Kreatív: Az idei a 25. ARC kiállítás. Beavatnál, hogy miért „Ennyike?” az idei kiállítás címe?

Bakos Gábor: Az elmúlt 25 évről van szó, hiszen az első kiállítás 2000-ben volt. Általában nem szoktunk még ennyire sem magunkkal foglalkozni, de most úgy gondoltuk, hogy rákérdezünk az elmúlt 25 év elsősorban magyarországi eredményeire, azzal a kérdéssel, hogy „Ennyike?”. 

Arra is rákérdezünk közben, hogy a világban nagyon sok minden történt az elmúlt 25 év alatt – gondolok itt az internetre, a közösségi médiára, a mesterséges intelligenciára. Amikor kezdtük – sajnos azoknak az éveknek a képei nem is nagyon vannak meg –, akkor még fizikai pályamunkákat, CD-ket, DVD-ket hoztak be a pályázók, nem volt online feltöltés. Az internet is egészen más volt. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan is működött akkoriban.

A globális összefüggések már csak azért is érdekesek, mert ez egy „közérzeti” pályázat és kiállítás. Ugyanakkor a lokális és globális történetek mellett, a közérzetibe a személyes dolgok is beletartoznak, tehát nagyon széles a témakörök lehetősége. A szöveg, ami felvezeti és tematikailag helyére teszi az idei pályázatot, részletesen bemutat néhány olyan ügyet, amire rákérdezünk, hogy valóban „ennyike”, ennyit értünk el? De az ARC mindig is arról szól, hogy a lehető legnagyobb  szabadságfokkal lehet pályázni és értelmezni a lehetőséget. Hagyomány nálunk, hogy bármilyen, akár a kiírástól eltérő témában is lehet pályázni, szabadon.

Kik voltak az alapítók? És miért az óriásplakát formátumot választottátok? 

Az alapötletet Fatér Barna és én találtuk ki ketten, majd megkerestük Geszti Pétert egy aránylag kész koncepcióval. Ő hozzátette a saját gondolkodását, kapcsolatrendszerét, dinamikáját, támogatókat szerzett, és természetesen együtt vágtunk bele a projektbe. 

Az óriásplakát formátumnak van egy személyes vonatkozása. Annak idején a Képzőművészeti Főiskolán végeztem, majd egy művészeti projekt keretében, a Lövölde téren felállíttattam egy óriásplakáttáblát, amit úgy neveztem el, hogy „1x1 Tábla”. Ezt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesülettel (FKSE) közösen üzemeltettem. Én kerestem meg őket ezzel az ötlettel, és az egyesület tagsága, akiknek én is tagja voltam – és a mai napig is tagja vagyok, hiszen 35 év alatti képzőművészekről van szó (csak viccelek) – pályázhatott erre a felületre. Megszerveztem, hogy az installáció ott meg tudjon jelenni, ami nem volt egy egyszerű történet. Annak idején a fővárostól Ráday Mihállyal – nyugodjék békében! – kellett egy éven keresztül tárgyalnom, hogy miként lehet úgy elhelyezni az óriásplakát táblát, hogy a városképvédelmi szempontok ne sérüljenek. Sajnos a táblának egy idő után véget vetett az önkormányzati „hullámverés”, le kellett szerelni, nem is tudom, úgy öt-hét évvel ezelőtt, de addig folyamatosan működött.

Az 1x1 Tábla egyébként a többi között arról híresült el, hogy ezen volt Nagy Kriszta kortárs festőművész „Kortárs festőművész vagyok” című képe, (akivel én annak idején együtt éltem). Később sokan mások is kiállítottak, például Kovács Gergő (a Kétfarkú Kutya Párt alapítója), hiszen egy idő után kinyílt a lehetőség, és már nem csak a stúdióból pályázhattak.

