A kötelező kritikus távolságtartás

Bombera Krisztina úgy került a televíziózásba, mint Pilátus a krédóba. Klasszikus bölcsészlány volt, angol-amerikanisztika szakon az ELTE-n, és poénból elkezdte a Média és Kommunikáció szakot is, mert legendásan érdekes volt a tanári kar és a diákok közössége. György Péter esztéta, médiakutató akkoriban hozta létre a tanszéket, magas színvonalú oktatással, ahol minden a felelős, szabad, kritikai gondolkodásról szólt.

Aztán jött a totális véletlen: 1997-ben indultak a kereskedelmi televíziók, és felszippantottak a tanszékről nagyon sok fiatalt. Krisztánál egyszer csak csörgött a telefon, Pálffy István, a TV2 Tények első szerkesztő-műsorvezetője hívta híradós gyakornoknak. „Repültem örömmel, pedig soha nem televízióztam, nem érdekelt korábban ez a médium. A közélet viszont igen, kritikusan gondolkodó ellenzéki családban nőttem fel, ahol a gyerekkoromban napi téma volt a politika” – idézi az indulást. 

Mire dolgozni kezdett a Tényeknél, már élt az Egyesült Államokban, tanult Skóciában, úgyhogy mély élményei voltak arról, milyen szerepet tölthet be a média abban, hogy a közélet átláthatóbb legyen, az emberek tájékozottabbak, a viták tartalmasabbak, a gyengébbek hangja pedig erősebb. „Engem ez érdekelt: az újságírás szerepe egy jobb minőségű demokráciában, jobb struktúrákért. A szórakoztató műfajok, a mélyinterjúk, a hosszú dokumentumfilmek világát nem éreztem magaménak, imádtam a híradót és a hírháttér műfajokat – meg a tudósítást, óriási nyomás alatt, a világban bárhonnan.”

A legtöbben talán a 2001. szeptember 11-ei helyszíni tudósításaira emlékeznek, és mint mondja, a személyes életének is egyik meghatározó élménye 9/11. De nagyon szerette az élő tudósításokon túl az élő közéleti interjúkat is. „Ezekre rengeteget készültem, hiszen egy jó interjú komoly, intellektuális, stratégiai játék, ahol a korrektség, a szuverenitás, a gyors gondolkodás és az állóképesség a legfontosabbak. Mégis a legemlékezetesebb interjút Kabulban készítettem egy asszonnyal, aki egykor a kabuli egyetemen tanult, rövid hajas, miniszoknyás fotót mutatott magáról, de 2003-ban, amikor találkoztunk, már burkában járt, a kislánya szintén, aki írni-olvasni is alig tudott, hiszen a tálibok állati sorban szeretik tartani a nőket. Akkor döbbentem rá, hogy a szabadság mennyire törékeny dolog, milyen könnyű elveszteni nehezen megszerzett jogokat.”

Sokat dolgozott tudósítóként külföldön, ahol szinte egyszemélyes stúdióként kellett működnie, a dolog minden technikai nehézségével együtt. New Yorkban két okból lehetett tudósító 2007 és 2010 között: egyrészt azért, mert már nem műholdon, hanem interneten keresztül küldhetett videós tartalmakat, ami összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt, mint amiről a nagy elődök valaha is álmodhattak a televíziózásban. Emellett sokat spóroltak azon is, hogy mindent Kriszta csinált, kivéve az operatőri munkát, amit kint élő kollégája, Rózsa Ákos végzett. „Talán a helyismeretem és a szívósságom sem volt hátrány”­– teszi hozzá. 

„Minket a híradóban katonásan neveltek. Semmi nem volt fontosabb egy breaking news helyzetben, mint az adott esemény. Alvás, evés, mosakodás, személyes biztonság nem igazán számított. Sok évbe telt, mire ezt az attitűdöt megváltoztattam.”

Hogy tudósítóként milyen témákkal foglalkozzon, annak kiválasztása mindig közös munka volt a szerkesztőségekkel: sokszor Magyarországról más látszott érdekesnek egy adott napon, mint amit ő tartott annak New Yorkban. De azért a nagy lehetőségekre mindig ráharaptak a TV2-ben, az MTV-ben és az ATV-ben is: 

„Ha az ember Richard Holbrooke-kal, Bill Clintonnal, Joe Bidennel vagy John McCainnel beszélhet magyar tévésként, azt akkor sem hagyja ki, ha az interjúnak aznap épp nincs hírértéke a híradóban, így találtunk nekik máshol helyet a műsorfolyamban.”

