A cikk eredetileg a Kreatív magazin 7-8. számában jelent meg.
„Definiáljuk a feladatot, mi az óriásplakát” – teszi fel a kérdést Rényi András, művészettörténész. A HVG székház tárgyalótermében az óriáskivetítő körül húsz ember ül, vannak köztük huszonéves slammerek, írók, harmincas építész, negyvenes műsorvezető, fotóművész, tanár, rendező, marketinges, szövegíró, jógastúdió-tulajdonos és idősebbek is, művészettörténészek, kreatívigazgatók, újságírók. Évente egyszer találkoznak ugyanitt, ugyanakkor az ARC élő zsűrizésének egyetlen napján, amikor el kell dönteni, hogy a beérkezett ezerközeli pályaműből melyik három ér dobogós helyezést és melyik kapja a Borz-díjat. Azt, amelyik leginkább alkalmas a kedélyek borzolására.
“Definiálja a feladatot a néző” – válaszol Bakos Gábor. A pályázat alapítója szerint a kiállítás organikusan nőtt ki olyan platformmá, ahol megférnek egymás mellett különböző műfajok, ahogy a látogatók is egyedi módon közelítik meg a plakátokat. Van, aki gyorsan átfut rajta, van, aki percekig mereng egy-egy képen, így Bakos Gábor szerint az óriásplakát csupán egy formai keret: „történetesen ez az a méret, amiben megvalósulhat a kiállítás, de ettől még lehet tágabban értelmezni”.
Igen, nem, talán
Rényi András másképp gondolja: „az óriásplakát formátum autós műfaj, nekem ez meghatározó: három másodperc alatt meg kell érteni vizuálisan és tartalmilag.” A művészettörténész ilyen szemmel értékeli a munkákat.
A zsűrizés reggel tízkor kezdődik és addig tart, amíg dűlőre nem jutnak, akár estébe is nyúlóan vitatkoznak. Csupán egy szűk hét telt el azóta, hogy lezárult a pályázat végső leadási határideje, a húsz fős zsűrinek pár napja volt, hogy végigpörgesse az online pályázati platformon a pályaműveket először az előválogatás virtuális magányában, és saját szempontrendszere szerint súlyozva a látottakat: igen, nem, talán. Ezek alapján alakult ki az első shortlist, egy körülbelül 90 művet tartalmazó lista, amit élőben egyenként újra értékelnek: második látásra, a többiek érvein átszűrve, keresve a három legjobbat és a azt, ami leginkább borzolja a kedélyeket.
Pusztító mém-éra és béna AI
„Nekem az számít jónak, amelyiket tovább küldeném az ismerőseimnek a közösségi médián” - mondja Szoboszlai Péter, a Hammer Agency kreatívigazgatója, aki a kezdetektől fogva részt vesz az ARC munkájában, tehát negyed évszázadon átívelve látja a pályázat életútját. Szerinte mivel a digitalizációval megváltozott a nézők percepciója, ehhez kell alkalmazkodnia a kiállításnak is.
„Már csak arra nyomtam igent, amin hangosan felnevettem vagy megríkatott, vagy tényleg elgondolkodtatott. Ami nem fogott meg azonnal, ronda, igénytelen, erőltetett volt, vagy minden évben előkerül, az instant nemet kapott” – árulta el Kemény Zsófi, slammer, költő, író: „a nemnél is nemebbet kapott, ami egy ismert mém plakátformába öntése volt nulla önálló hozzátoldott gondolattal” – teszi hozzá.
Smiló Dávid építész már ötödik alkalommal zsűrizik az ARC-on, ő is azt látja, hogy a társadalmunk kreativitása repetitív. Ezek a hasonló megközelítések szerinte leképezik a magyarok lelkiállapotát. Az is észrevehető, hogy mióta az interneten a mém az úr, a kiállítás kizárólagossága is megszűnt. „Régen az ARC volt az egyetlen, ahol az éppen aktuális ügyeket képekbe sűrítő gondolatokkal találkozhattunk, méghozzá egy évben egyszer” - mondja Smiló Dávid. Ez viszont azt is jelenti, hogy eltolódtak a zsűri szempontjai és már többet várnak el a pályázóktól: „Nem elég kiírni egy vicces mondatot”.