Noha ez az ARC egyik személyemhez köthető előzménye, de nem magamnak tulajdonítom az ARC ötletét. Fatér Barnával, aki középiskolai és főiskolai osztály- és évfolyamtársam volt, sokat beszélgettünk, gondolkodtunk az ARC megalapítása előtti időszakban. Az ARC tulajdonképpen egy magazin ötletnek indult. Akkoriban létezett az Oliviero Toscani és Kálmán Tibor-féle „Colors”, a Benetton céghez kötődő magazin. Mi is valami hasonlón gondolkodtunk, és ennek a magazinnak a címe lett volna az ARC (@®©).

Végül a mostani ARC projekt konkrét ötlete egy kiállítást követően született meg. Akkoriban „A giccs és kultusz” címmel Kádár Pencz Zsófia álmodott és szervezett meg egy kiállítást, az akkor még romos, felújítás előtti Sándor palota épületében, a jelenlegi köztársasági elnöki palotában. Miután megnéztük, egy séta és beszélgetés közben Barna hirtelen kibökte, hogy „miért nem csinálunk egy óriásplakát pályázatot és kiállítást?”.

Nyilván ebben benne volt, hogy én mit csináltam akkoriban, de nem én mondtam ki, nem is nekem jutott eszembe. Ahogy már említettem, nagyon sokáig egy magazinon gondolkodtunk. Az ARC logója: a kukac (@), a védjegy (®) és a copyright jel (©) szintén ennek a magazinnak a főcímötleteként született meg először, és ez is Barna kreativitását dícséri. Egyszerűek, jól mutattak egymás mellett, és ráadásul magyarul maga a szó – „arc” – is sokatmondó: az arc az emberi jelenlét és kommunikáció legfontosabb eszköze, felülete. Volt is egy szlogenünk: 

„Adjuk az ARCunkat hozzá.”

Ez azt jelentette, hogy nem bújunk el, hanem nyíltan vállaljuk magunkat. Eleinte – azt hiszem úgy a hetedik ARC kiállításig –, a saját arcunkkal népszerűsítettük a pályázatokat és kiállításokat, aztán később ez változott.

A három karakter szimbolikusan is meghatározza az életünket. Három kerek, kör alakú jel, amelyeket akkoriban még nem is használtak annyira, mint ma. Az e-mail persze már létezett, de messze nem volt ilyen általános. Mi jó ötletnek találtuk, és végül meg is maradt.

Nagyon lényeges volt emellett az elejétől kezdve, hogy a pályázat ne csak a grafikusoknak vagy a reklámszakmának szóljon, akik ezt a médiumot használják. Hiszen az „1x1 Tábla” projektem is azért volt érdekes, mert – mondjuk így – kicsavartuk a reklámszakma kezéből ezt a médiumot. Az ezredforduló körül nem volt itthon ilyen, mindenkit megszólító pályázat, és nem voltak köztéren ilyen események sem.

A válasz tehát az óriásplakát formátumra: volt ugyan a Lövölde téren egy ilyen kiállító felület, de a hagyományos értelemben az nem óriásplakát tábla volt, hiszen nem is reklámok jelentek meg rajta. Az első plakáton például az volt a felirat: „Ez nem reklámtábla!”. Fontos, hogy hagyományos értelemben nem, vagy nem csak óriásplakátokkal kezdtünk foglalkozni. Bár a nevünkben sokáig szerepelt ez a szó, mára már nincs benne – és ez sem véletlen.

Az ARC pályázat és kiállítás idővel saját utat talált. Nem mi határoztuk meg, hanem a pályázók és a látogatók formálták. Így kapta meg a „közérzeti” jelzőt is – ezt Péter javasolta egy idő után –, mert minden évben afféle vizuális és közérzeti lakmuszpapírként működött a tárlat: megmutatta, mi foglalkoztatja éppen az embereket. Nemcsak a kommunikáció, a reklám vagy a fogyasztói világ kérdései jelentek meg, hanem az élet sok más területe is személyes nézőpontokból.