Mivel mindig ugyanarra a feladattípusra szerződött, és mindig nagyon jó csapatban dolgozhatott, a különböző televíziók közötti váltásokat szakmailag szinte meg sem érezte. „Sokkal nagyobb váltás lett volna a közéleti műfajokból például a szórakoztató vagy épp a dokumentaristább műfajokra áttérni. Lett volna lehetőségem ilyesmire, de mindig nemet mondtam” – emlékszik.  

2016-ban pedig megkapta a Szabad Sajtó Díjat, amely a közügyek szabad megvitatásának fontosságát hangsúlyozza. „Olyanoknak adják, akik maguk is igyekeztek tisztességes vitákat létrehozni, felhívni a figyelmet a hatalom túlkapásaira, megszólalási lehetőséget adni a kisebbségi hangoknak. 

Azt hiszem, nem először használom a »tisztességes« szót, igyekszem inkább ezt mondani az »objektív« helyett, mert azt sokan félreértik: az újságíró személye sosem objektív, ez hazugság lenne. A munkamódszerének kell objektívnek lenni. 

A kérdései jellegének, hátterének, indokának mindenkivel szemben azonosnak kell lennie, nem lehet részrehajló. Ebben különbözik egy újságíró egy aktivistától. A kritikus távolságtartás miatt, ami mindenkivel szemben kötelező. Legalábbis az old-school hozzáállás szerint, amit még nekünk tanítottak a régi, jó szerkesztőségi vezetők.” 

Kriszta 2019-ben döntött úgy, hogy szabadúszóként folytatja. „Nagyon elfáradtam, reggeli műsorvezető voltam akkor megint épp, de emellett rengeteg más munkám is volt, választanom kellett. Most én osztom be az időmet, ami ugyan jól hangzik, de soha életemben nem vezettem annyi műsort egy héten, mint amióta abbahagytam a televíziózást. De szinte mindennap alszom nyolc órát!”

Azóta tudományos vagy épp gazdasági konferenciákon moderál kerekasztal-beszélgetéseket, kommunikációs tréningeket tart, és nem lett kevesebb az önkéntes munkája sem: főleg bántalmazással, gyerekvédelemmel, fenntarthatósággal kapcsolatos feladatokban vesz részt. 

Kommunikációs szakemberként a legfontosabb feladatának és lehetőségének a vitakultúra felélesztését és életben tartását látja: az érveléstechnika fejlesztését, a másik figyelmes meghallgatásának módszertanát, az okos retorikai eszközöket, amelyek távol állnak a manipulációtól. És a kritikai gondolkodás fejlesztését.

„Ezen dolgozom minden számomra elérhető – igen szerény – eszközzel. Úgy érzem, ha mindez elvész, az civilizációs kockázat. Az embert az együttműködés juttatta oda, ahol most tart, az együttműködéshez pedig egyszerre van szükség szuverén gondolkodásra és a jobb érvek elfogadására, a valóság tényeinek közös elismerése mellett. De ma gondolati buborékokban élünk, könnyen utáljuk egymást, és elhisszük már a deep fake-ről is, hogy az a valóság. Mindent meg kell tenni, hogy ez visszafordítható legyen.”   

A televízió nem vész el, csak átalakul

A televíziós újságírás mellett a nagyvállalati kommunikációnak is fontos szerep jutott Simon András pályafutásában, aki jelenleg a Fővárosi Önkormányzat kommunikációját irányítja. A hírfogyasztás iránti szenvedélye még gyerekkorából ered: már általános iskolásként versenyt futott az édesapjával, hogy ki hozza fel előbb a napilapot a postaládából. Egészen fiatalon rendszeresen olvasott közéleti és politikai lapokat, hallgatta a Magyar Rádió Krónika című műsorát. Ezzel együtt nem készült újságírónak, a kilencvenes évek elején jogi egyetemistaként, zsebpénz-kiegészítést keresve került a Magyar Televízióhoz. A Szabadság téri székházban már az első alkalommal rendezőasszisztensként kellett beugrania egy produkcióba, és rögtön megkapta a feladatot, hogy hívja fel Sinkovits Imrét és Szabó Gyulát, a korszak két legendás színészét.

„Egyszerre ott voltak körülöttem azok az emberek, akiket addig csak a képernyőn láttam, és akik akkor szinte családtagok voltak minden háztartásban. Vitray Tamás, Kudlik Júlia, Aczél Endre, Kepes András és hosszan sorolhatnám. A jól ismert színészek is ott voltak a büfében, az aulában, hiszen akkor még készültek tévéjátékok a Magyar Televízióban. Abban a pillanatban, ahogy belecsöppentem, beszippantott ez a világ.” 