A fotóművész, Kudász Arion szerint akkor jó egy plakát, ha egy szélesebb érzelmi spektrumot le tud fedni: „először nevetünk rajta, aztán elkomorulunk, majd érzünk némi gúnyt, sőt akár elutasítást.”
Generációs (h)ARC
„Már nem is emlékszem, mikor zsűriztem először, de jóideje minden évben stabil pontja ez a nyaramnak, nagyon erős hangulat kapcsolódik hozzá. Csak sodródom és élvezem a vitát” – mondja Kemény Zsófi.
A zsűrizés élménye azért különleges a résztvevők szerint, mert olyan emberekkel találkozhatnak, vitatkozhatnak és cserélhetnek eszmét, akikkel csak a pályázat miatt kerülnek össze. Kitekinthetnek saját buborékjukból, különböző szemszögekből láthatják a világunkat, legalábbis azt a szegletét, amit a pályázók eléjük tesznek.
„Mióta van az online rendszer, kidobja az élő zsűrizésre azokat a plakátokat, ami mindannyiunknak tényleg tetszett. Húsz elismert szakember különféle területekről csak nem tévedhet akkorát! Azért ülünk ott, hogy megbeszéljük, ha mégis. Innentől már csak érvelni kell, meggyőzni, és hagyni, hogy meggyőzzenek” – a slammer így summázza a zsűrizés folyamatát.
Vannak művek, amikről egészen mást gondoltak a zsűritagok és a generációs különbségek is kibuknak. Kemény Zsófi sosem tanult oroszul, nem értette, mit esznek az idősebbek azon a cirill betűs munkán, ami kiolvasva Szuverenitásvédelmi Hivatalként olvasandó. „Én csak azért értettem, mert ukrán lakótársam van” – árulja el Nyáry Luca.
Rényi András kedvencét, ami a narancsszeletet építette bele a régi népköztársasági címerbe sem üdvözölték a fiatalabbak, hiába magyarázta el, hogy „gyerekek, tényleg ez van, ebben élünk már”. De aki meg sem született a rendszerváltás előtt, honnan érezné a kép mondandójának súlyát?
Nyáry Luca a pályázók témaválasztásában is érzékelt életkori sajátosságokat. Számára az idei pályamunkákból hiányoztak azok az aktualitások, amelyek globálisan meghatározzák a világunkat. Azon csodálkozott például az író, hogy az izraeli-palesztin háború nem jelent meg a pályaművek között. „Külföldön nem lehet kimaradni a gázai események diskurzusából, egy olyan vízválasztó az internetes világunkban, amiben már egyértelműen felelősségre vonták az influenszereket véleményük miatt”, de számára az is rejtély, hogy a külföldi influenszereknek szervezett, államilag finanszírozott budapesti luxuskiruccanással miért nem foglalkozott senki. „Ebből arra következtetek, hogy a pályázók nagy része az idősebb generációt képviseli, tehát inkább milleniálok és nem Z generációsok.”
Egy valami viszont mindenkinek feltűnt: az AI már egyre több plakátterven köszönt vissza, ami Bakos Gábor szerint egyáltalán nem probléma, a grafikai megoldásokra érzékeny szemekkel viszont azonnal kiszúrható, ha a megvalósítás slendrián. Az egyik plakátterven két nő ölelkezik, közeli, szájuk összeér, körülöttük az LMBTQ témát kötelezően rejtegető fólia. Kezük összefonódik. Mijük? Valami nem stimmel: az eldeformált ujjakról süt a béna AI. Ha jobban odanézünk, más hibákat is felfedezhetők, egyszerű: a két alakot ugyanabból a promptból hozta létre a program.
Smiló Dávid építészként a vizuális megoldásokból hamar kiszűri a hasonlóan amatőr munkákat. „Szakmámból kifolyólag egyből kiszúrom a mesterséges intelligenciát a képeken. Az embernek egy idő után rááll a szeme, első nézésre túlságosan is szépen, szinte tökéletesen megrajzoltnak látszanak, de könnyen kibuknak az anomáliák. A távoli alakokon és a végtagok kidolgozatlanságán rögtön észrevehető az AI.”