Persze a klasszikus óriásplakát szabályai miatt – hiszen alapvetően egy autós műfaj – sokan úgy gondolják, hogy két másodperc alatt át kell jönnie az üzenetnek. Bár van zsűritagunk, például Rényi András, művészettörténész, aki ragaszkodik e szigorú műfaji kritériumhoz – és ezt teljesen tiszteletben is tartjuk –, a kiállítás ma már nem kizárólag erről szól. Azonban ezt nem mi találtuk ki, hanem a pályázók és a közönség alakították ilyenné az évek alatt, mi pedig hagytuk, hogy így alakuljon.

A lényeg, hogy nagy méretben mutatjuk meg a munkákat: óriásplakát méretben, 238x504 centiméteres, 12 négyzetméteres fekvő formátumban. A legegyszerűbb, közérthető plakátok általában hatásosabbak, de van, amikor a részletgazdag, sok szöveges, bogarászós művek előtt is hosszasan megállnak az emberek. Ez nem egy autópálya melletti szituáció, hanem egy  kiállítás: ide azért jönnek, hogy időt töltsenek a képekkel, nézegessék őket, gondolkodjanak és beszélgessenek róluk.

Ezért nehéz is megmondani, mi a „jó plakát” az ARC-on. Nemcsak az, ami megfelel a klasszikus óriásplakát szabályainak, hanem sok másféle megoldás is működhet.

Máshol, Európában létezett óriásplakát kiállítás ekkoriban?

Először az Europlakátot, akkori közterületi médiatulajdonos céget kerestük meg, hiszen még nem voltak tábláink, installációs elemeink – és nekik, ha jól emlékszem az volt éppen a fejükben, hogy behozzák a Toscani-féle kiállítást, ami akkoriban járta Európát. Az óriásplakátokból állt, a Toscani-féle Benetton-hirdetésekből, amik akkoriban – nem csak vizuális okokból – elég „határfeszegetőnek” számítottak.

Ekkor jöttünk mi képbe, és úgy döntöttek, hogy nem külföldről hoznak plakátokat, hanem minket támogatnak. Akkor még ennyire jófejek voltak a közterületi reklámozók. Ma már egy darab ilyen támogatónk sincs. Ez a mai Magyarország sajátossága. 

Bár minden ilyen tárgyalásunk során elmondják a marketing szakemberek, hogy ez a pályázat és kiállítás marketing szempontból tökéletes, hiszen több százezer látogató helyben megnézi a kiállítást, és több millió embert elér a nyilvánosságon keresztül. Hatalmas cégek is nagyon komoly felületnek látják, amikor elmegyünk hozzájuk, elismerik, hogy ez egy unikális rendezvény. 

Szuper dolog, hogy többszázezer ember odajön, több órát eltölt a hatalmas képek előtt, gondolkodnak a saját életükről, beszélgetnek, reagálnak. Csak hát, túl szabad! 

És azt kérdezik: „Tudjátok ti, hogy hol vagytok?” 2011-ben egy kiállítás ezért is maradt el, mert konkrétan nem volt rá forrás, nem volt olyan támogatónk, aki ezt merte volna finanszírozni. 

A többi alapító azóta hogyan vesz részt a kiállításban?

Barnával, ha jól emlékszem, a hatodik, hetedik körül elváltak az útjaink. Ő és Péter a hazai reklám bizniszben dolgoztak, velem ellentétben, aki csak az ARC kommunikációs projektjeiben vettem részt. Nekem egyébként a másik „kalapom” pl. az Energiaklub, ami egy külön történet, egy civil dolog. Emellett tanítok a Képzőművészeti Egyetemen, az Intermédia tanszéken is. Nem a reklám világából jöttem. Ők viszont nagyon erőteljesen együtt dolgoztak, aztán szétváltak az útjaik. Nem tudom, nem emlékszem pontosan, hogy miért, de végül is úgy alakult, hogy Barnával különváltak az útjaink. Aztán nemsokára rá jött egy új társunk, Molnár Hédi, akivel azelőtt Péter az Akció reklámügynökségnél dolgozott együtt. Nagyon sokáig Hédivel közösen vittük a napi teendőket, de pár évvel ezelőtt ő is új kihívások felé fordult. Tulajdonképpen jelenleg a napi szintű operatív és koncepcionális dolgokat a feleségemmel, Bakos Szofival együtt csinálom. Péter annyiban van jelen, hogy a pályázati főtémákat együtt találjuk ki, ezen kívül néha megjelenik, néha támogatásáról biztosítja a dolgot. Sajnos nagyon mást nem is csinál, mert neki mindig vannak fontosabb feladatai, projektjei.

