„Örülök, ha valaki elhiszi rólam, hogy felnőtt fogyasztó vagyok, és tudja, hogy nem esek hasra a szpotban elhangzott bűvös szavaktól, számoktól. Örülök, hogy megtiszteltek, és nem öntöttek nyakon a festékükkel. Hogy 30 másodpercben halhattam egy jó számot, és láthattam néhány összeollózott, laza képet. Ezért cserébe megígérem, hogy a következő egy hónapban kicsit elfogultabban fogok festéket válogatni...”

„Hagyjuk, hogy esetleg hányingert kapok attól, hogy abban a dobozban, amiben máskor hamburgert vagy sültkrumplit találok, most »koszos « pénzt lelek. A hekkesnél sem szeretjük, ha pénzes kézzel fogdossák a sült halunkat, és fordítva, a zsíros, olajos pénzt sem szeretjük zsebre vágni… De ez mellékes...”

Vajon tényleg életre szóló kapcsolatot kell kötnünk egy márkával? Biztos jó a márkatulajdonosnak, ha a racionális megfontolások helyett az érzelmiek irányítják a brand megítélését? Cosovan Attila, egy hazai dizájnügynökség vezető kreatívigazgatója elolvasta és végiggondolta Kevin Roberts, a Saatchi & Saatchi reklámügynökségi hálózat nemzetközi vezetőjének híres, magyarul is megjelent, Lovemarks – Jövő a márkák után című könyvét, és sok mindenben nem ért egyet vele.

Vannak már névjegykártyák, amelyekre azt írják: art director, designer. Az ezeket a titulusokat viselő szakemberek azonban egyelőre csak a marketingtevékenységet kiegészítő formatervezést végeznek – pedig a designnak a kommunikációs tervezés alapjának kellene lennie.

Közvetlenül miután a Magyar Iparművészeti Egyetem (MIE) 2001-ben részt vett a Diákreklámversenyen, a Kreatív vitafórumán heves szócsaták indultak Marketingesek versus Kreatívok címmel. Érzékeltetném a dilemmát. A MIE-en divatba jöttek mostanában olyan szavak, mint „kutatás”, „célcsoport-fókuszálás” stb.