Több interjúban is elhangzott már, hogy a pályád szokványosan indult: Sopronban nőttél fel és közgazdászként végeztél, a fotó iránt pedig felnőttként köteleződtél el. Milyen volt a viszonyod a képek, a művészetek és a valóság ábrázolása iránt addig, amíg nem kezdtél el fotózni?
Gyerekkoromban szerettem volna grafikus lenni, mert tetszett, hogy a rajzokkal történeteket lehet elmondani. Még az iskolaújságnak is voltam illusztrátora: versekhez
készítettem képeket, sztorikat meséltem el rajzban. Bár arra gondoltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mégis a közgazdaságtant választottam, mert a művészi karriert
bizonytalannak láttam. Azt gondoltam, hogy a közgazdász szak igazi jolly joker diplomát ad, mert sokféle dologgal foglalkozhatok utána, lehetek marketinges vagy elindulhatok kreatív vonalon is. Két évvel a diploma után kaptam meg az első fényképezőgépemet, és amikor a kezembe vettem, hirtelen rádöbbentem: hiszen ezzel is történeteket lehet elmesélni! Ekkor elmentem egy egyiptomi útra, és az ott készült fotókkal részt vettem egy utazási pályázaton, ahol életem első képeivel különdíjas lettem, az elismerésről ráadásul a születésnapomon kaptam értesítést. Ez az élmény hatalmas löketet adott a továbbiakhoz.

Annyira, hogy egészen New Yorkig mentél fotózást tanulni. Hogyan jött a gondolat, hogy meg se állj Amerikáig?
Amint megkaptam a díjat, nagyon erősen azt éreztem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Először a Népszabadság fotóriporteri iskolájába felvételiztem, de mivel akkor már Bécsben éltem és dolgoztam, nem tudtam megoldani a napi ingázást, ezért egy másik iskolába jelentkeztem, ahol ritkábban tartották a foglalkozásokat. Közben folyamatosan az munkált bennem, hogy én a The New York Timesnak és a National Geographicnek szeretnék dolgozni. Tudtam, hogy ha ez az álmom, akkor sokkal nagyobbat kell lépnem. 
Éppen New Yorkban voltam karácsony előtt, és ekkor egy erős belső hang jelezte, hogy nekem az International Center of Photographyban kell tanulnom. Először elmentem az iskola egyik workshopjára, ami megerősített abban, hogy igen, én ezt akarom, és ezért képes vagyok feladni az egész addigi életemet. Jelentkeztem, és végül több száz jelentkezőből tizenhat társam mellett engem is kiválasztottak. Ebben az időben egy logisztikai cégnél dolgoztam Bécsben, és lakásvásárlás előtt álltam. De úgy döntöttem, hogy az ingatlanra szánt pénzt az életembe és az álmom megvalósításába fektetem. Persze egyáltalán nem volt biztos, hogy az álmomat elérem, de tudtam, hogy ezt a lépést meg kell tennem, hogy megadjam magamnak a lehetőséget. Felszámoltam a bécsi lakásomat, a dolgaimat elvittem a szüleimhez és két bőrönddel meg egy címmel a kezemben kiköltöztem New Yorkba.

És nem is kellett sokat várnod a New York Times-beli megjelenésre.
Úgy éreztem, ha csak otthon a nappaliban álmodoztam volna arról, hogy de jó lenne a nagy nemzetközi lapoknak dolgozni, akkor ez sose történt volna meg. Azzal a gondolattal költöztem Amerikába, hogy mindennap azért fogok tenni, hogy a lehető legjobb legyek. Végül a diplomamunkám, ami a New York-i tűzoltókról szólt, azonnal megjelent a New York Timesban.

A tűzoltók élete, a sarkvidéki kutatóké mind a hétköznapitól jelentősen eltérő világot ábrázol. Ez a fajta szélsőség megvan benned? Hogyan találnak meg azok a témák, amelyek hétköznapi értelemben nem könnyűek, vagy akár adaptálódni is kell hozzájuk?
Én mindig is hosszú történeteken akartam dolgozni, hónapokat, éveket egy-egy sztorinak szentelni. Ráadásul szeretek olyan csoportokat fotózni, amelyek valamilyen inspiráló dolgot visznek véghez. A New York-i tűzoltók speciális egysége, mint bármely más tűzoltó csapat a világon, az életüket veszélyeztetik másokért. Ez a különleges munka nagyon érdekelt. A 2015-ös jeges-tengeri megbízás is ilyen volt, két héten keresztül az amerikai parti őrség jégtörőjén végzett klímakutatási munkákat kellett dokumentálnom képekkel.