Nyáry Luca még érzékenyebb volt a megúszós megoldásokra. Negyedik alkalommal vett részt a zsűri munkájában, és már az előző évekből is emlékezett mesterséges intelligenciával készült pályázatokkal, „de idén már feltűnően sok volt”. Nyáry Lucát azért zavarta, mert ő is sokszor használ képgenerátort, ezért pontosabban látja, hogy melyikbe mennyi energiát fektettek.
„Bosszantó, hogy valaki egy perc alatt megpróbálja letudni a feladatot, de ha jó a koncepció és látom, hogy van benne emberi munka, akkor tudom értékelni”.
Kudász Arion már egy jó évtizede részt vesz a zsűriben, ezért neki is feltűnő volt a mesterséges intelligencia térnyerése, amiben egyrészt veszélyt, másrészt lehetőséget lát. „Ez kitágítja a nyílt pályázatot azok számára, akiknek nincs meg a technikai tudásuk a nevezéshez, de egyben a sablonosság felé mozdítja a munkákat. Idén már szembetűnő volt, hogy az AI milyen uniformizált képekből alkot: ugyanaz a szép nő, vagy ugyanaz a gyermeki arc visszaköszönt több különböző pályaművön.”
ARC-história
A srác áll egy óriásplakát előtt. Mögötte a Bikás park lankái, a plakáton egy srác, ahogy a park lankái között áll és néz egy óriásplakátot, a plakátot, amin a srác áll és néz egy óriásplakátot, amin a felirat: Rosszabbul élünk, mint valaha.
Tényleg nem változik semmi, csak az időjárás? Nagy Iván Zsolt, a hvg.hu volt főszerkesztője szerint van ennek a képnek egy bája, „hisz tényleg ez az éves kesergőnk”, de Bakos Gábor nem üdvözli a plakát szarkazmusát. „Nem szeretem azokat a plakátokat, amik az ARC-ról szólnak. Sok ilyen volt már az évek során”. Bakos Gábor 25 éve főszervezője az ARC-plakát kiállításnak, ami idén azért a 24. mert 2011-ben elmaradt. 1999-ben Fatér Barnával és Geszti Péterrel alapították a mindenki számára nyílt versenyt, sokáig Geszti volt az ARC fő arca is. 2013-ban bukkant fel a közérzeti pályázat elnevezés, akkor Bakos már így nyilatkozott róla a hvg-nek: „Az ARC arra talán alkalmas, hogy a legteljesebb szabadsággal készült képek segítségével, közösen gondolkodjunk az utóbbi hónapokat, éveket Magyarországon és a világban meghatározó folyamatokról. Ezért is nevezzük a mostanit közérzeti kiállításnak.”
Azóta állandósult a jelző, de több változást is el kellett szenvednie a fennállása óta, a NER elhatalmasodása is évről-évre nyomon követhető nem csupán a tematikában, de a kiállítás szűkülő lehetőségei, finanszírozási nehézségei nyomán is. 1999-ben az Ötvenhatosok terén indult el 100 óriásplakát-hellyel, majd egy-két év múlva jó pár Mahir oszloppal, 2008-ban egy Gyerek ARC kiállítással bővült, 2011-ben pedig finanszírozási nehézségek miatt meg sem tartották az ARC-ot. Akkor Bakos Gábor a Kreatívnak így nyilatkozott, a „válság mellett a kiállítás elmaradásának oka az is, hogy – ahogy sokan mások is – a potenciális támogatók is tartanak ettől a szabad véleménynyilvánítási tereptől”.
A kihagyás után bár új erőre kapott a pályázat, 2012-ben Simicska Lajos megsértődött az egyik pályaműre, ami az akkor még Orbán-kegyelt kivett osztalékán élcelődött, ezért a következő évben már nem biztosította a Mahir oszlopokat. A következő pofon azt volt, amikor 2017-ben kipenderítették a kiállítást az illusztris helyszínről a Hősök tere tőszomszédságából. Először Karácsony Gergely, az akkori zuglói polgármester fogadta be az ARC-ot, majd innen került át a XI. kerületi Bikás parkba 2020-ban, de az utóbbi években itt is kérdés, hogy az önkormányzati képviselő-testület engedélyt ad-e rá.
Demokratikus szufficit
Az idei témát hetekig tartó egyeztetés előzte meg a szervezők részéről, de Bakos Gábor szerint a család, mint vitatéma megmozgatja az embereket és közvélemény-formáló erővel rendelkezik. Fontos viszont, hogy ha valami másról szeretne beszélni a pályázó, akkor szabadon választott gondolatmenetét is megvalósíthatja a plakáton.
