattam egy kisfiút az Ómagyar Mária-siralomból, és ezt a traumát nem tudtam kiheverni.

A vasárnapi ebédnél anyukám egy 6x1 centiméteres fecnit tolt az orrom elé. Valami napilap keres-kínál rovatából kivágott apróbetűs csíkhirdetés volt. A Saatchi keresett irodai asszisztenst. Írtam nekik, behívtak.

Az interjúra egy forró nyári délutánon került sor. A család drapp Ladájával érkeztem, nehéz volt parkolni, dőlt rólam a víz. Gondoltam, bejelentkezem, és míg kijön értem Fejes Edina office director, felitatom az izzadságot. Sajnos rögtön jött, így gyöngyöző homlokkal indult a kihallgatás. Kaptam vizet, a pohár szélét összerúzsoztam. Farkasszemet néztünk a rúzsfolttal, letörölni nem lehetett, mert lefoglalt Edina. Aztán csatlakozott Keith Davidson is, a Procter & Gamble account directora, angolul is megmérettettem. Rettenetesen melegem volt, elkezdtem nekivetkőzni. Csakhogy a világoskék blézerem műszálás bélése összeforrt a testemmel, így levételkor, hártyaként rámtapadt. Dulakodni kezdtünk, a műszál meg én. Edina és Keith csendben figyelt, majd elbúcsúztunk.

Pár nap múlva írtak, hogy enyém az állás.

Galéria: Cikk[126982] galériaHavasi Raymond, a Havasi:live ügyvezetője
Mindig fotós vagy filmes szerettem volna lenni, de épp az érettségi előtt derült ki, hogy abban az évben nem indul operatőr szak. Anyuék azt mondták, most teperek valamilyen diplomáért, vagy elmehetek dolgozni. Elkezdtem lázasan bújni a Pályaválasztási Tanácsadót, és megakadt a szemem az akkoriban a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán induló marketingszakon, ahol a hallgatók betekinthetnek a reklámfotók, reklámfilmek világába is. Fotó és film – ez a tuti, gondoltam. Bár a főiskolán később erről egy szó sem esett, megtetszett és ottragadtam.

A szerelem utána is megmaradt, de pár évig közöm sem volt a reklámhoz. Egészen addig, míg 1983-ban az Ofotért vezére Hamburger Béla távozása után azt mondta: jól van töki, holnaptól te leszel a marketingfőnök.

Akkoriban hittem, hogy ez azt jelenti: én fogom készíteni a reklámokat. Mindjárt megírtam életem első két forgatókönyvét, amik Sas Pista rendezésében az akkori Reklámfilmszemlén elvitték az első és második díjat is.

A következő évben Kozma Péterrel kitaláltuk az Ofotért Strucc figuráját, amihez Rusznák Iván zenéjére írtam egy dalszöveget. Ez volt az első olyan reklám, amelyet kívánságműsorokban kértek levetíteni, és komolyan felmerült, hogy kislemez formájában is megjelenik. Eldőlt a további sorsom, kreatív lettem.

Később az elsők között alapítottam saját ügynökséget, amelyet 1990-ben felkeresett Jacques Seguela, az RSCG alapítója, akit manapság David Ogilvyvel szoktak együtt emlegetni. Ügynökségnézőban járt, hozzánk is nagy sleppel érkezett. Már félórája tartott a prezi, amikor félbeszakított: mi vagyunk a negyedik ügynökség, mondta, akiket megnéz, és nem is menne tovább. Neki nagyon tetszik minden, amit itt lát, örül, ha összebútorozunk. Lassan a testtel Jakab, válaszoltam, még nem döntöttünk, azt se tudom, mi a tököm az az RSCG (na jó, nem ebben a stílusban, de a lényegét tekintve így). A slepp testületileg elsápadt, de Jacques laza maradt, vigyorogva veregette a vállamat: jól van, tetszik nekem a fiú.

Akkoriban nem volt még net, de azért estére kiderült számunkra, ki ő, mi az RSCG. Másnap, kicsit remegő térddel visszahívtam, ha nem bánja, én sem bánnám. Nem sértődött meg, mindjárt el is mentünk enni egy jót. Így léptem véglegesen a nagy ügynökségek világába.

Galéria: Cikk[126982] galériaSimon Zoltán, a Café Creative ügyvezetője
Ösztönösen kezdtem reklámokat kitalálni, talán még a 70-es évek Traubiszóda versének ihletésére, ha jól emlékszem, ez volt a második olyan versike, amit megtanultam, a Boci boci tarka után. Az első scriptet is egy legendás sorozat, az Aranypók Mi ügyelünk a részletekre kampányához találtam ki, csak úgy magamnak, a 80-as évek közepén.

Aztán a lázadás korszaka jött, a fogyasztói társadalom, és vele a reklámok teljes elutasítása, egy alternatív zenekar és az ELTE bölcsészkara magyar-esztétika szakon. Kulturális menedzserként is kaptam egy diplomát, volt még egy kis színháztörténet, kommunikációelmélet és médiafakultáció. Azt hiszem, akkoriban nagyon untam a nyelvészeti tanulmányokat, mással nem tudom magyarázni, hogy miként keveredtem be egy reklámokkal foglalkozó kurzusra. Esküszöm, nem volt szándékos, pláne nem egy hosszú távú stratégia jól megtervezett első lépése. Olyannyira nem, hogy az egyetem alatt és után színházkritikusként kerestem a kenyerem, illetve a kétszersültem, mert a tiszteletdíjból sokkal többre nem futotta.