Aztán a helyszín is változott. 

Igen, a 2011-es kihagyás után bár új erőre kapott a pályázat, 2012-ben Simicska Lajos megsértődött az egyik, a kiállításra is beszavazott pályaműre, ami az akkor még Orbán-kegyelt kivett osztalékán élcelődött, ezért a következő évben már nem biztosította a Mahir oszlopokat. A következő pofon azt volt, amikor 2017-ben kipenderítették a kiállítást az illusztris helyszínről, az Ötvenhatosok teréről, a Hősök tere tőszomszédságából. Először Karácsony Gergely, az akkori zuglói polgármester fogadta be az ARC-ot, majd innen került át a XI. kerületi Bikás parkba, ahol immár hatodik alkalommal vagyunk. Esélyesen utoljára.

Mi a probléma a Bikás parkkal?

A sok százezer ember nagyon letapossa a zöldfelületet. Nem nagyon lehet mit csinálni ezzel. Mi amúgy elégedettek vagyunk a parkkal, és a látogatók is nagyon szeretik. Nyilván vannak környékbeli lakók, parkhasználók, akik elszomorodnak, látva, hogy mekkora kár keletkezik a zöldfelületen, amit nekünk sajnos nincs pénzünk rekultiválni, de az önkormányzat szerencsére foglalkozik ezzel is. 

Egyébként fontos, hogy nagyon nagy mértékben Újbuda finanszírozza az ARC kiállítást. Pontosabban, jelen pillanatban két önkormányzat finanszíroz minket, Újbuda mellett Budapest. A fővárosi helyzet viszont aktuálisan elég nehézkes az ismert okok miatt. Nehéz úgy költségvetést tervezni, hogy bizonytalan a finanszírozás, de hát ilyenek a magyar viszonyok, tulajdonképpen már megszoktuk... Emellett van néhány támogatónk szolgáltatással, termékekkel, de valójában olyan, aki megfelelő mennyiségű készpénzt hoz, és amiből a megvalósítási költségekre tudunk fordítani, az jelenleg a két önkormányzathoz kötődik nagyrészt.

És ha nem a Bikás parkban lesz jövőre, akkor van már ötlet, hogy mi lesz az új helyszín?

Nincs. De nagyon fontos, hogy Újbuda vezetése nem akarja, hogy elmenjünk a kerületből. Ők szeretnék támogatni az ARC-ot, csak a Bikás parkot pihentetnék. Egyébként, ahogy mondtam, érthető okokból. Más kérdés, hogy ha a kiállítás utáni tavasszal kimész a parkba, akkor már alig látod a nyomait, mert a természetes folyamatok és a kertészek megoldják a regenerálódást. Csak ezt minden évben meg kell csinálni, ami azért költséges feladat. 

Azt azért fontos elmondani, hogy Újbuda készített egy közvélemény-kutatást két évvel ezelőtt, hogy milyen eseményekhez kötik leginkább Újbudát az újbudaiak. Kiderült, hogy a legfontosabb újbudát identifikáló esemény az ARC kiállítás. Tehát városmarketing szempontból az ARC iszonyúan bejött Újbudának, egyébként ez is volt a céljuk. Mi ezt teljesítettük. Csak az a sok ember, ugye mást is csinál, nemcsak nézelődik, hanem a lábával tapos is...

A rongálásokra hogyan reagáltok? Van erre valamilyen policy? Újranyomjátok, leragasztjátok, vagy hagyjátok, hogy megjelenjen a vélemény?