„Az ARC marad az a hely, ahol még szabadon lehet gondolkodni bármiről, ehhez ragaszkodunk, ezért nem szeretnénk csak egy kötött témára korlátozódni” - tette hozzá Bakos Gábor, aki a zsűrizést is ezen az elven tartja kordában, addig beszélnek egy-egy műről, ameddig minden álláspontot meg nem hallgattak
A hetedik órában, amikor a pontszámok alapján már kialakult egy sorrend, egy újabb kör következik. Mindenki kampányolhat saját kedvence mellett, így újra terítékre kerültek olyanok, amik a pontozás alapján háttérbe szorultak. „A matematika egy dolog, az ARC zsűri egy másik” – magyarázza Bakos Gábor.
Az egyik plakát például Kemény Zsófi szívügye: „nagyon szegényes környezetben (mások szerint kórházi csempe előtt) rozsdás hűtő áll, rajta hajráfideszes mágnesek, matricák. Ez a plakát nekem nagyjából mindent elmond arról, amiben élünk. Nagy témám az önsorsrontás, úgyhogy nemcsak az országra és az aktuálpolitikára kihegyezhető a sztori, hanem a személyes szféránkra is. „Sokáig harcolt érte, hogy dobogóra kerüljön ez a munka. „Aztán mondták a többiek, hogy ácsi, az a címe, hogy a nagyi hűtője. Ezt én nem vettem észre, és mivel a plakátokat címmel együtt állítják ki, beláttam, hogy nem lenne jó választás: nem akartam, hogy egy hamis, egybites „nyuggerezéssé” egyszerűsödjön ez a fantasztikusan (ezek szerint véletlenül és szándékolatlanul) végtelen jelentéssel bíró munka”.
Smiló Dávid egy olyan plakátról győzködte a többieket, ami többnyire NER családokat ábrázol címerek formájában, ez előtt biztosan sok időt kell eltölteni, mire besoroljuk melyik címer Mészárosé, melyik Rogáné vagy Tiborczé. Az új arisztokrata családok című mű végül tényleg dobogós lett.
Szoboszlai Péter azt a grafikát szerette volna az elsők között látni, amin a fekete vonallal megrajzolt reptéri jeleneten egyetlen színfolt van: a baracklekvár, amit a nagymama tesz a poggyász-szalagra. Én tudom, milyen volt Covid alatt távol lenni az országtól és a családtól, ebben a baracklekvárban minden benne van, ami az otthont és a családot jelenti”.
A család az, …mi is?
A pályázat mottója sokakat ihletett meg hasonlóképp: Kudász Arion szerint szembetűnő a házi kedvenc, mint a családfogalom lehetséges kiteljesítője. „A képeken egy egyedülálló, vagy egy pár, a szépen berendezett szobában, szép szobanövényekkel, mellettük a kutya, macska, vagy a házipinty. Nincs bajom azzal, ha valaki családtagjaként tekint az állataira, bennem ezek az idillinek szánt ábrázolások mégis hiányérzetet és egy kis szomorúságot teremtenek. A kutya vagy a macska tényleg lefedi azt, amit a család jelent? Ebben az értelemben ugyanis a család az, ahonnan a feltétlen elfogadás származik, pedig a család nem csak a jó és idilli élethelyzeteket határozza meg, hanem a nehézségeket is” – fejti ki fotográfus.
Kemény Zsófinak is volt egy kis hiányérzete: „számos CSOK-os, social médiától megtépázott családi vacsis, külföldre szakadt családtagos, családon belüli erőszakos, öröklődő traumás plakátot láttunk. Szerintem azonban a család ennél azért sokkal tágabb fogalom. „Távol álljon tőlem, hogy a pozitív vibe-okat keressem bármiben, de itt azért megfordult a fejemben, hogy némi melegség, összetartozás, elfogadás, szeretet elférne még a rengeteg negatívum mellett. A család lehet menedék is.”
