Pár hónappal ezelőtt az Euronews csodálkozott rá arra, hogy a finneknél hatalmas siker néhány újszülött kiskutya real time és állandó sugárzása. Ennek kapcsán csodálkoztak rá a slow tv műfajára is, amiről talán tényleg viszonylag kevesen hallottak (bár vannak országok, ahol el sem tudják már képzelni nélküle a tévézést). Valójában ez nem egy újkeletű dolog, 2009-ben indult el hódító útjára, amin azóta is komótosan (nomen est omen) lépdel, és most mi is úgy döntöttünk, itt az idő foglalkozni vele.
Ahogy a slow tv, a puppy live show sem egy nagy újítás. 2011-ben már bőven cica live show-t néztünk a kollégákkal a Bors szerkesztőségben, mikor muszáj volt szüntet tartanunk két tevepatás villantásos és darabolós gyilkosos hír feldolgozása között. A mai napig emlékszem rá, milyen addiktív volt tényleg semmi mást nem csinálni, mint nézni, ahogy négy kiscica és az anyukájuk alszanak, esznek, játszanak. De bárki, akit valaha beszippantottak a Duna TV műsorzáró halai, ismerheti ezt az érzést. Na, ez az, amire a norvégok és más észak-európai népek lassan 13 éve vannak ráfüggve.
A provokációtól a tévézés jövőjéig
Hivatalosan ugyanis 2009-ben, Norvégiában indult az egész lassú tévézés dolog, ami már a fent említett példákból is gyanítható, hogy mit jelent: viszonylag eseménytelen, már-már meditatív műsor sugárzását, lehetőleg jó hosszú időn keresztül, megszakítás nélkül. Arról megoszlanak ugyan a vélemények, hogy a Duna TV halai, vagy a manapság már több tévészolgáltató kínálatában elérhető ropogó kandalló megfelelnek-e a műfaj követelményeinek, a jelenséggel foglalkozó legtöbb szakember azzal nagyjából egyért, hogy a slow tv Andy Warholtól eredeztethető. Vannak ugyan, akik szerint egészen a Lumieré testvérekig vissza lehet menni, hiszen a Vonat érkezése című alkotásukhoz hasonló koncepció azóta is fel-fel bukkan a műfaj művelői között, de Andy Warhol Alvás című munkája sokkal kézzelfoghatóbb kiindulási pont. Ez ugyanis egy tankönyvi lassúfilm: közel öt és fél órán keresztül nem történik benne semmi, csak azt nézhetjük, ahogy egy férfi alszik.
1964-ben ez a hozzáállás a filmezéshez nagyon provokatívnak és persze egyáltalán nem követendőnek számított. 44 évvel későbbi norvég felbukkanásakor viszont már úttörőnek, és a tévézés újabb nagy dobásának könyvelték el.
Nyilván számtalan társadalmi, technológiai, és életmódbeli változás vezetett oda, hogy a 2010-es évektől már nagyra tudunk értékelni mindent, ami kicsit lelassítja az életünket. Persze ez a lassulás iránti vágy sem mostanában ütötte fel a fejét: az 1980-as évek óta létezik a slow mozgalom, aminek többek között része a lelassulás evésben, utazásban, gyereknevelésben. Ebbe pedig kiválóan illeszkedik a slow tv is, pláne egy olyan korban, ahol az öt percen túlfutó videók már túl hosszúnak számítanak.
Ebbe a felgyorsult világba robbantotta bele Thomas Hellum and Rune Møklebust, a norvég közszolgálati téve (NRK) két munkatársa a hétórás Bergen-Oslo vonatutat végigkövető műsorát. Az eredmény pedig enyhén szólva is kirobbanó volt: a norvég lakosság 20 százaléka, több mint egymillió ember kapcsolt a csatornára és ragadt a képernyő elé hosszabb-rövidebb időre. Ezzel a programmal indult a szupersztár műsor, aminek folytatásaként egy öt és fél napos hajóút következett, szintén óriási sikerrel. Azóta pedig volt már országos tűzifa éjszaka, aminek során értelemszerűen égő fát sugároztak (ebből kiindulva pedig a kandalló és a halak is megfelelnek a slow tv kritériumainak), és volt országos kötőest, mikor kötögetést sugároztak, és ezzel ismét a norvég lakosság nagyjából egyötödét vonzották be.
