Az eredeti cikk a Kreatív szeptemberi számában jelent meg. 

Mit csinál egy könyvkoncepció-gyártó?

Gondolkodik. 

Szemlélődik. 

Jelen van.

Részt vesz és megfigyel. 

Olvas. 

Időt tölt, 

s felkutat. 

Álmodozik 

vagy épp falat bámul.

Újra olvas. 

Teret megfigyel. 

Csendéleteket komponál. 

Kapcsolatba lép.

Analizál, válogat, rendszerez, kiválaszt.

Hierarchiát határoz meg.

Tipográfiai mérőhálót szerkeszt. 

Dramaturgiát épít.

Ismételten elolvassa. 

Sorvégződésekkel cizellál… 

Mindazt, amit egy évtized alatt a szerző a magyar muzeológiában felfedezett, állhatatos módon űzött, gondozott, s aztán sűrített egy intézményi virágéletet középpontba helyező koncepciótervben, egy paperback könyvsorozatban, amely három kötetet élt meg, majd csendben elveszett. 

„A múzeum egy hely, ahol a tárgyak, a képek, a szövegek és a gondolatok »benne állnak« a térben, és ebben a látszólagos mozdulatlanságban mutatják meg magukat. A befogadás türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást. Mert a múzeum: lassú műfaj” – határozta meg dr. Frazon a szférát a Capa Központban bemutatott tárlatban… „Mert van az a tér, amely igényli az elmélyülést, a lassú figyelmet. Mert van az a kor, amikor a lassulás erény. Mert van az a tudás, amely igényli a lassulást.”

Minden kreativitásom táptalaja, hazatalálás és az örökké tartó tanulás terepe: ez a múzeum. 

Meghatározó munkáidban az anyaghasználat. Mi alapján döntöd el, hogy milyen lesz az anyag, a textúra, amit használsz?

Intuitív sejtések, teremtő gesztusok, vágyvezérelt hipotézisek, asszociációs játék a válasz. Van belül egy érzés, amikor az addig nem összetartozó elemek párosulnak gondolatban, és elnyerik közös átváltozó formájukat. A csodálatos szívdobbanás. Nem tudom pontosan megfogalmazni. Nem megmutatható, láthatatlan, mint egy szóköz, amely nélkülözhetetlen az értő olvasáshoz. Afféle, mint a „Csend, legbelül. (…) Nem törekszik a monumentalitás erejének fitogtatására. Nem teheti meg, hiszen 

a Semmi láthatatlan, 

a Semmi rejtőzködik, 

a Semmi észrevétlen, 

a Semmi lágy, 

a Semmi fehér. 

És mégis, ez a Semmi transzformálódik anyaggá, s formává. 

„A problémafelvetés az, ami a mai ember tapasztalása: a rettenetes zajból, digitális zajból, a folyamatos jelenlét pressziójából, a híradás és befogadás kényszeréből, amelybe belesodródtunk egy végletesen felgyorsított és okosított digitalizált evolúcióban, eljött az idő, amikor mindenkinek meg kell teremtenie a saját maga »üres jelét«, »leerzeichenjét«, »üres terét«, »leer raumját«, amibe időszakosan kilép, kimenekül az egyén, az olvasó ember. Ebben a folyamatosan pittyegő, zümmögő, vibráló, rezgő, reakciókat elváró, aktív közösségi részvétel kompulziójából való kiszakadásban lehet társ egy könyv, egy irodalmi alkotás, a tapintható, szaglászható papír, mint nyugvó tárgy a jelenben. A könyv egy önkényes szerkezet, a csendes olvasás és szövegértés, a műbe való belépés egyedüllétet, kizárólagosságot, egyirányú figyelmet, elkülönülést követel.” 

A megfelelő döntésekhez a pavilonban elmesélt, az elmélyülést támogató kreatív magány megtalálására van szükségem. 

„Akár egy maximálisan hangszigetelt süketszobában, a külvilág zajai elhalkulnak, és fokozatosan teljesen háttérbe kerülnek közvetlen környezetünk és saját testünk hangjai mellett. Az olvasás élménye hasonlóan ragad ki bennünket a környező valóságból, testünk és érzékszerveink pedig öntudatlanul is reagálnak minden újabb szóra és gondolatra. Légzésünk és szívdobogásunk ritmusa, vérnyomásunk mértéke, hormonjaink termelődése mind-mind folyamatosan alakul, és ez – olykor alig hallható, máskor akár figyelemfelkeltő – hanghatásokkal is jár.