Igen, van. Ha valaki csak odafirkál valamit, azt hagyjuk, ez befogadói gesztus. Akkor kellene közbelépnünk, ha valaki meg akarja semmisíteni vagy teljesen átírni a kép jelentését. Ez ritka, de előfordul, főleg érzékeny témáknál, például LMBTQ, vagy nemzeti szimbólumok kapcsán. Ebből is látszik, hogy van ezzel mit foglalkozni még.

Tavaly volt egy nagyobb botrány: az egyik képünket Dúró Dóra és társai megrongálták, mondván, hogy „anyaság ellenes” propaganda. Pedig a művet egy fiatal anya készítette a saját gyerekéről, és épp az anyaság árnyalt valóságáról szólt. Ezzel szemben, aki ott propagandát csinált az épp Dúró Dóra és csapata volt, politikai haszonlesésből. A képet újra kellett nyomtatni és ragasztani. A rongálásból rendőrségi eljárás is lett, de végül érthetetlen indokokkal megszüntették. Ezt a hírt akkor a Kreatív is lehozta.

Fontos leszögezni, hogy a kiállított képek jogilag műalkotások, és a kiállítás teret ad nehéz témák megvitatására is. A rongálás persze bosszantó, de sokszor épp a rongálók csinálnak nagyobb reklámot egy képnek, vagy az aktuális kiállításnak.

Hány pályamű érkezett idén? 

Idén több mint 1000 pályamunka érkezett, pontosan 1016. A húsz fős zsűrinek ezekből kellett kiválasztania a legjobb képeket, köztük a díjazottakat. Emellett van egy háromfős kurátori csapat is, akik több időt és figyelmet szentelve meghatározzák a végső kiállítás képeit, aminek már hagyományos megjelenési eleme egy ú.n. szöveges pályamunkákból összeállított gyűjtőplakát is. Így áll össze végül a kiállítás, közel 100 darab kiállított képből. 

Egyébként régen fordult elő utoljára, hogy a beérkezett művek száma elérte az 1000-et. Ennek amúgy nem tulajdonítok nagy jelentőséget, a nagy része bőven kritikára szoruló kép, és így nagyobb feladat ebből válogatni. Tavaly a Kreatív azt is részletesen megírta, hogy hogyan működik a zsűrizés, és a kiállításra kerülő plakátok kiválasztásának rendszere, úgyhogy ebbe most nem is mennék bele mélyebben. 

A háromfős kurátori testület ugyanazokból a tagokból áll, mint tavaly?

Egy tagunk változott. Idén Révész Emese, az ELTE Művészettörténet Tanszékének vezetője  egy másik kulturális esemény miatt nem tudott részt venni a folyamatban. Helyette Benedek Kata, aki szintén művészettörténész vett részt a kurátori csapatban. Továbbá ismét tagja volt Kudász Gábor Arion, aki a MOME fotó tanszékének tanára, meg én.

A kurátorok feladata más, mint a zsűrié. Tisztában kell lenniük azzal, hogy egy kiállítás nem úgy áll össze, hogy húsz ember megszavazza, hogy mi legyen ott, hanem alaposan végig kell gondolni, ehhez pedig több idő, nagyobb figyelem kell. Sokszor a nagy létszámú zsűri átsiklik fontos képek fölött, mert mások a szempontjai és gyorsabb a döntéshozatala. A kurátori munka tehát egy hosszabb folyamat, amelyben sokkal több fókuszált figyelem jut a kevésbé bombasztikus tematikákra, vizuális finomságokra, a sokszínűségre. Nekünk ezekre is figyelni kell, hogy ne csak és kizárólag Orbán-kritikákkal legyen tele a kiállítás. Ez fontos ma Magyarországon, de nem csak ebből áll az életünk, és azért az anyagban bőven vannak ilyenek is. 

Emellett vannak olyan képek, amelyek csak a helyszínen válnak kifejezetten érdekessé. Magam is sokszor meglepődöm, hogy „jaj, hát ezt észre se vettem!”. 

Úgy érzem, mindent megtettünk annak érdekében, hogy a kiválasztás jó legyen. Nagy hála és köszönet a zsűritagoknak meg a kurátoroknak, akik ezt lényegében ingyen csinálják. Remélem, hogy sikerült jó döntéseket hoznunk! De döntse el mindenki maga, és nézze meg a kiállítást szeptember 12-e és október 12-e között.

Kik az idei díjazottak, és kik nyertek különdíjakat?

Idén, nem meglepő módon, egy Pride-os kép nyerte meg a fődíjat, alkotója Gézamalac, akit sokan politikai mémgyártóként ismernek, és aki tavaly a Borz-díj nyertese lett. Hozzáteszem, ugyanez az idei alkotás Budapest különdíjasa is lett. 

A kép címe: Hol van Viktor? A kép egy gyerek böngészőre hajaz. Nagyon szépen meg van rajzolva szerintem. Felülről látjuk a Gellérthegyet, előtte az Erzsébet hidat, amin ömlik át a tömeg a pesti oldalra. Ez egyfajta idealizált Pride vonulás, ahol mindenki ott van, pl. még Orbán és Putyin is. Több más figurával együtt ki lehet őket böngészni. 

Egyébként ez a kép egyáltalán nem felel meg az óriásplakát kritériumainak, de közben nagyon jól néz ki, és jól is van végiggondolva. 

Második helyezettel kevésbé értettem egyet. Nagyon szép kép, művészettörténeti utalás, hozzáteszem, AI-os. A palackvisszaváltásról szól, és egy híres németalföldi festménynek, A pénzváltó és a felesége című képnek a parafrázisa. Úgy van megcsinálva a kép, hogy a pénzérmék helyett, mini műanyag palackok vannak az asztalon. Többen is foglalkoztak ezzel a témával, ami egy érdekes jelenség. Egyébként tényleg jó fejlemény ez a palack-visszagyűjtés dolog.

A harmadik helyezett a Beszavazó show című kép lett. Ez egy grafikai ábrázolás, egy különleges vizualitással megoldott jelenetet látunk, egy televíziós show-t, egy versenyt, ahol eldöntik, hogy ki kerülhet be a kórházba, kit műtenek meg. Ott van a showman, ott van az orvos, és ott vannak a betegek, körben fekszenek. 

A Borz díjas egy MÁV, illetve vonatközlekedés tematika, ahol is egy idős nőt látunk a kép előterében. A felirat pedig arra utal, hogy ha ilyen lett volna a vonatközlekedés, akkor József Attila talán a mai napig is élne. A kép azt sugallja, hogy a hölgynek és a költőnek közük lehetett egymáshoz. A kép a kormánykommunikációt figurázza ki. Őszintén szólva, nekem ez sem volt a kedvenceim között. A zsűri viszont így döntött, és az biztos, hogy változatos lett a díjazottak köre. 

Emellett vannak különdíjasok is. Újbuda ugyanannak adta a díjat, mint a Civilizáció Koalíció. Ez szintén egy AI segítségével készített kép. A képen az látható, ahogy egy nagymama, egy szivárványszínű szalaggal a homlokán beáll a rendőrségi fotóhoz, a címe pedig az, hogy Az első szabálysértésem.

Az aHang is adott idén különdíjat. Az ő díjazottjuk társadalmi tematikájú vizualizáció. A képen kicsiben ott látjuk középen Orbán Viktort és kis stábját, körülöttük pedig nagyban ott állnak tanárok, orvosok, kézen fogva. Mintegy mutatva, hogy hogyan áll helyre a rend.

Egy régi partnerünk a Hammer Agency pedig Pásztor Dániel, This is fine című pályamunkájának ítélte oda a különdíját, melyet a díj felajánlója azon pályázat készítőjének ítélt oda, aki marketing szempontból kiemelkedő megoldást nyújtott.

Neked melyik kép volt a kedvenced idén? 