De ki és miért nézi ezt?!
Nyilván annak, aki még nem látott ilyet, vagy látott, de nem szippantotta be, evidens a kérdés, hogy mitől ennyire sikeres ez? Erre többen, többféle magyarázatot adnak. Dr. Amy Holdsworth, a Glasgow-i Egyetem Film- és Televíziótudományi karának vezetője azt mondja, annak hogy ilyen sokan nézik ezeket a műsorokat, az az oka, hogy mivel nincs egy klasszikus értelemben vett sztori, ezért könnyebb ki– és bekapcsolódni, nem annyira fél attól az ember, hogy lemarad valamiről.
Azonban vannak, akiket épp a FOMO miatt szippant be a slow tv. A szerkesztetlen tévézésnek ugyanis megvan az a csodája, hogy bármikor történhet valami. Mint például 2019-ben, mikor a svéd közszolgálati televízió műsorára tűzte a jávorszarvas-vándorlást.
A terv az volt, hogy öt napon keresztül lehet majd nézni az állatok vonulását. Habár a készítők részletesen feltérképezték az útvonalat és kihelyeztek 22 kamerát, a szűk egyhetes adás alatt egyetlen jávorszarvast se sikerült lefilmezni. Szép lassan pedig pont emiatt lett nézett a műsor, sokan izgalomba jöttek attól, hogy talán ők lesznek azok, akik végre megpillantanak egy jávorszarvast.
Így pedig egy nagy közös élménnyé válik a slow tévézés, olyannyira, hogy vannak műsorok, mikor az emberek real time kimennek megnézni például a tévében látott vonatot, ha az épp az ő környékükön megy keresztül.
A klinikai– és kognitív pszichológia professzora, John Eastwood egy másik aspektusból vizsgálja lassú tv sikerét. Nála a hangsúly az unalmon van – ami remek visszakapcsolás Andy Warholhoz, akinek egyik leghíresebb mondata, hogy „szeretem az unalmas dolgokat”. Eastwood szerint mivel az unatkozáshoz gyakran kulturális stigmák tapadnak, például, hogy csak a buta ember unatkozik és szenved az unalomtól, így tudattalanul is sokan érezhetik azt, hogy csak egy igazi kultúrember képes a végtelen hosszúságúnak tűnő, szinte teljesen eseménytelen műsorokat figyelemmel követni.
Mi a helyzet itthon?
Mindezek fényében, Tarr Béla és a Duna TV halainak országában, gyakorlatilag slow tv nemzetnek is mondhatnánk magunkat, mégsem az országos kéktúra megy real time a közszolgálati tévében. Ennek persze nem feltétlen az az oka, hogy nincs rá igény. Azt, hogy itthon mennyire szeretik az ilyesmit nemcsak az bizonyítja, hogy a kultúrember büszkén hirdeti magáról, hogy látta a Sátantagnót (én speciel nem láttam, de a nagymamám szerint az is kultúrember, aki szereti a halat, úgyhogy HUH), hanem az is, hogy sokakat teljesen lesújtott, mikor a Duna TV 2011-ben levette műsoráról az akváriumot. Tóta W. Árpád nekrológot írt hozzá , a csatorna Wikipediájában is szerepel, a Viasat pedig 2014-ben visszahozta a műsorzáró halakat.
Emellett pedig még a kandallót lehet említeni, ami évek óta elérhető a Telekom kínálatában. A cég egyébként ezen kívül is a slow tv élharcosának nevezhető itthon, Ivády Gábor, a Telekom senior szakmai irányítója mesélt erről a Kreatívnak: „A Telekom tv előfizetői számára már évek óta elérhető a karácsonyi/téli időszakban a 99-es csatornahelyen a kandallóban ropogó tűz. Ez nem igazán tartozik a slow tv műfajába, mert csak hangulati elemként, háttértartalomként jelenik meg a nappaliban a képernyőn, nem feltétlenül ülnek le elé nézni az emberek, de nagyon szeretik. A slow tv ennél egy fokkal bevonóbb, hiszen valami olyan történik a képernyőn, amely gyengéden megragadja a figyelmet és nagyon hosszan, lassan ott is tartja. Fontos azonban, hogy legyen benne valami meglepő. Ez lehet a stílus, a helyszín, a furcsa szemszög, a szokatlan hosszúság, vagy a történet. Úgy döntöttünk, hogy egész évben olyan tartalmakkal látjuk el a csatornát, amely a slow tv műfajában mozog, azaz meditatív, nem terhel túl sok információval az embert és képes bennünket kikapcsolni a mindennapokból.