A kompozíciók szólamait belső világunk hangjai, hangszínei adják. Emésztésünk apró kis zörejei, véráramlatunk sodrása az írott szóhoz hasonló organikus ritmikával bírnak. (…)

Amíg élünk, nem lelhetünk abszolút csendre. Léteznek az úgynevezett anechoic chamberek, amelyek speciálisan úgy vannak kiképezve, hogy semmilyen zaj ne juthasson be a külvilágból. Ezek nagyon érdekes terek, mert az ide belépők azt tapasztalják, hogy nem létezik csend, a saját testük hangjai felerősödnek, és egy szimfóniává alakulnak. A légzés és szívdobogás mellett számos beazonosíthatatlan hangot is észlelnek, amelyekről nem feltétlen tudják megállapítani, hogy hallucináció vagy sem, például »hallják«, ahogy a csontok és az inak mozognak, miközben megmozdítják a fejüket. Ha elhagyjuk a földet, és kilépünk az űrbe, akkor pedig az űr »csöndjét« hallhatjuk” – jegyezte le diskurzusunkat Tesch audioművész Lipcsében, a kreatív magány absztrakcióját. 

Egyébként könyvekről, a Semmiről, az anyagról, a teremtő fantáziáról beszélek.

Szintén meghatározó munkáidban az interaktivitás, nemcsak az olvasóval, hanem sok esetben a könyvön belül is. Hogyan kapcsolódik munkáidban a tartalom és a forma?

„Kallódás 

         Lappangás 

                  Meglelés 

                           Értékmentés 

                                    Gyűjteményezés

                                            Kupac 

                                                     Rögzítőközeg

                                                              Bolyongás

                                                                       Mánia (…)

Egyes képek egymásra hajolva megbújnak, mások épp hogy kikukucskálnak, a következők összeolvadnak, vagy éppen nini, kiegészítik egymást, és egybeforrva új világot teremtenek, interaktivitásba lépnek, lehajtva róla mást mesélnek és mást jelentenek, félbevágva is kész kompozícióként hatnak, majd felfedik teljes egészüket a visszahajtott lapok alatt elrejtőzve, párbeszédbe lépnek a rétegződő oldalon található képpel vagy annak részletével. A »meglelés« öröme és szimbóluma ez. Az organizmus a tapintható fotográfia ősi természetét járja körbe – egyben a képkönyv rejtett, de igazi esszenciája.” Ez esetben egy nagyon erős személyes élményből építkezik az interakció. A feladat egy portré elkészítése volt Tamási Miklósról, a Fortepan alapítójáról. Terepre mentünk, a kérésemre. Az elképzelt padlássöprés helyett a IX. kerületi lomtalanítás a helyszín. Miklós a „természettudományis”, bogarakat begyűjtő, vizsgáló és kutató muzeológusoknál is profibban guggol; egy fekete zsákba gyűjti a romos filmtekercseket. Kis türelmet kér még. Dolga akadt, értéket ment éppen. Áll az ember a lomok, ablaküvegek, elhasznált fotelek, szétesett lámpák között rendíthetetlenül a portrénkon, eső utáni gyönyörű tavaszi fényben, kezében a zsákmány, a fekete zsák a huszadik század privát pillanataival. 

– Miklós, ha aznap nem viszlek ki a Vaskapu utcába, te kimentél volna gyűjteni? 

– Biztosan nem, Zalán. 

A szkennelés során derült fény rá, a gyűjtemény a gyűjteményben az egyik legmisztikusabb, a Mester utcai húskereskedő felvételeit „találtuk” meg. Pillangóeffektus. Mert aznap kivittem Miklóst a ferencvárosi lomtalanításra. Ezt az élményt szemléltetem és adom át az olvasónak a kötetben való bolyongás során. „A sodródás nemkönyve.”

Mi alapján választasz könyvet? 

FFF. Még mindig a forma követi a funkciót. A tartalom a választás első aspektusa. Most fellépek a tölgyfa létrára a Pannonhalmi Főapátság antik könyvtárában. Tél van, benn hidegebb, mint kinn, s szárazabb is a levegő. Az embereket túlélő könyveknek így lesz jó. Síkesztyűben didergünk Csabával és a végzős diák Levivel egy kreált fényképezőmasinával. 