Ezt mindig szokták kérdezni. Nekem nincs kedvencem, nagyon nehéz lenne kiválasztani. Viszont az első helyezettel most egyetértek. Ez nem mindig van így, de most nagyon. Tehát ez a fajta megközelítés és a megvalósítás is tetszik. Emellett szerintem ez a többszázezres tömeg, ez a kiállás megérdemli az ilyen tipusú vizuális megjelenítést, emléket is. 

Ami viszont számomra a legfontosabb, hogy az emberek odajönnek és gondolkodnak arról, hogy mi az életük, és mindezt állóképek előtt teszik. Pedig az állóképek, az óriásplakát – szokták mondani – „boomer” és „old school” jelenség. Na, most ehhez képest rengeteg a magáról a közösségi médiában szelfit megosztó fiatal a kiállítás nézői között is. Hiszen a digitális magányhoz képest óriási élmény, amikor kimész a szabadba, és ott másokkal, akár idegenekkel is megoszthatod, amit gondolsz. Láthatod, ahogy mások reagálnak, nevetnek, kritizálnak, sőt hallhatod, és be is szállhatsz a kommunikációba. Tulajdonképpen agóraként, fórumként is működik az egész, ahogy már szó volt erről is. 

Azt szeretem tehát a kiállításban, ahogy az emberek számára működik, és nem egy-két kitüntetett kép itt a lényeg számomra. Sokkal inkább a jelenség a lényeg, amit a szabad és igazságkereső képek és a köztéri helyszín együtt generálnak. Mindez arra jó – és talán ez benne a művészet –, hogy elgondolkozzunk azon, amiben élünk: a világ dolgairól, a világ szépségeiről és csúfságairól, sokszor a kiállítás bezárása után is. 

A felfogásunk szerint a politika nem más, mint a közös dolgainkról való gondolkodás, ilyen értelemben pedig – és csakis ilyenben – az ARC kifejezetten politikai jelenség. Ez ezzel a pályázattal és kiállítással a lehető legdemokratikusabb, bárki számára hozzáférhető úton történik. 

Hangsúlyozom, hogy ez egy teljesen szabad, jeligés pályázat és kiállítás, ami nagyon fontos. Ma a legtöbb pályázaton korlátozva van a témakör, ill. valahol fizetned kell, vagy azért, hogy pályázhass, vagy a belépődíjért, hogy az eredményét meg tudd nézni. Itt egyik sincsen.

Persze, ha nagyon kell mondani egy kedvenc képet, akkor azt emelném ki, ahol a Mars utazást idézi meg az alkotó, és a küldetés tagjai: Putyin, Orbán, Hszi Csin-ping, Trump, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos és Elon Musk a Mars küldetés jelenlegi felkent apostola, ott állnak, narancssárga ruhában, mennek, felfedeznek, és a Föld nevű bolygó mindjárt megszabadul tőlük.

Címlapkép: Gézamalac, Hol van Viktor? (Fotó: ARC)

Nyitókép: Bakos Gábor (Fotó: Kreatív)

További fotók: Bakos Gábor (Fotó: Kreatív); 1x1 Tábla: Nagy Kriszta, Kortárs festőművész vagyok (Fotó: 1x1 Tábla katalógus; kiadó: FKSE, szerk.: Kálmán Rita, Bakos Gábor); 1x1 Tábla: Ez nem reklámtábla (Fotó: 1x1 Tábla katalógus; kiadó: FKSE, szerk.: Kálmán Rita, Bakos Gábor); Gézamalac, Hol van Viktor? (Fotó: ARC); Kiss Bence, Pénzváltó és felesége (Fotó: ARC); Arthofer Márk, Beszavazó show (Fotó: ARC); Horváth Krisztián, Tudta (Fotó: ARC); Mátéfy Lili, Az első szabálysértésem :) (Fotó: ARC); Ibos Csaba, Mi (Fotó: ARC); Pásztor Dániel, This is fine (Fotó: ARC)