Érdekes kérdés, hogy mitől működik jól ez a műfaj, de úgy tűnik, hogy a nézőknek szükségük van erre mentálisan, olyan ez, mint egy éber bambulás.”
Az első komolyabb slow tévés projektjük egyébként 2020 tavaszán, az Első Nagy Karantén idején készült. Akkor egy 24 órás budapesti sétát sugároztak, aminek a célja az volt, hogy ezzel is csökkentsék a bezártság érzését akkor, mikor még attól is félt mindenki, hogy este kimenjen az erkélyre tapsolni az egészségügyi dolgozóknak. „Ezzel az aktivitásunkkal nemcsak a slow tv műfajnak adóztunk, de reagáltunk egy elég fontos társadalmi helyzetre is, meg tudtuk mutatni, hogy a digitalizáció minden esetben segíteni tud. Sok pozitív visszajelzést kaptunk és kapunk azóta is” – mondja Ivády Gábor, aki azt is elárulta, milyen tanulságokkal gazdagodtak a műsor kapcsán.
„Mindenekelőtt nem szabad túl sok mindent beleerőltetni egy tartalomba, különben elveszíti a lényegét. Aztán az egyszerűség nem jelenti azt, hogy ne kellene nagyon alaposan felkészülni és megtervezni minden részletet, mindezt azzal a rugalmassággal, hogy nem biztos, hogy minden úgy történik majd, ahogy azt elterveztük. Ha például repülővel akarunk egy útvonalat lerepülni, akkor ha közben meglátunk egy vonatot száguldani alattunk, akkor érdemes kicsit eltérni az eredeti tervtől és követni azt egy darabig, mert akkor éppen az sokkal érdekesebb, mint bármi más.”
Habár a slow tv sehol máshol nem lett akkora átütő siker, mint Norvégiában és a többi észak-európai országban, Ivády Gábor abszolút úgy véli, hogy van értelme a hazai piacra ilyen tartalmat gyártani. „A magyar emberek pont olyan érdeklődők mint bárki más, csupán a tartalmi érdeklődés változhat. A klasszikus svéd vonatút azért volt számukra érdekes, mert ott haladt a szerelvény, ahol ők is élnek, a saját hegyeik között, tehát a tartalom akkor erős, ha az adott kulturális és földrajzi környezetben releváns és a legjobb az, ha figyelembe veszi az éppen aktuális társadalmi környezetet, az emberek lelkiállapotát.”
És itt még egy végső kitérőt tegyünk a pszichiátriára! Azon kívül, hogy slow tv közösségi élmény és a kulturáltság fokmérője lehet, a legfontosabb aspektusa talán mégis tényleg az, hogy képes az embert fizikailag és szellemileg is lelassítani. Erre pedig egyaránt kiváló lehet az, ha az üres Budapest utcáin sétálunk, és az is, ha halakat nézünk perceken, órákon keresztül. Utóbbiaknak bizonyítottan szorongásoldó hatása van.
A balassagyarmati Kenessey Albert Kórház I. számú Pszichiátriai Osztályán készült az a kutatás, amely során egy akváriumot helyeztek el a páciensek közösségi terében.
„Az eredmények azt mutatták, hogy nagyon kevesen vannak, akik negatív véleményt fogalmaztak meg, míg hetven százalékuk valamilyen pozitív hatást emelt ki. A huszonhat vizsgált betegből tizenkettő kijelentette, hogy az akvárium nyugtató hatással van rá, és többen voltak, akik órákat is eltöltöttek a halak nézegetésével. Mint kiderült, a többség beszélget is az akváriumról, ami azt jelenti, hogy nemcsak az egyénre volt pozitív hatása, hanem a társakkal való kommunikáció tekintetében is hasznosnak bizonyult” – számol be az eredményekről a Magyar Narancs.
Szóval a Duna TV tényleg nagyon ráérzett valamire a kilencvenes években.
Ehhez pedig már csak ennyit tennénk hozzá:
