Hét évvel ezelőtt a családoddal együtt hagytad el Magyarországot, és azóta már a negyedik országban éltek. Pedig előtte sok évig voltál a reklámszakma meghatározó arca, már a kilencvenes években multicégnél dolgozóként te magad is részese voltál a változásoknak. Ahogy a Kreatív harmincadik szülinapját ünneplő számunkban írtuk, az ügyfelek és az ügynökségek együtt tanulták a szakmát. Te is így tapasztaltad?

Úgy kezdtem a hazai pályámat, hogy előtte Indiában voltam gyakornok a Hindustan Unilevernél, ami akkor egy hetvenéves cég volt óriási piacrésszel. Nagy presztizsű, történelmi hagyományokkal rendelkező vállalkozás, mely marketingszemléletben Magyarország előtt állt. Az Unilevernél és a Kraft Foods-nál, ahol a kilencvenes években dolgoztam Magyarországon, a vezetői réteg külföldiekből állt, ők vagy büntetésből vagy előléptetésből voltak itt, és tőlük lehetett német, holland és amerikai mentalitást, üzleti szemléletet és marketinget tanulni. 

Azok a magyar szakemberek, akik már rendelkeztek ekkoriban tapasztalattal, még a rendszerváltozás előtt szerezték meg azt. Egy részükből került ki a reklámszakma vezető rétege, míg ügyféloldalon az osztályokat „szélről” kellett feltölteni. Könnyű, izgalmas időszak volt ez, ugyanakkor szakmailag nagy ellentmondásokat lehetett tapasztalni. 

Milyen konkrét példát említenél?

A multik nyugat-európai profizmusa megvolt, de a piac és a fogyasztó meg nem értéséből elemi hibákat követtek el. Például a Kraft úgy megváltoztatta a Piros mogyorós csomagolását, hogy senki nem ismert rá, és a márka folyamatossága megszakadt. Vagy a Jacobs kávét, ami Németországban nagy márka volt, úgy próbálták Magyarországon kommunikálni, mintha nálunk is az lett volna. Egy Omnia felségterületen!

Te már akkor hibának láttad ezeket, vagy utólag gondolod így?

Utólag könnyebb persze, de mivel akkor még nem voltam döntéshozó, asszisztensként a hibás döntések következményeit láttam.

Összesen 18 évet töltöttél ügyféloldalon, négyet ügynökségnél, a Publicis vezetőjeként. 2015-ben azonban az egész családdal leléptetek az országból, először Indiába mentetek. Milyen döntés állt az ország- és kultúraváltás mögött?

Nehéz volt a reklámügynökségi időszak, hiszen a 2008-as válság után a leépítésekkel, hatékonyságnöveléssel kellett foglalkozni, ami kevésbé izgalmas és emberileg is megterhelő munka. Volt olyan, amikor a harmincfős cégnél egyszerre nyolc kismama jött volna vissza dolgozni. Nehéz helyzeteket kellett kezelni, és olyanokat, amiknek nincsenek jó megoldásai. 

Aztán jöttek az ügynökségi összeolvadások a Publicis csoportnál, ami engem is érintett, közben pedig a feleségem a Nissantól kapott egy nemzetközi ajánlatot, és így másodszor is visszakerültem Indiába. Utána éltünk Japánban, Dubajban és most Varsóban vagyunk.

Hét évvel ezelőtt tudtam a külföldre költözésetekről, de bennem teljesen az maradt meg, hogy kalandvágy vezérelt. Volt azért benne ilyen érzés is?

Részemről igen, és egyébként azért mertük meglépni, mert már éltem Indiában, sőt, a feleségemet is kicipeltem annak idején. Tehát nem volt ismeretlen az ország, így az a kulturális sokk sem ért minket, ami miatt sokan kudarcot vallanak, mert nem bírják a szagokat, a mindennapi életet. Mindezzel együtt így is nagy kihívást és korlátokat jelentett a családnak India, nem is mennénk vissza. 

Az életünk központja minden külföldi országban a nemzetközi, amerikai iskola, és ez nagyon-nagyon fontos a gyerekeknek, támogatja őket, segíti őket a beilleszkedésben. Ha az iskola, ami a második otthont jelenti, nem működik, akkor az egész külföldi létnek vége szakad. 

A szüleim pedagógusok voltak, és én is végeztem tanári képzést, de végül nem diplomáztam le az unileveres pályakezdésem miatt. Számunkra megnyugtató ez a nemzetközi oktatás, amit nagyon magas szinten, üzleti alapon, 21. századi módon végeznek. A gyerekeim kapcsán ráláttam ezekre a dolgokra, és elkezdtem az iskolák körül dolgozni. Igaz, azzal, hogy hamarosan a kisebb gyerekünk is leérettségizik, ez az út ilyen szempontból a befejezéséhez közeledik. 

Az iskola társaságszervező erő, a mindennapok életének egy gócpontja. Az embernek minden egyes költözéssel újra kell építeni magát. Hiszen a szívemnek egy részét otthagyom, elhagyom a barátaimat, a gyerekek az osztálytársaikat, megváltozik a lakásom, a közegem. A feleségem munkája miatt költöztünk mindig, ő ugyanazon a cégen és cégkultúrán belül maradt, csak más lett az emailje, domainje. Ez biztonságot jelentett, de az országok között a lehető legnagyobb kulturális különbségeket éltük meg. 

Annak idején egy interjúnkban azt mondtad, hogy sokféle cégkultúrát ismertél meg. Most viszont az egyes országok kultúrájával találkoztál. Mik a főbb tapasztalataid?

Valóban nem vállalati, hanem országkultúrákat ismertem meg. Ez hihetetlen fájdalmas is tud lenni, mert az ember szembesül a saját korlátaival.

Indiában például a legnehezebb dolog az a szemetelés és a szemétnek a nagyon mélyen vallásban és kultúrában gyökerező kezeletlensége. 

Racionálisan értem, hogy azt mondják a több ezer éves szent könyvek, hogy a házadban ne legyen szemét, meg hogy a házon belül nem lehet vécére menni, de érzelmileg nem tudok vele azonosulni. Még a magasan képzett, jómódú helyi középosztály körében is másképp állnak a szemeteléshez, mint ahogy szerintünk kellene.

India után Japán teljesen más élményeket hozhatott.

Az emberek távolságtartóbbak, a humán kapcsolatok izoláltak és visszafogottak. A japánok, kontrolláltak, rendszeretők és rendkívül udvariasak. Az indiaiak pedig ennek minden tekintetében az ellentétét képviselik. 

De a japán kultúrának éppen az a negatív oldala, hogy sokkal nehezebb közel kerülni az országhoz, mert a japánok álarcot mutatnak, igaz, hogy egy nagyon kedves, nagyon szerethető álarcot. 

Mennyi időt töltöttetek ezekben az országokban?

Indiábankevesebb mint másfél évet, Japánban kettőt, Dubajban hármat, de az nem számít annyinak, mivel Covid volt. És most második éve élünk Varsóban. 

Milyen volt visszatérni Európába?

Nagyon kényelmes és kellemes. Ugyan a nyelv egészen más, de a kulturális közelség számít, és azt nem is gondolná az ember, hogy ez mennyire fontos tud lenni. 

Olyan termékek vannak a boltban, amikről tudod, hogy mire kell használni, úgy működik a tömegközlekedés, meg a világ, az ügyfél kiszolgálása, és ki nem szolgálása, mint Magyarországon. 

Egy amerikai család előttünk érkezett Varsóba, nekik Lengyelország jelentett kulturális sokkot, azt mondták, hogy az emberek barátságtalanok és udvariatlanok. Értettem, hogy mire gondol. Például itt is az van, hogy ha bemegy az ember a gázművekhez, akkor hatalmi pozícióból viselkednek vele, kifejezetten udvariatlanok az ügyféllel. Ez számomra ismerős, és nem hat sokkolóan.

A családoddal hogyan készültök fel a kulturális váltásokra?

A gyerekeink a harmadik kultúrában élnek, ők nem annyira a lengyel vagy a dubaji kultúrával, hanem a nemzetközi iskolák világával szembesülnek, és nekik ez menedéket jelent. Sokkal könnyebb az egyik iskolából a másikba átmenni, mert itt fel vannak rá készülve, az  általános iskolában például nyelvi segítséget tudnak nyújtani, a tananyag pedig a legtöbbször átjárható. Ezekben az intézményekben a gyerekek ahhoz vannak hozzászokva, hogy jönnek, meg sajnos mennek is a barátok. 

Milyen feladataid vannak most Varsóban? Tudod használni a magyarországi kommunikációs tapasztalataidat?