A kurátori munka: a demokratikus deficit
Az élő zsűrizés után folytatódik az ARC-válogató, sőt ekkor kezdődik egy nagyon lényeges utómunka. „Mindig is fontos feladatnak éreztem, hogy teret adjunk ezen a kiállításon azoknak is, akik nem feltétlenül szólnak a közvéleményhez, nem foglalkoznak közérdekű problémákkal, hanem valami szubjektív motívummal gazdagítják a gyűjteményt” – mondja Bakos Gábor, aki idén Kudász Arionnal és Révész Emesével, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető docensével hármasban végezte el a kurátori feladatokat. Ez azt jelenti, hogy az élő zsűrizés után elővették az összes beküldött pályázatot, hogy ránézzenek újra, már egy kicsit más szemmel a művekre. „Olyan, mint a lakásfelújítás: mikor kész van, akkor látod meg, hogy mit lehetett volna másképp csinálni” – ecseteli Kudász Arion.
Előfordul, hogy olyan művek nem kerülnek a szűkített listára, amelyek valamilyen oknál fogva, nem szólítanak meg első látásra mindenkit. „Vagy nem elég harsányak, vagy finomabb humorral bírnak, vagy nagyon megosztó a megjelenítésük, esetleg bonyolultabban értelmezhetők, ami miatt esetleg nem értékeli elég zsűritag ahhoz, hogy az előzsűrizésen fennakadjon a szűrőn” magyarázza Kudász Arion. Másodszori, harmadszori, negyedszeri ránézésre az ember mást vesz észre, újabb értelmezési rétegek adódnak hozzá.
Révész Emese szerint azért volt tanulságos az utólagos kurátori munka, mert míg az élő zsűrizés során egy kiélezettebb helyzetben, főleg politikai szemmel nézték a pályázatokat, addig a következő szűrés során Gábor sugallatára már leginkább csak a művészi aspektusok kerültek előtérbe. „Így egy teljesebb, általánosabb spektrumot tudunk bemutatni a kiállításon”, továbbá a kurátorság lényege is megvalósulhatott, „mégpedig az, hogy egyben is működjenek a plakátok”, ez ugyanis a zsűrizés során nem szempont.
A másik érdekes tanulság az volt Révész Emese számára, hogy a közös munka során kontroll alatt tudták tartani egymást. „Már az élő zsűrizés során is előkerültek olyan nézőpontok, amiket egyénileg nem vettem figyelembe, például, ha egy pályamű csoportérdekeket, akár személyiségi jogokat sérthet, túl erős üzenete van, vagy épp ellenkezőleg: nem elég erős a mondanivalója.”
Így történhet meg, hogy az a 95 plakát, amit látunk a Bikás parkban nem csak az, mint amit a húsztagú zsűri kiválasztott. „Hiába a demokrácia is csak korlátok között működik: mindig van 5, 10 vagy akár 15 olyan kép, amit utólag válogatunk be”.
„Illik-e felülbírálni a zsűri döntését? Ez jogos kérdés”- mondja Kudász Arion. „Ám, ha van egy jó vizuál, egy szép grafika, vagy egy olyan kép, ami előtt több időt kell eltölteni, az ugyanolyan fontos, hogy bekerüljön a kiállításra, mint a csattanós, hatásos, első látásra is könnyen értelmezhető pályázat.”
A nyertesek: a legnagyobb veszteségeink
Az első három helyezett viszont ezeket az utóbbi feltételeket teljesíti minden évben, idén is. Így kerülhetett dobogóra az a képregényes formában készült plakát, ami a Rényi-féle értelmezés szerint nem épp alkalmas. A két részre osztott kép baloldalához ütős poénként illeszkedik a jobb: a porcica, mint trauma, ami évtizedek, sőt évszázadok alatt felgyülemlik egy családban (egy társadalomban?) és nincs rá jobb recept, mint a nagyié: megy a duzzadó szőnyeg alá, ami már lassan a plafonig ér, ez a családi örökség.
De ki lett az abszolút nyertes? A bicskei pedofilügy többfajta ábrázolása között volt egy, amiben benne van minden, ami az ARC lényege: megmutatja, ami velünk történt az utóbbi egy évben, ami mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy fel ne kapnánk a fejünket, és megértjük, akár még úgy is, ha autóból néznénk, és ha csak három másodpercünk lenne rá, hogy megértsük: .
Az ARC-kiállítás október 13-ig látható a Bikás-parkban.