„Türelem, idő és fáradság. Ezek mindig is meghatározták a rendi életet, a 19. és 20. században pedig a gyűjteményi tevékenység alapjaivá is váltak. Levéltár, könyvtár, kincstár, művészeti, tudományos és iskolai gyűjtemények; szerzetes gyűjtők, tudós szerzetesek, tanárok és tanítványaik, akik nyomán a mai és létező universal múzeum Pannonhalmán létrejött” – olvasható a kurátor falszövegén. Kiváltságos helyzet: nálam a könyvtárkulcs, minden ajtón bemehetek, minden szekrényt kinyithatok, minden fiókot kihúzhatok, s még az alatta lévő titkos raktárba is leszökhetek. Leveszem-visszateszem, csodálom és szaglászgatom, tapintom és simogatom, nyitogatom és lapozgatom. Egy kézzel írt napló fáradt-száradt tintával… 1831, 1848, 1865, olvasom, olvasom, betűzöm, fuzionálok vele. Önmagába beolvaszt… 

„Szegény, szegény barátom. Az ég áldjon a társaiddal együtt erősítsen, boldogítson. Én az önsanyargató, örömtelen életet buzgó tévedésnek tartom... nem lehet célja a földi létnek... Haladjatok, ha boldogít, a tövispályán, s legyen nektek a ti hitetek szerint. Tán egykoron szelídebb időkre virrad az emberiség, tán ott a szentek tanácsában is enyhülni fog a kérlelhetetlen szigor, s a jövő boldogságot nem keresendi a jelen boldogtalanságban, hanem azon szent könyv szellemében, melynek első és utolsó betűje a szeretet!” – fogalmaz Rónay Jácint bencés szerzetes Napló-töredék: hetven év reményei és csalódásai című kéziratában. Oké! A Rónay-naplóval fogunk foglalkozni. És az ugyanazon nap fellelt Szeder Fábiánéval… Rónayval és Szederrel. „…két szerzeteskarakter képi megformálása, narratív nagyítása. A munka kiindulópontja a két napló, a fényképezés praxisa pedig időn, türelmen és fáradságon alapul. Az eszköz, egy erre a célra épített, eddig soha nem volt fényképezőgép. A módszer pedig a gyűjteményi terek és tárgyak időigényes megismerése és megszólaltatása: tudások és benyomások képre, könyvre, szövegre és létrehozása. Kincsek, eszközök, élettelen élők, maradványok, részek, egészek. A monostorban és a hegyen eltöltött lassú idő, a hosszan tartó figyelem hatására a gyűjtemények, a terek és a tárgyak egyszercsak megadták magukat az alkotó tekintet számára. A megkapó és beszédes részletek, az elveszett és újra megkerült dolgok pedig a türelmes nézők számára is kinyílnak.”

„A bencés munka. – A hosszan tartó fáradságos munka, amelyhez türelem kell.” Analóg fénytani kísérletek, önismeret és önmagammal való számvetés – az alkotóművészet közegében. 

Kedvenc saját munkád?

Kedvenc? Hm. „A homogenizált tipográfia olyan metafora, amely a sokféleség megsemmisítésének szándékára utal – a holokauszt azon következetes gyakorlatára, amikor a hatalom, megkülönböztetés nélkül, minden diszkriminációval sújtott állampolgárát egyaránt ugyanarra a sorsra ítélte. A tipográfiai jelek hiánya az elpusztított individuum és az örömtől megfosztott személyiség szimbóluma. (…) Az ívközepeken átfuttatott soroknak, a könyv fűzéséhez használt látszó cérnának köszönhetően tipográfiai képek jöttek létre, amelyek önálló műalkotásként is értelmezhetők. A tervezők huszonhét olyan oldalpárt alkottak, ahol egyéni formák, alakzatok alakultak ki. A kompozíciók azzal, hogy a hátrahagyott űrt láthatóvá tették, zavart keltenek. A tipográfiai csend, a jelenbe nyújtott hiány a veszteség, a meg nem született alkotások, felfedezések, utódok helye. A kötetben tapasztalható »lappocsékolás« az emberélettel, a tehetségekkel való pazarlás szinonimájává válhat.” 

Hát hogyan választhatnám kedvencként azt, amely annak a következménye miatt jött létre a huszonegyedik században, mert a vészkorszak idején embereket pusztítottak el. Amikor a szóban forgó könyvpárt terveztem egymagamban, hosszú cammogó éjszakákon át, újra és újra belém mart a fájdalom, az emlékezet, a családtörténet részletei, miszerint a nagypapa és a nagymama harminchárom zsidó embert bújtatott hónapokon át fáskamrában, padláson és a lakásban, és mentette meg az életüket 1944-ben. „Bevésett nevek I–II.” Ez az én beleérzőképességem. Tettem mindezt a VI. kerületben egy egykori csillagos házban, egyazon téglafalak között. 

Nincs kedvenc. Fontos munkáim vannak. A munka, amely deklarál. Amelyektől a személyiségem differenciálódik, a tudásom rétegződik, amely tágítja az érzelmi és lelki berendezkedésemet. Amelyekben csendes, de nem vak időt tölthettem, önmagamba elmélyülten… 

Fotók: Salát Zalán Péter és Villányi Csaba