Eleinte elsősorban rendezőasszisztensként dolgozott, de volt a Teletext sporthírszerkesztője, dolgozott a Napközi című magazinműsorban, majd elkezdett híradózni. Az élet úgy hozta, hogy mindig tájékoztató műsorokba hívták, szórakoztatóba soha. „Egyszer castingoltak egy kvíz-show műsorvezetőjének, de már a próbafelvételen tudtam, hogy ez nem az én terepem. Nem is éreztem jól magam, nemi is állt jól, nem is engem választottak. Ez volt az egyetlen liezonom a szórakoztató műfajjal, valószínűleg az enyémnél nagyobb exhibicionizmusra van szükség ahhoz, hogy abban jó legyen az ember” – mondja. 

Szakmailag meghatározónak tartja azt az időszakot, amit az Objektív című politikai magazinműsornál töltött, ahol Bánó András főszerkesztő mellett olyan kollégákkal dolgozott együtt, mint Frei Tamás, Máté Kriszta, Kolosi Péter, Sváby András, Radnai Péter vagy Rangos Katalin. Ezt a műhelyt igazi mesterszaknak nevezi, ahol a gyakorlat mellett szakmai alázatot is lehetett tanulni.

András 1999-ben szerződött az akkor két éve alapított TV2-höz, ahol megismerte a kereskedelmi televíziózás logikáját. 

Itt tanulta meg, hogy a nézettségi mérőszám nem csupán üzleti adat, hanem a televíziós munka tükre. 

A csatornánál naponta elemezték, mikor veszít vagy nyer nézőt egy-egy műsor. Ez a tapasztalat – a tartalom és az érdeklődés viszonyának megértése – később is meghatározta a munkáját: amikor visszatért a Magyar Televízióhoz, oda is elvitte azt a szemléletet, hogy a közszolgálatiság és az érdekesség nem zárják ki egymást. 

Igazi szerelemgyereknek nevezi Az Este című közéleti műsort, amelynek 2002-től a vezető szerkesztője volt, és amit Krizsó Szilviával felváltva vezettek. A kezdeti lépésektől – a csapat verbuválásától a díszlet megtervezéséig – részt vett a felépítésében, a munkájukat később Pulitzer-emlékdíjjal és Príma-díjjal is elismerték. 

„Amikor Az Estét csináltuk, másnap reggel ugyanúgy vártam a nézettségi adatokat, mint korábban a TV2-nél, és a szerkesztő kollégákkal hosszú időt eltöltöttünk, hogy kielemezzük az előző napi adást. Persze köztelevíziósként tudod, hogy a nézettség nem minden, vannak olyan közszolgálati tartalmak, amelyek talán nem annyira izgalmasak, mint amennyire fontosak. Ilyenkor az a feladat, hogy ezeket is érdekessé tegyük” – vallja.   

2005-re a Magyar Televízión belül végigjárta a ranglétrát: rendezőasszisztensből lett szerkesztő, majd a műsorokért felelős alelnök. 2006-ban mégis a távozás mellett döntött, amikor kiderült, hogy egészen másként látja a Napkelte jövőjét, mint a köztévé akkori elnöke.  

Néhány hónappal később egy fejvadász cég közvetítésével a Magyar Telekomhoz került kommunikációs vezetőnek, aztán 2010-től a Magyar Nemzeti Bank kommunikációs igazgatójaként folytatta. 

András szerint a média és a vállalati kommunikáció közti különbség kisebb, mint amilyennek kívülről látszik: a kommunikációs vezető ugyanúgy üzeneteket fogalmaz meg, és megszólítja a célközönséget, mint a televíziós műsorkészítő – csak más eszközökkel. 

„Nincs ebben nagy varázslat. Ha az ember egy kicsit is érti a média világát, és tudja, milyen logika mentén dolgoznak a hírszerkesztőségek, milyen gyártási ciklusok vannak, akkor nincs nehéz dolga az üzenetek célba juttatásával. Én pedig világéletemben ezzel foglalkoztam. Ahogy a televíziós, úgy a vállalati kommunikáció is akkor sikeres, ha világossá tesszük a közönség számára, hogy miért fontos az, amiről beszélünk.”

Az újságírás és a vállalati kommunikáció másik közös pontjának a krízishelyzetek kezelését tartja. „Az élő adások gyors döntéseihez hasonló stresszhelyzeteket éltem meg kommunikációs vezetőként is – például, amikor elvágtak egy optikai kábelt, és egy kerület maradt internet nélkül, vagy amikor a forint árfolyamát érintő döntéseket kellett kommunikálni. Mindkét területen ugyanaz a felelősség: a hibás döntésnek súlyos reputációs vagy pénzügyi következmények lehetnek.” 