Jelenleg a varsói amerikai iskola felügyelőbizottságában az egyik bizottságot (advancement committee) vezetem, mely többek között az iskolába érkező támogatásokat, az intézmény kommunikációját, belső rendezvényeit és az alumni közösséggel való kapcsolattartást felügyeli. 

Ez egy önkéntes, társadalmi pozíció, ami egy nagyon izgalmas szervezetre es egy egész iparágra enged rálátni, ahol a márkának és a kommunikációnak kiemelt szerepe van. A szolgáltatás szektorban eltöltött több mint tíz év segít az eligazodásban, de még mindig lenyűgöz az oktatás komplexitása.

2010-ben, amikor ügyféloldalról ügynökségi oldalra kerültél – ami ritka váltásnak számít – azt mondtad, hogy ha ezt nem próbálod ki, nem teljes az életed. Így voltál a külföldi léttel is?

Éltem Londonban és Bécsben is, míg multiknál dolgoztam, de családból meglépni ez teljesen más. 

Mivel expat főnökeim voltak, én is nagyon vágytam nyugatra, ki akartam próbálni, hogy milyen máshol élni, bele akartam kóstolni egy másik kultúrába. Talán ha nem olyan küzdelmes a reklámügynökségi lét, nem tartok itt, ahol vagyok. Én tíz éve nem tudtam, hogy mi fog történni velem, és annyi váratlan helyzetet hozott ez az időszak, hogy nem is lehetett volna megtippelni, hogy mi lesz. Megvolt bennem a nyitottság és az elvágyódás. A feleségem még gyerekként Kuvaitban élt, neki sem volt ismeretlen másik országba költözni. 

Én egyébként nagyon szerettem volna a Publicistől eljönni, de hat hónap felmondási idővel szerződtem. Nincs olyan cég, amelyik fél évet vár az új munkatársára. A cégek összeolvadásával azonban a pozícióm megszűnt, és ez ritka lehetőséget teremtett. Ráadásul a családunkban éppen ebben az időszakban, egy éven belül meghaltak a szüleink. Ha ők éltek volna, nem tudtunk volna jó szívvel elköltözni. 

Biztos szokott lenni honvágyatok, de mi miatt tudjátok magatokat jól érezni a különböző kultúrákban? Ez típus kérdése?

A Nissan már nem leányvállalaton keresztül van jelen otthon, így automatikus visszaút a feleségem számára már nincs. 

Egy ilyen multinál egyébként ha az ember nemzetközi szinten dolgozik, és bekerül egy világjáró körbe, akkor ez válik az életévé. Ha nem jön be neki, akkor az első adandó alkalommal hazamenekül. Nyitottnak kell lenni, ez a legfontosabb.

Keresnek még meg téged itthonról cégek, fejvadászok?

Időről-időre felmerülnek ilyen lehetőségek, és néha én is eljátszom a gondolattal, hogy esetleg hazamegyünk, és keresek munkát otthon. 

Körülbelül kétévente adódnak komolyabb megkeresések, de aztán ezek valamilyen módon nem jönnek össze. Talán tudat alatt nem azt sugárzom magamból, hogy tényleg szeretnék hazajönni, és napi tizenkét órát lelkesen dolgozni egy vállalatnál. Nagyon meg lehet szeretni bármilyen terméket, és tényleg akár a legunalmasabbakat is, amiken a '90-es években dolgoztam. De az oktatás és ez a nemzetközi iskolai környezet számomra érzelmileg más szinten van.

Mondjuk lenne mit tenni itthon is ezen a téren.

Igen, például a telekommunikációs cégeknek már sokkal korábban az oktatást kellett volna a kommunikációjuk központjába helyezni, és nem pánikszerűen reagálni a Covid nyomán jött virtuális oktatásra. Komolyzene, elektronikus zene vagy foci világbajnokság helyett van más is, amihez értenek és lehetőséget tudnának biztosítani. 

Egyébként elég nektek angolul tudni? Vagy most tanultok lengyelül?

A kisfiam tanult egy évet hindiül, két évet japánul, meg egy évet arabul is, és nem tudom, hogy mi maradt meg ezekből benne, jó lesz-e valamire. Japánul én is tanultam, de arabul nem, mert Dubajban nehéz arabul beszélő emberrel találkozni, annyira nemzetközi a közösség. Most lengyelül tanulok, de nagyon nehéz megjegyezni és kiejteni a szavakat, annak ellenére, hogy a szláv nyelv logikájával nincs gondom, mivel azt az orosz révén ismerem.