Amikor már majdnem felcsaptam tanárnak, egy barátom unszolására elmentem felvételizni szövegírónak az akkori idők egyik legdivatosabb reklámügynökségéhez. Több forduló után felhívtak, hogy minden oké, felvettek, jöjjek be aláírni a papírokat. A dolog a reklámszakma és közöttem akkor fordult komolyra, amikor két órás várakoztatás után kezét tördelve kijött a folyosóra a kreatívigazgató, és szabadkozva bevallotta, hogy nem rajta múlott, valaki mást kellett felvennie helyettem. Rátelefonáltak. Mi van?!

Annyira felhúztam magam, hogy akkor és ott elhatároztam, hogy megmutatom ezeknek, hogy rossz lóra tettek, és most már „csakazértis” reklámszövegíró leszek. Azóta 15 év telt. Kisebb-nagyobb szakmai sikerek között az egyik legjólesőbb az volt, amikor néhány év múlva ennek az ügynökségnek az ügyvezetője hónapokig kérlelt, hogy vállaljam el a kreatívigazgatói pozíciót náluk. Nem tettem. Nem azért, mert még élt bennem a sértettség, ezen már régen túl voltam addigra - sőt hálás vagyok nekik, amiért a sorsom így alakult -, hanem mert akkoriban nyílt lehetőségem csatlakozni a Caféhoz.

Galéria: Cikk[126982] galériaBaráth Katalin, a Rebel Rouse senior kreatívja
Az ELTE BTK főépületének alagsori büféjében tébláboltam (gondolom, a Balaton szelet és kávé összeszokott létfenntartó kettősét akartam megszerezni), amikor a Pesti Est álláshirdetései közt találtam valamit, ami válasznak látszott az egyre kínosabb csóróságomra. A Sylva reklámügynökség keresett szövegírót, és miután a kari könyvtárban ellenőriztem a neten (utólag furcsának tűnik, hogy már 2003-ban is volt ilyen), hogy az illető cég nem szezonális gyülmölcsszedésre és ledér árnyalatú csetelésre keres alkalmas munkaerőt, jelentkeztem. A válaszlevélben kértek tőlem egy motivációs levelet (erre megint rá kellett keresnem a neten) meg némi próbafeladatot.

A motivációs levélben fájdalmas magabiztossággal és ékesszóló érveléssel kifejtettem, hogy egészen egyértelműen és kétségtelen nyilvánvalósággal ÉN vagyok az, akire szükségük van, mert kizárólag ÉN lehetek képes humort csempészni a nőket megcélzó, arcpirítóan lapos és sztereotíp reklámokba (természetesen pályafutásom tíz éve alatt 90 százalékban nem női márkákon dolgoztam), és ÉN leszek az, aki kifinomult női empátiámmal egyensúlyozom az alapvetően férfias szakmát. (A képzelőerőmmel már akkor sem volt gond.) Nem tudom, hogy a lehengerlően tenyérbemászó bemutatkozásom vagy a Goethére és utolsó szavaira („Mehr Licht!”) épített, mélyfilosz stílusú villanykörte-reklámötletem volt az, ami Spielmann Gábor kreatívigazgatót meggyőzte, hogy a jelentkezőtömegből nekem ítélje a munkát, mindenesetre már az első héten sikerült óriásplakátra kerülnöm egy, a Completának írt, nyári utazást ígérő (és politikailag kellemetlenül inkorrekt csengésű) „Fehérítse kávéját, hogy barnuljon” promóciós headline-nal. Ami engem illet, egy percig se bánom, hogy belelapoztam abba a Pesti Estbe – és még most se bánom, amikor pedig a reklámos karrierem éppen erősen alkonyul.

Galéria: Cikk[117238] galériaHaberland Attila, az Artificial Group Boutique Creative kreatívigazgatója
Nagyon fiatalon kezdtem önállóan gondolkodni. 1999-ben, alig 18 évesen alapítottam meg az első vállalkozásomat az Art Models casting- és modellügynökséget. Ezzel az "ős-start-up" vállalkozással fiatalon, hamar sikerre vittük. Reklámügynökségeknek, produkciós házaknak szállítottunk modelleket, szereplőket. Itt találkoztam először kreatívokkal és accountokkal. Arra gondoltam jó lenne ilyen helyen, ezekkel az emberekkel, ezt, így csinálni! De miközben ezen ábrándoztam a sors fordított rajtam egyet.