Ez az élmény jegyzett el az Északi-sarkvidékkel?
Igen. Az életemben fontosnak tartom, hogy figyeljem a belső hangot. Amikor az ego próbál irányítani, akkor mondatokat hallunk, míg az igazi belső hang, ami a szívből és nem a fejből jön, erős érzéseket vált ki. Pontosan ezt történt velem a fotográfiával kapcsolatban, ez vitt New Yorkba és a sarkvidékre is.

Esther Horvath fotográfusként a sarkvidéki éghajlatkutatás dokumentálására fókuszál, 2015 óta már 25 sarkköri kutatóexpedíciót fényképezett. Munkáját többek között a World Press Photo első díjával és a National Geographic Wayfinder-díjával ismerték el. 2019-től követi nyomon a norvégiai Spitzbergákon található Ny-Ålesundot, a világ legészakibb pontján működő nemzetközi tudományos kutatóbázist. A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállítás történetei és képsorai az itt zajló mindennapi életet és tudományos kutatómunkát mutatják be. A projekt fontos része a női tudósokat bemutató portrésorozat, a Women of Arctic Science, amely a kutatónők életének, motivációjának és munkájának megismertetése által a tudósok és felfedezők következő női generációját hivatott inspirálni. A kiállítás 2024. október 25. és 2025. január 31. között látható a Robert Capa Központban.

A Robert Capa Központban nyílt kiállításod hangsúlyos eleme a kutatónők bemutatása. Eközben a te szakmád és az extrém körülmények között végzett munkád sem tipikusan női. Ért-e hátrányos megkülönböztetés a pályád során?Sosem ért ebből hátrány, és teljesen mindegy, hogy az ember nő vagy férfi, mert az Arktisz esetében az a fontos, hogy valaki szereti-e a hideget, szereti-e ezeket a körülményeket. Én például nagyon nehezen viselem a meleget, és ha nyaralni megyek – ritkán szoktam, mert a munkám miatt sokat utazom –, akkor is hűvös helyet választok. Két éve Izlandon pihentem januárban, ahol mínusz 20 fok és téli sötétség fogadott. Én ebben a közegben érzem jól magam. A kutatói expedíciókon emberként kezelnek, semmiféle előnyöm és hátrányom nem származik abból, hogy nő vagyok. 

Részt vettél olyan expedíción, ahol téli sötétségben három és fél hónapot töltöttél az Északi-sarkhoz közeli hajón. Milyen személyiség és tulajdonság kell ahhoz, hogy az ember hónapokat kibírjon – már ha ez az esetedben egyáltalán jó szó – ilyen körülmények között?
Mindenki, aki ezeken az utakon részt vesz, olyan helyen van, ahol a legszívesebben lenni szeretne, ahol dolgozni akar. Ez egy misszió, így ez a szó, hogy kibírni, tényleg nem idevaló. Mindenki saját akaratából és örömmel van ott.

Egy fagyási sérülés természetes része az útnak?
Igen, mert az ember ezzel számol. Én egy-egy ilyen úton extrán vigyázok önmagamra, mert az az idő, amit ott töltök, ritka kincs és megbecsülendő, ezért nem veszek részt olyan dolgokban, amik veszélyeztetnének. Például én nem megyek bele mínusz 29 fokban a jeges vízbe, ahogy a kiállítás egyik képén szereplők tették, mert egy ilyen pár perces program több órára is kivehetne a munkából. Nekik sem volt kötelező, szórakozásból csinálták.

A kiállításmegnyitót követő héten repülsz is a kutatóállomásra. Ilyenkor milyen ruhát csomagolsz? Mert a fotók alapján az embereken nincs olyan hatalmas ruha, mint amiben elképzeltem az ott élőket.
A portrékon többnyire levetettem velük a nagy ruhákat, hogy látni lehessen az embert, de a kutatási képeken látszik, hogy mindenki nagyon be van öltözve. Ezek valóban speciális ruhák, abszolút szél- és vízállóak, alattuk pedig kizárólag gyapjú öltözetet kell viselni, ami tartja a meleget. A kabát és a bakancs nem hétköznapi utcai viselet, a sima túraruhákban azonnal meg lehetne fagyni.

Mennyire tudsz ezekben mozogni, fényképezni?
Nagyon fárasztó. Én minden úton lefogyok, és szoktam is mondani, hogy aki diétázni szeretne, annak egy sarkvidéki expedíciót ajánlok, mert az ember nem tud annyit enni, mint amennyi kalóriát elfogyaszt. A speciális bakancs és az overál, ami rajtunk van, többkilós felszerelés. Tehát nagyon jó kondiban kell lenni, amikor az ember több órán keresztül ezeket viselve kint dolgozik.