András nyolc év után tért vissza a képernyőre: 2013-ban az ATV-hez igazolt, ahol az Egyenes beszéd című műsorban dolgozott, több fontos beszélgetést, például miniszterelnök-jelölti és főpolgármester-jelölti vitát is moderált. Ezeket a helyzeteket különösen szerette, az élő műsor feszültsége és a pillanatnyi döntések egyaránt inspirálták.

A híradós évek egyik legemlékezetesebb feladataként emlékszik a 2015-ös párizsi Charlie Hebdo-merénylet élő közvetítésére. „Valós időben zajlottak az események, élő televíziós közvetítésen keresztül figyeltük, hogy mi történik a helyszínen, hallottuk a robbanásokat, a lövések hangját, így kellett higgadtan tájékoztatni a hazai közönséget. Nekem való feladat volt, a híradózásban mindig a haváriában éltem igazán” – mondja. 

Nyolc évet töltött a csatornánál, majd egy újabb váltást követően, 2022-ben került a Fővárosi Önkormányzathoz kommunikációs igazgatónak. Ma a város működését egy rendkívül összetett rendszerként látja, amelyben az állatkerttől a vízművekig, a szociális és gyermekjóléti intézményektől a tömegközlekedésig, a színházaktól a távfűtésig minden egymásra épül, és minden területet szakszerűen kell működtetni. „Kommunikációs vezetőként az a feladatom, hogy ezt a sokrétű, színes »Budapest-családot« megmutassuk, és elmeséljük, mi mindent tesz a város a lakóiért.”

Eközben évek óta televíziós műsorkészítést és műsorvezetői gyakorlatot tanít a Budapesti Metropolitan Egyetemen, mert szakmai kötelességének tartja, hogy átadja azt a tudást, amit hosszú évek alatt megszerzett. „Szerencsémre nekem még voltak mestereim, akiktől tanulhattam, de ha ma lennék fiatal, nehezen tudnám megmondani, melyik az a médiaműhely, ahova szívesen mennék, és ahol van is ambíció az emberekben, hogy a mesterséget továbbadják.” 

A média átalakulásáról azt gondolja, hogy a televíziózás alapvetően nem tartalmilag, hanem formailag változott meg. A műfajok ugyanazok, mint az 1950-es években: film, híradó, sportműsor, vetélkedő, beszélgetések. Új elemként csak a videoklip és a valósághshow műfaja jelent meg. A mai televízió ugyan gyorsabb, dinamikusabb, látványosabb, de a lényege – hogy emberek beszélgetnek a kamerák előtt – nem változott. Tény, hogy a kereskedelmi televíziók a szórakoztatás irányába mozdultak, de ez érthető, hiszen a nézők alapvetően ezért kapcsolják be a tévét. 

András a televíziós nyelv változását Umberto Eco neotelevízió-elméletével* magyarázza: azzal, hogy létrejöttek a kereskedelmi csatornák, nagyon megváltozott a televízió stílusa is. „A régi, képernyőengedéllyel rendelkező, kifogástalanul artikuláló bemondók helyét átvették a hitelesnek tartott civilek. 

A televízió többé nem fentről beszél a nézőhöz, hanem azonosul vele, ami természetesen következik abból, hogy a csatornák versengenek a nézőkért. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a televízió demokratizálódott – a nézők akkor érzik otthon magukat, ha hozzájuk hasonló embereket látnak a képernyőn.” 

Ebből a nézőpontból a modern médiát, a YouTube-ot és a podcastokat sem konkurenciának, hanem a mozgóképes kultúra új fejezetének tartja, és példaként Gulyás Mártont említi, aki közszolgálati feladatokat is ellát, amikor a saját csatornáján társadalmi kérdésekről beszél, csak épp a független, digitális térben.

S végül, ha egyetlen szóban kell összefoglalni, mi az, amit újságíróként a legfontosabbnak tart, András a felkészültséget említi. „Nem tudom, van-e objektivitás, nem tudom, van-e tárgyilagosság, hiszen minden újságíró a saját tapasztalatain keresztül értelmezi a valóságot. De elengedhetetlen, hogy legalább megkíséreljük megérteni azt a helyzetet, amelyben vagyunk, azt a témát, amivel foglalkozunk, vagy olvassunk arról az emberről, akivel beszélgetünk. Ezt nevezem felkészültségnek, és ez az, amit mindig elvártam magamtól.” 

A cikk eredetileg a Kreatív 2025/9-10. számában jelent meg.

Borító: Pexels/Delphi Allera