Mert az elmúlt bő 15 év valahogy lebontotta az erős nemzeti hagyományunkat, és a legeredményesebb sportágnak számító vívás helyett mégiscsak a vízilabda sikerekre fókuszált. A sportág növekvő népszerűségéhez a kétezres évek válogatottjának is köze volt. A vízipólósok névsorát többen fújták kívülről, mint az Aranycsapatét, a legtöbb hatéves gyerek Benedeknek vagy Kásásnak készült, és tény, hogy a fiúkkal sört, telefont és joghurtot is el lehetett adni. Így aztán nemcsak a sportsikereikről beszámoló hírdömpingnek, de a nemzeti büszkeséget sugalló reklámoknak is volt szerepe abban, hogy inkább vízilabdázó, mint vívónemzetként definiáljuk magunkat.

Magyarország vívónemzet

Tudták ezt a törökök, amikor a XVI. században a magyar vitézekkel harcoltak, tudták szomszédaink, amikor Széchenyi István javaslatára megalakult az első szakintézmény (Pesti Nemzeti Vívóintézet), és megtudta az egész világ, amikor az 1908-as londoni olimpiát Fuchs Jenő és a magyar kardcsapat nyerte. Innentől kezdve a vívósportra évtizedekig statisztikai biztos pontként tekintettek az olimpiákon, 1964-ig szinte kivétel nélkül magyar versenyző nyerte az egyéni és a csapat kardversenyeket.  

Az ötvenes években szinte mindegyik világbajnokságról elhoztuk az aranyat több vívószámban is, a kilencvenes évek a magyar női párbajtőr csapat évtizede volt a világbajnokságokon, és amíg a nyolcvanas évéig végéig stabil és kiszámítható sikerszéria kísérte a sportágat, addig az 1992-es barcelonai olimpia óta nincsenek olimpiai csapat aranyaink.

Át kell értékelni vívónemzeti státuszunkat

Mondta ezt a londoni olimpia után Kamuti Jenő, a Magyar Vívó Szövetség akkori szakmai alelnöke, aki szerint rossz irányba mennek a dolgok a magyar vívásban, és ebben a szövetség vezetésének, az edzőknek és a versenyzőknek is megvan a maguk felelőssége. A legutóbbi ötkarikás játékokra egyetlen magyar vívócsapat sem tudta magát kvalifikálni, csak Szilágyi Áronnak sikerült aranyérmet szerezni egyéni kardban. Ezért az olimpia után a Magyar Vívó Szövetség vezetését újjászervezve egy új, sportágfejlesztési stratégiát készített, amelyben azt részletezik, hogy mitől roppant meg a korábbi sportági nagyhatalmi szerepük, és mit tehetnek ellene.

Ebben a dokumentumban szó van arról, hogy az egyesületek finanszírozása romlott, a külföldi versenyekre a pénzhiány miatt egyre nehezebben jutnak ki, a legrosszabb helyzetben pedig a vidéki intézmények vannak. A legjobb edzők külföldön vállalnak munkát – a világ tőlük tanulta el a szakmai módszereket – ezzel megteremtve riválisainkat, miközben az itthoni trénerképzés színvonala folyamatosan csökken. Ahogy a versenyzőik létszáma is: az országban versenyszerűen nagyjából kétezren vívnak, a 2012-es évben pedig mindössze 1200 gyerek választotta ezt a sportot.

Többek között ezek csillapítására állapodott meg a kormány a sportágak vezetőivel tavaly nyáron, amely szerint a kiemelt sportágak évi 12,5 milliárd forintos támogatást kapnak. A 16 kiemelt sportág közé tartozik a vívás is, amelynek a tatai, a mátraházi és a dunavarsányi olimpiai felkészítő bázisai után Hódmezővásárhelyen is ígértek egy új vívócentrumot. Tervek, remények vannak, bár a világ vívósportja közben elhaladt mellettünk.

Vízilabda vagy vívás a nemzetibb sport?

Hiszen mindkettő komoly sikeret adó sportág, mindkettőhöz fűződik nemzeti hagyományunk, még ha a vívásra az utóbbi időben a konkrét sikerek helyett, inkább az elkényelmesedett nosztalgia ült rá. Mindenesetre tény, hogy a vízilabda később került be a hazai húzósportágak közé. Férfi világbajnokságokat például csak 1973-tól kezdve rendeznek, azóta a tavalyi barcelonai eredménnyel együtt háromszor voltunk világelsők, míg az 1986-os első női világbajnokság óta kétszer tértünk haza aranyéremmel. Első olimpiai aranyunkat is csak 1932-ben szereztük, míg a női vízilabda játék csak 2000-től része az olimpiáknak.

Azonban az is tény, hogy a kétezres évekre a férfi magyar válogatottat a világ legsikeresebb vízilabda csapatának tartották, és szinte hungarikumként kezelték. A fiúknak nemcsak teljesítménye, de a médián keresztül közvetített személyisége is szerethető volt, akikkel szívesen azonosult egy egész ország, és használta fel azt egy-egy nagyobb márka. A vízipóló egyre népszerűbbé vált a fiatalok körében, a kétezres években már a strandváltozatát is versenyszerűen játszották. A Magyar Vízilabda Szövetség statisztikái szerint hazánkban közel tízezren vízilabdáznak, az utánpótlás nevelésben pedig komoly szerepe van az iskolai országos bajnokságoknak.  

A nézőnek show kell

Pedig a vízilabdának is szüksége van a fejlesztésekre: több sportolót befogadó egyesületekre, ehhez elfogadható finanszírozási feltételekre, vidéki szakmai bázisokra, fedett uszodákra, még több – nem csak mellékállásban dolgozó – szakemberre, és persze pénzre. Az akut válság pedig ezt a sportágat sem kerülte el. A férfi válogatott 2012-es londoni olimpiai ötödik helye után erősen megfiatalították a keretet, amely döntést utána két megnyert világliga-mérkőzés is igazolt.

És amíg Gyárfás Tamás, a Magyar Úszó Szövetség elnöke szerint a sportág csak vegetál, a televíziók már nem akarnak vízilabda-meccset közvetíteni, mert nem elég látványos, addig Kemény Dénes a bemikrofonozott bírókban látja a megoldást. A Magyar Vízilabda-szövetség elnöke szerint ugyanis nem elég a sportteljesítmény, a nézőknek show is kell. A nézők többsége nem érti a játékvezetői döntéseket, a játék szabályait, és szerinte több nézőt ültethetnének a képernyő elé, ha hallanák meccs közben, hogy mikor és miért fúj a bíró. Az idei margitszigeti vízilabda Európa-bajnokságról azonban már újfajta közvetítés módot láthatunk: a televízió képernyőjén egy információs közvetítőcsíkon keresztül olvashatjuk a bírói döntések magyarázatát.