Most min dolgozol?
Idén először voltam nyáron is Ny-Ålesundon, mert ki akarom bővíteni a kiállítás anyagát azzal, hogy nemcsak a téli hónapokat mutatom be, hanem az egész évet. A nyár teljesen másképp néz ott ki, hiszen 24 órán keresztül világos van, nincs hó, minden zöld és barna. Ez a tundra, nincsenek fák, csak talajközeli növényzet, zuzmók és mohák. Szeretnék majd egy könyvet publikálni a témáról, de ahhoz még fontos, hogy további képeket is készítsek. 

Az egyik fotódon egy olyan jelenet látható, amikor éppen vészhelyzetre készítenek fel valakit. Milyen típusú helyzetekre kaptok kiképzést?
Évente veszek részt jegesmedve-biztonsági tréningen, mert egyedül csak úgy lehet elhagyni ezt a pici, harmincöt fős falut, ha az ember fegyvert hord magával. De kapunk lavinamentésre is kiképzést, és az agresszív támadásra is felkészítenek. Egyébként a fegyverviselés nem kötelező, akinek nem komfortos, nem kell hordania, viszont akkor egyedül nem hagyhatja el a falut.

A képeid sokat mesélnek a sarkvidéki télről, de szavakkal hogyan írnád le azt a hideget, amit ott tapasztalsz?
Ennek a hidegnek nincsen illata, az ember kristálytiszta levegőt szippant be. Amikor visszajövök a civilizációba, mindig először a föld, a fák és a város illatát érzem meg. Akkor érzem magam a leginkább élőnek, amikor kint vagyok a hidegben, akár a hóviharban. Ilyenkor az élet közel jön az emberhez.

Amiatt, mert minden lépést meg kell fontolni?
Igen, nagyon fókuszáltnak kell lenni. Körül kell nézni, hogy van-e jegesmedve, figyelni kell arra, hogy el ne ess. Minden a jelenben történik. A nagyon jó felszerelésünk védőburokként vesz körül, de ebben is érzi az ember a hideget és át is tud fagyni – ugyanakkor ez egy másfajta hideg. Az Arktisz és az Antarktisz sivatagnak tekinthető terület, ahol a mínusz 40 fokos száraz hideg nem olyan kellemetlen, mint amilyen a téli budapesti nyirkos hideg. •

Nagy érdeklődés övezte Esther Horvath kiállításának sajtóbejárását a tárlatnak otthont adó budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. Az alkotó bevezető beszédében meghatottan emelte ki, hogy megtiszteltetés számára a helyszín, ráadásul Robert Capa öccse, Cornell Capa alapította azt a New York-i International Center of Photographyt, ahol ő tanult és ahonnan fotográfusi pályája elindult.
A sajtó munkatársait a sarkvidéki élet történeteivel szórakoztatva vezette végig a képeken. Mély benyomást tett a hallgatóságra a Ny-Ålesund-i élet, ahol még csak egy éve van internet, de az emberek mindennapjai továbbra is úgy telnek, mint előtte. Ha filmet néznek, azt közösen teszik, szabadidejükben pedig kézimunkáznak, olvasnak. A téli sötétségben a bioritmus teljesen felborul, a biztos pontot az étkezések jelentik. Ezek mindennap ugyanakkor és közösen zajlanak, szombatonként pedig ünnepivé teszik az alkalmat, ilyenkor mindenki a legszebb ruháját veszi fel.

„Igazi burokban élünk, nem kell bevásárolnunk – nincs is bolt a faluban –, és főzni sem kell, mert minden azt a célt szolgálja, hogy mindenki azzal foglalkozzon, ami a dolga. A szakácsok főznek, a takarítók tartják rendben a helyiségeket és mindenki egyenlő mindenkivel” – meséli. A faluban nincs orvos, egy nővér ad a rászorulóknak segítséget. A településre nem vezet út, csak repülővel vagy hajóval közelíthető meg – az előbbi gyakoribb, heti kétszer érkezik. A kutatók egy évet töltenek el a bázison, akik emiatt főleg a húszas-harmincas korosztályból kerülnek ki, vagy ötven felettiek, amikor még nincs családjuk, vagy már felnőttek a gyerekek.
Esther szerint a négy hónapig tartó éjszakai sötétség gyönyörű, a hó, az északi fény olyan különös látványt teremt, ami elképzelhetetlen a kívülállók számára, és ha ott él az ember, akkor minden pillanatban csak csodálni tudja. 
A kiállításnak egyébként nemcsak a fotó a fontos eleme, hanem a szöveg is. Esther különösen örült annak, hogy ezeket is közzétehette, mert szerinte így kerek a történet, amit bemutat a látogatóknak.