Kelt a VS-nél volt a rovatvezetőm. Amikor 2013-ban bemutattak neki, még nem fejeztem be az egyetemet, 25 voltam, és rettentően okosnak akartam tűnni. Féltem, hogy ehhez képest inkább tűnök bambának, mert Kelt olyan hihetetlen gyorsan beszélt, hogy a felét sem értettem annak, amit mond. Később erről a bemutatkozásról többször beszélgettünk: ő is izgult, csak amiatt, hogy rovatvezető lett. 

A gyors beszéd jól jellemezte Keltet: annyi minden volt a fejében, hogy az sima tempóban nem tudott csak úgy kijönni. Az sem volt véletlen, hogy teches újságíróként Kerényi Gyuri a kult rovat vezetését bízta rá. Nem ismerek mást, aki annyiféle területen lett volna otthon, mint ő (főleg, ha valahogyan nagyvasak is érintve voltak). Azt, hogy tehetsége milyen szerteágazó, munkája mennyire egyedi volt, Pohly Ferenc, Gálffy Csaba és Straub Ádám nekrológja összefoglalta nálam sokkal jobban. 

Megszámlálhatatlan könyvet, hangoskönyvet, podcastet, zenét küldött át. Ismerem-e ezt? És azt? „Hát arról vagy erről hallott-e már ön?” Az esetek 99 százalékában valami újat mutatott. Tudását szeretettel, nagylelkűen osztotta meg. „A lapot nem magunknak írjuk, miért érdekes ez a téma a körúton kívül, nem kellene-e egy másik cím?”. 

Ahogy mentek az évek, VS már régen nem volt, mindketten szabadúszók, vagy szabadságot megtartók maradtunk, és sok anyagot küldözgettünk egymásnak. A mai napig, ha megkért, hogy fussam át egy szövegét, kicsit büszke voltam magamra. Ahogy akkor is, mikor a VS után először fordult elő, hogy ugyanazokba a lapszámokba írtunk, akár a Narancsnál, vagy itt a Kreatívnál.

Tudom, hogy ha most ezt olvasná, felszaladna a szemöldöke. Pontosabban rámírna chaten, hogy felszaladt a szemöldököm. És utána azt, hogy amúgy hogy van ön? És írna még valami szerényet, frappánsat, vicceset, okosat és pontosat. Amit öröm lenne olvasni, annyira jól írt.

Kelttől sokan kaptunk sokat. Olvassátok és hallgassátok, amit a neten hagyott nekünk. Hiánya felfoghatatlan.