Mindenem a vizualitás, így legtöbbször arra törekedtem, hogy egyedi stílusban alkothassak valamit, az eszköz másodlagos volt. Szerencsémre összehozott a sors két olyan személlyel, akinek hasonló céljai voltak. Ávéd Istvánnal és Fazekas Péterrel megalakítottuk az Artificial Group formációt 2005-ben. Kezdetben divatprojekteket készítettünk, később bizalmat kaptunk nagy nemzetközi reklámügynökségektől, teljes körű fotóprodukciók, vizuális koncepciók megalkotására is. Akár akartuk, akár nem, a reklám akart minket! Így lett az Artificial Groupból Boutique Creative, ami számomra több mint reklámügynökség. Így állt fel idővel a mostani csapat, a társaimmal, akik egyben a legjobb barátaim is. Köszönöm Nekik!

Galéria: Cikk[126982] galériaBalázs Kornél, a Laboratory Ideas senior copywritere
Az én történetem nem vadregény. A hőskorszak után, a kétezres évek elején csöppentem bele e lángoktól ölelt kis szakmába, és a reklámélet ekkor már nem volt habostorta.

Ugyan még közszájon forogtak az anekdoták a redőnyösből lett kreatívigazgatóról, az időjós esőkabátot zakóra cserélő ügynökségi megmondóemberről, az exfogorvos reklámfilmesről, a reggeli kokaincsíkokról, az év végi milliós bónuszokról, de én már csak pedigrés reklámszakemberekkel találkoztam meg daubneres pogácsákkal.

Miért a reklám? Voltak ráutaló magatartások, mutatkozó jelei a mocorgó egónak. Gyerekkori versmondóversengés, középiskolás zenélgetés, színművészetis rostánkihullás, egyetemi irodalmilap-főszerkesztés, gazdasági diplomázás, wannabe valakiság.

Bírtam Kovács urat, a Tango narancsemberét, a Chokito rondaésfinomját, a Music Television összes őrült wishét. A Think Different szpot narrációját például többször begépeltem tanulásféleképpen (öööö, mint Esterházy az Iskola a határont, csak kicsiben).

Egyszer, az Oktogonra néző szerkesztőségünkben ülve egy indokolatlan csoportosulásra lettem figyelmes. Transzparensekkel mászkáló, tüntetőnek látszó fiatalok voltak, és ez akkoriban még szemet szúrt. Mint kiderült, egy feljövőben lévő internetes portált reklámoztak Indexre fel! üzeneteikkel. ,,Ez gerillamarketing” – mondták ők. ,,Ez tetszik!” – mondtam én.

Két év HR-szakújságírás után amúgy is esszenciálisabb valamire vágytam. Szűk olvasóréteg és sokoldalas riportok helyett nagy publikumra és rövid fősorokra. Igazából ezért jelentkeztem 2002-ben egy magyar ügynökséghez szövegírónak.

Hurrá, felvettek, és az első napomon megkaptam az OTP éves jelentését, korrektúrázásra.

Baráth Péter, a DDB ügyvezető-helyettese
Tízévesen édesapám elvitt magával nyugatra, Párizsba; ez az utazás 1980-ban volt. Ott láttam először igazi reklámokat a tévében, az utcán, mindenhol (legalábbis ez volt az érzésem, hogy mindenhol ott vannak). Nagyon-nagyon értékes és fontos dolognak tűnt, ami miatt még a műsort is megszakítják. Persze elvitt a Champs-Élysées-re a Dialadívhez is, ahol feltűnt nekem, hogy van egy (akkoriban) ultramodern épület az elegáns, öreg házak között a sugárút legfontosabb helyén és a kérdésre, hogy mi ez, azt mondta: egy nagy, francia reklámügynökség. Nyilvánvaló volt, hogy nekem ott kell dolgoznom.

Sokkal később, amikor már elvégeztem az agrártudományi egyetemet (aminek nem sok köze volt a reklámhoz) és egy évig a szakmámban dolgoztam, egyértelművé vált számomra, hogy engem nem a területfejlesztés és az agrárgazdasági tanácsadás érdekel, elmentem egy személyzeti tanácsadóhoz, akitől megkérdeztem, hogy miként lehet reklámügynökséghez bejutni. Elküldött másnap a Lintashoz. Itt négy interjúra kellett elmennem, és olyan volt, mint egy-egy egyetemi vizsga. A kereskedelmi kamara könyvtárából kikölcsönöztem két marketing tárgyú könyvet (köszönet dr. Törőcsik Máriának), hogy fel tudjak készülni ezekre a beszélgetésekre, de semmi konkrét hasznát nem vettem, mert Pierre-Emmanuel Maire olyan dolgokat kérdezett, amiről fogalmam sem volt addig. Végül felvettek, szerencsére nem a médiaosztályra, hanem az ügyfélkapcsolati részre. Gőzöm nem volt semmiről, de két nap múlva versenytárs reklámokat prezentáltam írásvetítő és U-Matic magnó segítségével a Nestlének, és addigra már azt is tudtam, mi az a cartridge.

Három évvel később (már egy másik ügynökségnél) meghívtak egy fontos megbeszélésre, ami a Champs-Élysées-n, annak a bizonyos háznak a tetőteraszán volt a hatodik emeleten. Tudom, hogy csöpögős, de ez így történt, a dream come true. Szóval engem végül is az édesapám vitt be reklámszakmába, 10 évesen.